2004 óta dolgozom rádiósként, újságíróként, kiemelten foglalkoztat a kultúra, azon belül is a színház világa.
A hatvanas-, hetvenes évek - túlzás nélkül állíthatjuk - a magyar dráma egyik virágkora. A történelmi- és társadalmi közeg, a cenzúra légköre, a politikai nyomásgyakorlás nem kedvezett a nyílt, szókimondó történeteknek, ám a drámaírók megtalálták a módját, hogy az egyént megnyomorító diktatúra erkölcsi dilemmáit "színpadra fogalmazzák". Ennek számos eszköze volt, a szatirikus hangvételtől kezdve a történelmi drámába bújtatott aktuális felvetéseken át az egyén személyes életén keresztül ábrázolt társadalombírálatig.
Az időszaknak még akadnak élő tanúi, így a többnyire személyes hangvételű naplók, visszaemlékezések, a főként alkotók, vagy jelentős színházi műhelyek munkáit feldolgozó tanulmányok mellett kutatásom személyes beszélgetésekre támaszkodna olyan rendezőkkel, dramaturgokkal, akik a színrevitelek mikéntjéről is számot adhatnak.
Célom, hogy átfogóan mutassam be a társadalomkritika eszközeit a megjelölt időszak drámáiban, s azok színreviteleiben. Magyar szakon írt diplomamunkám az adott időszak két jelentős alkotója – Sarkadi Imre és Szakonyi Károly – egy-egy drámájával, és azok aktuális színreviteleivel foglalkozott. A tanulmányok, elemzések, kritikák olvasása során döbbentem rá, hogy bár nem csekély az adott korszak elméleti irodalma, mégis ezek jelentős részét – politikai vagy más elfogultság okán – kritikai attitűddel érdemes szemlélni, éppen ez indokolja egy átfogó, alapos könyvtári- és levéltári kutatásokat valamint személyes, rögzített beszélgetéseket összegző elméleti munka fontosságát.
Elképzeléseimet a portfoliók rovatban csatolt 'Szakmai koncepció' elnevezésű dokumentumban fejtettem ki részletesen.