A magyar színpadi néptáncművészet kezdeteiről – Kutatás a Táncarchívumban
2021. 12. 14.
A magyar színpadi tánctörténet megismeréséhez különösen gazdag forrásanyaggal szolgál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma.
A magyar színpadi tánctörténet megismeréséhez különösen gazdag forrásanyaggal szolgál az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Táncarchívuma (https://oszmi.hu/index.php/layout/tancgyujtemeny). A magyar táncművészet történetében elmélyülni kívánók számára megkerülhetetlen a nemzetközileg is jelentős archívum szakkönyvtára, kéziratos anyagai, fotó- és mozgóképgyűjteménye.
A színpadi néptáncművészet kezdeteiről, így a hivatásos néptáncegyüttesek korai történetéből olyan alapvető forrástípusokat lelhetünk fel, mint az együttesek működésének hivatalos dokumentumai, sajtóanyagok a bemutatókról, turnékról, fényképek és filmfelvételek az előadásokról. Bőséges anyagot találunk az 1958-ban megalakult Budapest Táncegyüttes korai történetéből is. Fellelhetünk az alapítással és működéssel kapcsolatos iratokat, így a Budapest Táncegyüttes ügyrendjét és munkarendjét 1961-ből. Ebben a Művelődési Minisztérium felügyelete alá tartozó együttes feladataként a „népitáncok, népi-zenekari művek” bemutatását, a néptánc és népzenei kultúra ápolását és az „új magyar néptáncművészet” megteremtésén való munkálkodást jelölték meg. Az együttes működésének célja, hogy művészetét bemutassa külföldön és „a legkisebb falusi kultúrotthonokban” is, továbbá, hogy az „öntevékeny táncmozgalmat” alakítsa. Olvashatunk a gyűjteményben munkaterveket és jelentéseket a korabeli vezetőktől.
Műsorfüzetek, színlapok tanúskodnak az előadások programjairól, a bemutatott koreográfiákról, prospektusok idézik a korabeli színpadi látványvilágot. A forrásokban felbukkannak Molnár István Liszt Ferenc (II. Magyar rapszódia, Szerelmi álmok), Bartók Béla (Allegro Barbaro, Táncszvit, Magyar képek) és Kodály Zoltán zeneműveire (Marosszéki táncok, Galántai táncok – utóbbi A szív legendája címmel) alkotott koreográfiái. Vavrinecz Béla népzenei összeállításaira születtek Molnár olyan emblematikus táncművei mint a Szerelmi tánc, a Régi magyar katonatánc és csárdás, a Dobozi csárdás vagy A végeken – Hajdútánc. Megtaláljuk a gyűjteményben például a Budapest Táncegyüttes Tavaszi szél vizet áraszt… című műsorának (1969) műsorfüzetét. A terjedelmes sajtókivágat-gyűjteményben beszámolókat és kritikákat olvashatunk az előadásokról vagy éppen híradásokat a turnékról. Egykorú újságcikkek, kritikák, recenziók tükrözik a művek fogadtatását és az adott korszak felfogását a színpadi néptáncművészetről. Molnár István korszak-meghatározó művének, a Magyar képeskönyvnek (Néptáncszvit hét képben – Karádi üveges és kanásztánc, Karcsai csárdás, Pusztafalusi verbunk és csárdás, Tápéi darudübögő és körösztöző, Dudari lakodalmas, Kisterenyei aprósergő, Szatmárököritói fergeteges) az előadásairól különösen bőséges forrásanyag, újságcikkek, fotók, mozgóképek állnak rendelkezésünkre. Köszöntések, visszaemlékezések, tánctörténeti írások révén követhetjük nyomon a tánckutató elődök érdeklődését, személyes emlékeit, meglátásait (többek között Martin György, Pesovár Ernő, Maácz László, Vitányi Iván publikációiban). A Budapest Táncegyüttes és Molnár István színpadi örökségének ápolásáról, műveinek újabb és újabb rekonstrukcióiról számos előadás szórólapja, plakátja, felvétele tanúskodik.