A hosszú és többnyire magányos tél után a rimóci asszonyok - mint a földből kibújó tavaszi virágok - új erőre kapnak, készülnek a Húsvétra, veteményeznek, egész nap tesznek-vesznek.  A tavasz, a Húsvét, az évnek ez a szakasza mindig is különös jelentéssel bírt a földet művelő emberek számára. Meghatározó hónapok ezek, melyeken az egész év múlik. A tervezés az, ami az erőt adja, a fizikai munka kedvéért bot helyett kapa kerül a kezekbe. Lenyűgöző, hogy mennyire élteti őket a kert, az állatok.

"Anyám mindig azt mondta, úgy dolgozzál, mintha örökké élnél, és úgy imádkozzál mintha mindjárt meghalnál."

Ezt a mondatot csak úgy mellesleg, szőlőmetszés közben szúrta közbe végeláthatatlan meséjébe Bözsi néni. Ezek ez asszonyok nem győznek hálálkodni nekem, amiért elmegyek hozzájuk és meghallgatom őket. Valójában én vagyok az, aki hálás lehetek nekik, hogy tanulhatok tőlük. Alázatot tanulok tőlük az élethez. Tanulok elengedni. Örülni a rügyeknek. A tavaszi napsütésnek. Tanulok egyszerűen boldognak lenni, a belső szabadságot megtapasztalni. És ehhez elég kimenni egy kicsit kapálni. 

Valóságos feltámadás valósul meg templomon belül és kívül egyszerre.