A Szedjetek szét című előadás Domonkos István életművén alapszik. A költő még a hetvenes években hagyta el szülőföldjét, a Vajdaságot, ám önkéntes emigrációjában született szövegei arról tanúskodnak, hogy soha nem volt képes teljesen elszakadni tőle. Talán legismertebb műve, a Kormányeltörésben című poéma a mindenkori emigránsok, gastarbeiterek balladája. Máig sem veszített aktualitásából, sőt talán időszerűbb, mint valaha. Domonkos költészetén, prózáin és esszéin keresztül érvényesen fogalmazhatunk elmenésről és maradásról, az otthonukhoz való viszonyunkról, s arról, hogy miért nem vagyunk sohasem elégedettek saját helyzetünkkel, miért vágyunk minduntalan másra, többre. 

Az előadás világának megalkotásakor A kitömött madár isztriai tengerpartjának mikrokozmoszát vettük kölcsön, mivel az már önmagában is erősen metaforikus. De a regényből átemelt olyan motívumok, mint a szezonvég, az átmenetiség, a tenger, az idénymunka vagy az idegenség is túlmutatnak önmagukon, allegorikussá válnak. Az előadás tere is egy olyan többjelentésű, absztrakt tér lesz, mely vizuálisan felerősíti a fenti motívumokat, ám sokkal több teret enged a játéknak és a nézői képzeletnek is, mint egy realista díszletkonstrukció. E térben engedjük majd egymásnak szereplőinket. Itt keresik majd a nézők szeme láttára saját igazságaikat.

Domonkos hihetetlenül plasztikus, gyarló és esendő figurákat írt meg szövegeiben, akik végtelenül emberiek. Olvasóként az érzésünk, hogy ők a „mi embereink”, pontosan ismerjük őket, bármikor szembe jöhetnek velünk egy vajdasági utcán vagy épp az adriai tengerparton. Regényeinek, verseink, és novelláinak szereplői előadásunk világában egymás mellett léteznek, sőt olykor egymással is találkoznak.Az általunk létrehozott figurákat az életmű szellemében alkottuk meg. Fontos volt számunkra, hogy Domonkos életfilozófiáját közvetítsék, s úgy legyenek egyediek, hogy problémáik univerzálissá válhassanak.  

“nem tudom, Norvo, gondolkodtál-e már azon, hogy mi az, ami nem hagy nyugton bennünket, miért van az, hogy mi semmi­vel sem vagyunk elégedettek, hogy kerü­lünk-fordulunk, és máris továbbállunk, otthagyjuk a jót vagy a rosszat a jobbért, és azt ismét otthagyjuk a rosszabbért” (Domonkos István: A kitömött madár)