Tanulmány a "Valóság és módszer" című kötetben

2021. 01. 26.
irodalom
Budapest
A hidak helye - A hajléktalanság Szilasi László: A harmadik híd című regényében. = Bányai Éva-Horváth Csaba-Pataki Viktor-Vincze Ferenc (szerk.): Valóság és módszer - Test, történelem, elbeszélhetőség. L'Harmattan, Budapest, 2020.

Bedecs László

A hidak helye

A hajléktalanság Szilasi László: A harmadik híd cmű regényében

Szilasi László regényének problémafelvetése több szinten is kapcsolódik konferenciánk alapkérdéséhez, ami az volt, ne feledjük, hogy a próza szerkezeti megoldásai és az ezekből adódó megszólalási módok hogyan írják át és bővítik ki a műfaj referencialitáshoz való viszonyát.

A harmadik híd ugyanis egy reálisnak tűnő világot rendez be, de ebbe egy a szerkezet és a többszereplős elbeszélés miatt is összetett, a valószerűtől több helyen is elemelkedő történetet helyez. A szöveg pontosan definiálja azt a társadalmi-földrajzi közeget, amely az elbeszélt események kontextusául szolgál: Magyarország, Szeged 2010 januárja és az azt megelőző, illetve követő fél-egy év. A téma is nagyon jól körülhatárolt: a szöveg az emberi méltóság határaira kérdez rá egy hajléktalan-csoport tagjainak történetén keresztül. Nem kétséges, egy idült problémáról van szó: a közterületi hajléktalanság és az ehhez szorosan kapcsolódó térbeli kirekesztés a mai magyar nagyvárosok egyik alapvető, most már inkább elfogadott, megtűrt, legfeljebb egy-egy új törvényi szabályozással súlyosbított problémája, mellyel mára a város maga is megtanult együtt élni. A hajléktalanok, ahogy erre a regény is minduntalan rámutat, a többség szemében személyiségeket vesztett, arctalan, méltóság nélküli emberek, akik utcán alszanak, táplálkoznak, ürítkeznek, néha ott tisztálkodnak és élnek nemi életet. Valóságosak, a gondjaik, a fádalmaik, a szükségleteik is valóságosak, ők maguk viszont sokszor mégis áttetszőek, néha láthatatlanok: jelen vannak, de a komfortérzetére valamit is adó városi lakosság nem vesz róluk tudomást. Ha mégis látja őket, nem a valóságot, azaz nem szenvedő testeket lát, hanem névtelen, már-már nem is emberi testeket, melyek sokszor képtelenek visszanézni rájuk. A beszéd tárgyai ők, de már nem beszélnek, vagy ha beszélnek is (akár csak egy a hangjukat felerősítő regény által, mint itt), kevesen hallják őket. A bűntudat által kiváltott együttérzés, a probléma üres és gyakran bosszúálló tagadása, a nem a hajléktalanság okainak felszámolására, hanem a hajléktalanok elüldözésére tett kísérletek, az életükhöz szükség terek és helyek megszűntése vagy elzárása némítja el ezeket a hangokat.

A média általánosításokkal, romantizáló történetekkel vagy épp kirekesztő szólamokkal, csak címszavakban, közhelyesen, a társadalmi igazság kimondásának pátoszával, de azt meghamisítva beszél a hajléktalanságról, az irodalomnak viszont az idegenséggel, a felforgatóval van dolga, egyedi történetet és felismerhető személyiséget kell mozgatnia. A közelmúltban Szilasié mellett még két regény érintette ezt a társadalmi problémát – Kerékgyártó István: Rükverc[2] és Kubiszyn Viktor: Foglaltház[3] című regénye, de Iványi Gábor Hajléktalanok[4] című a kilencvenes évek végén megjelent, irodalmi értékeket is hordozó riportkötete is említést érdemel, egyébként úgy is, mint Szilasi egyik forrása. Ezek közül Kerékgyártó regénye áll a legközelebb a szegedi íróéhoz. Ott egy alsó-középosztálybeli férfi könyörtelen, lassú, fékezhetetlen lecsúszását, a személyiség empátiával nehezen megközelíthető amortizálódását követhetjük végig (igaz, az időben visszafelé haladva) – de, ahogy a regényről írt kritikájában épp A harmadik híd szerzője fogalmaz: „a Rükverc világa úgyszólván teljes egészében idegen bolygó a szociális kérdésekre rendszerszerűen szinte teljesen érzéketlen, süket és vak mai magyar irodalomban”[5]. Kerékgyártó könyve is alázatosan fordul oda ehhez a világhoz, és erős, rövid, feszes történeteivel, a hajléktalanság nyelvi közegét is bemutató dialógusaival, rezzenéstelen tekintetű narrátorával, mély valóságismeretével, az érzelgős közhelyeket kerülő, végtelenül természetesnek ható szemléletmódjával hozza átélhető közelségbe azt. A realista ábrázolásmód eredménye, hogy a nyomor, a kilátástalanság, az emberi méltóság elvesztése nyersebben látszik, de a körülöttünk termelődő társadalmi valóság nyomasztó látványa Szilasinál fokozottabban ott van. Amíg Kerékgyártó könyvében érzékelhető a bűnbak-keresés, a hajléktalanság ábrázolásában az allegória-képzés, vannak jól körüljárt, ráérősen mesélt, borzongató és elszörnyülködtető jelenetek, van tehát némi farizeus igyekezet, ami egyébként is gyakran felüti a fejét, ha a mai magyar próza társadalmilag érzékeny területekre téved, és ide kapcsolódó témákat vet fel – addig Szilasi olyan szikár, a moralizálástól és az esztétikai minősítésektől mentes, szóhasználatában is érzékeny, demokratikus nyelvet, olyan elbeszélőt és olyan elbeszélői nézőpontot talált, ami kizárja a fenti anomáliákat. Patetikus, amikor az emberhez méltó életről beszél, az ehhez való jogról beszél, de nyers, amikor a hajléktalanok hétköznapjairól. Nem véletlen ez, hiszen a szegénység és a nyomor irodalmi ábrázolhatósága, a társadalom perifériájára sodródó emberek nézőpontjának, „hangjának” megjelentetése nemcsak az egyes emberek elesettsége, kiszolgáltatottsága, és az elesettség okainak, hátterének vizsgálatát jelenti, hanem a centrum és a perifériára szorult rétegek kapcsolatának, az alá- és fölérendeltségei viszonyok szabályszerűségeinek, illetve a periférián élők egymás közt kialakuló hálózatának megértését is. A nincstelenek világának bejárása még a fikció keretein belül is a társadalmi felelősségvállalás fontos megmutatkozása, az érzékenység és a szolidaritás kifejezése, és az arra velő felszólítás eszköze.

Hogyan lesz valaki hajléktalan? Hogyan lehet túlélni akár éveket az utcán? Van-e visszaút a polgári életbe? Szilasi László regénye a második kérdés körül forog, az elsővel csak néhány mondat erejéig, a harmadikkal érintőlegesen foglalkozik. A regény úgy ábrázolja a hajléktalanságot, mint egy választható és legitim életformát. Azoknak az embereknek az életformája lehet ez, akik nem szeretnének a munka és a pénz körül forgó kapitalista rend részei lenni, akik többre tartják a szabadságukat és a függetlenségüket, mint a létbiztonságot, és az ehhez a biztonsághoz elengedhetetlenül szükséges mindennapos robotolást. A szöveg épp ezért kerüli a „lecsúszás” vagy a „visszakapaszkodás” szavakat, de még a hajléktalan-hajléktalanság szópárt is, hiszen ezekkel épp az életmódok közti alá-fölérendeltségi viszont fejezné ki. Sőt: a visszatérés inkább bukást, kudarcot jelent ebben a logikában, nem pedig happy end-et.

A könyv ugyan erős állításokat tesz az utcai életet választhatósága és tisztelhetősége mellett – és még azzal a nyilvánvaló logikai bukfenccel sem törődik, hogy ha egy életmód szabadon választható, akkor az azt választó nem tarthat feltétlenül igényt mások segítségére –, azért azt is tudja és meg is mutatja, hogy vannak, akik nem önszántukból kerülnek ebbe a helyzetbe, akikre épp ezért – ahogy már az ajánlás is jelzi – vigyázni kell, akiket kísérni kell. A regény a saját eszközeivel még azt is megmutatja, hogy mivel lehet őket a leginkább segíteni: nem alamizsnával, hanem például a hajléktalanok felkínálta újságok, tárgyak, munkaórák megvásárlásával – vagy például az utcai élethez szükséges ruhák és eszközök eljuttatásával. Sőt, a történet egyik tanulsága, hogy a városi társadalomban is megvan a hajléktalanok szerepe, hiszen jelenlétükkel „a reggel munkába igyekvők” félelmeit, azzal pedig a motivációit erősítik: figyelmeztetik őket a létbiztonság határaira, illékonyságára, felszámolhatóságára, a társadalmi csoportok közti gátak átszakíthatóságára. Az már Szilasi iróniája, hogy a robotolás elől menekülő Foghornak épp a „Robot” becenevet adja, amivel mintha azt mondaná, hogy a két világ ebben mégis összeér: nincs menekvés a munka és napirend elől, merthogy a hajléktalan élet is olyan, mint egy teljes munkaidős állás, menni kell, cselekedni kell az életben maradáshoz.

A szegénység és a nyomor irodalmi ábrázolhatósága, a társadalom perifériájára sodródó emberek nézőpontjának, „hangjának” megjelentetése nemcsak az egyes emberek elesettsége, kiszolgáltatottsága, és az elesettség okainak, hátterének vizsgálatát jelenti, hanem a centrum és a perifériára szorult rétegek kapcsolatának, az alá- és fölérendeltségei viszonyok szabályszerűségeinek, illetve a periférián élők egymás közt kialakuló hálózatának megértését is jelenti. Szilasi feltétlen érdeme, hogy egyáltalán a téma felé fordult. A nincstelenek világának bejárása még a fikció keretein belül is a társadalmi, vagy még inkább a művészi, írói felelősségvállalás fontos megmutatkozása, az érzékenység és a szolidaritás kifejezése, és az arra velő felszólítás eszköze. Nem egyszerű azonban megtalálni azt a hangot, mely az együttérzés lehetőségét kölcsönözheti az elbeszélések, és amelyben a társadalom alsó rétegeibe került emberek nemcsak megszólalhatnak, hanem a méltóságukat is megőrizhetik, vagy még inkább: visszakaphatják. Más kérdés, hogy bár a regény tétje éppenséggel az lenne, hogy az egyes szereplőknek arcot és személyiséget adjon, hogy az olvasás során egy-egy hajléktalan szemébe nézhessünk, a szerzőnek elkülöníthető karaktereket kell ábrázolnia, amit az egyes szereplők motivációinak, gondolkodásának, múltjának különbözőségében ragad meg – habár ezek a különbségeket többnyire csak megvillantja. Ez a vad, diszkomfortos világ így tud a realitás közelében maradni.

Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy nagy beszélgetés egy érettségi találkozón történik, ahol mindig és mindenki megpróbálja értékesnek, boldognak és sikeresnek mutatni magát, még ha ehhez néha nem is szabad az igazság minden rétegét kibontania – ez eleve gyanúra adhat okot, ha egyébként a mindenkori egyes szám első személyű elbeszélő igazmondását eleve nem kéne megkérdőjeleznünk. Az időbeli távolság, a személyes érintettség, az emlékezés megbízhatatlansága, a hiúság, aztán a pletykaéhség – hiszen Foghorn története ebben a közegben pletykaként működik – a társaság központjába vágyás, amit épp a beavatottság-illúzió segíthet elő, ugyancsak felvet a történet „igazságával” kapcsolatos kérdéseket. Külön csavar, hogy Deni a legfontosabb kérdésben, Foghorn halálának ügyében ki is igazítja Nosztát, mégpedig a szöveg végén elhelyezett kommentárral. Ez mellesleg egy másik alapkérdést is érint: ha Foghorn valójában nm lett öngyilkos, miért szerepel a regény alcímében Foghorn halála? Csakis azért, mert a regény nézőpontja szerint Foghorn számára a munkavállalás és a lakbérfizetés bukást és így a személyiség halálát jelentette. Ő ugyanis épp az a lázadó, aki inkább az utcát választotta a mindennapos munkába járás helyett, a szabadságot a biztonság helyett – az, hogy végül vissza kell térnie a polgári életbe, meghasonlást, betörést, kudarcot, átvitt értelemben halált jelent. De azért nekünk, olvasóknak, nem kell ezzel feltétlenül egyetértenünk.

A hajléktalanság ügyében valóban alapvető kérdés, lehet-e visszatérés onnan. Szilasi a nyolc szereplőjéből hármat visszajuttat, ami nyilvánvalóan messze meghaladja a valós lehetőségeket, ami inkább százból egy lehet. De közben azt is nyomatékosítja, hogy az érintettek többségében nincs is vágy a visszatérésre, inkább a mindennapi élelem és az aznapi alvóhely megszerzésére van igény. A túlélésre van – holott történethez képesti külső személőkben az a kérdés is felmerül, miért szeretne valaki még élni, ha már utcára került, miért nem lesz inkább öngyilkos, ha az élete reménytelen. Szilasi ezekre a kérdésekre is reflektál, pontosan azzal, hogy szereplőit állandó mozgásban tartja és a könyv ezzel az egyik túlélési stratégiát mutatja meg. A Foghorn által vezetett kis hajléktalan-csapat túlélése és viszonylagos stabil helyzete a csoporthoz tartozás felfelé hajtó erején túl épp annak köszönhető, hogy a tagok nap mint nap képesek végigjárni a szállások, a koldulási és más pénzszerzési lehetőségek, illetve az ételosztó helyek közti útvonalakat. Minden nap ugyanazt az utat, egyes állomásokhoz óramű-pontossággal, szigorú rend szerint érkezve – Szilasi pedig követi az útjukat, a mondatok ritmusa érzékelteti a lépések ritmusát, a mindennapos vonulások lendületét és monotóniáját, a város térképszerűen megjelenő tere pedig az életteret. Ha néhol unalmasnak érezzük a vonulás leírását akkor épp a vonulás unalmát és üres, mégis létfontosságú rutinját élhetjük át. A regény szociológia érintettségű rétege ráadásul épp azt sugallja, hogy a városban mozogni képes hajléktalanok, azok tehát, akiket városlakóként mi is naponta látunk, e társadalmi csoport felső-középosztályát jelentik, nekik vannak egyáltalán információik a szociális-eláttó rendszerről, és ki is tudják használni azt. De talán tízszer annyian élnek az erdőkben, vagy a város olyan eldugott helyein kajibákban, sátrakban elbújva vagy csak nejlonba meg rohadó takarókba burkolva, a normál társadalom számára láthatatlanul – az olvasók számára viszont szinte tapinthatóan –, ahová már nem jut el semmilyen segítség, és ahonnan nem csak a gyors halál felé vezet az út. A vonulás, a jövés-menés, a mozgás tartja életben ezeket az embereket, de tartja életben a civil életbe való visszailleszkedés reményét is, vagyis a társadalmi mobilitás reményét.

Szilasi érzékenyen, belátással és kifejezetten szépen ír erről a világról. Szépen kidolgozott mondatokkal a koszról és a nyomorról, mit sem törődve a használt nyelv és az ábrázolt világ ilyen nagy kontrasztjával. Láthatjuk, hogy a szemétből kikotort ételmaradékokon és a tablettás-kannás borokon élő emberek néha tényleg állati sorban süllyednek, de láthatjuk azt is, hogy az alapreflexek továbbra is ugyanúgy működnek: folynak a hatalmi játszmák, zajlanak a viharos szerelmek, a létszükségletek mellett mindenki barátságra, jó szóra és gyengédségre vágyik, vannak rutinok, hisztik, rossz szokások, sőt vannak viccek is. Szilasi tárgyilagosan, szenvtelenül, tabuk nélkül, de nagyon is kidolgozott nyelven, gondosan formált mondatokkal ír, a szereplőit is így beszélteti. Sikerül nem meghatnia, nincs se szomorú vég, se happy end, nincs ellágyulás – ennél sokkal áttételesebben gondolkodtat el az okokon és a megoldási lehetőségeken, finomabb eszközökkel kelti fel az együttérzést és simítja el az esetleges ellenérzéseket, vagy mozdítja ki a megrögzült előítéleteket. Jelzi például, hogy az utcai életbe is beszűrődhet a művészet, Droll néni fotókat készít, Foghorn hegedül, Anna kis, egyszerű hangszereket készít és árul, Noszta pedig a grafitiket csodálja, ők együtt pedig a kirakatokat, mert a kirakatban elhelyezett cipők, vagy inkább maga a kirakat mint rámázott kép is műtárgyként tűnik fel számukra. Az író tehát maga is segítő: felerősíti a regénnyel azok hangját, akik ugyan el tudnák mondani az életük történetét, de akiket csak kevesen hallanak meg. A regény próbál mellérendelő viszonyból, a hajléktalanság okát megértve, a hajléktalanok valódi szükségleteire figyelve, érzéseiket, kínjaikat, örömforrásaikat, vágyaikat és lehetőségeiket kendőzetlenül feltárva beszélni. Szilasi szereplői feltétlenül szolidárisak a hajléktalanokkal: Noszta maga is hajléktalan volt, méghozzá nagyon magas társadalmi pozícióból került alulra, Deni pedig rendőrként annak ellenére foglakozott ezzel a réteggel, hogy főnökei és a főnökei főnökei, tehát a politikusok, egyébként rendszerszerűen a szőnyeg alá söprik az ezzel kapcsoaltos kérdéseket.

Ez azt a kérdést érinti, hogy vajon érdekes lehet-e önmagában egy hajléktalan élete. Nem az a része, hogyan és miért lett valaki hajléktalan, mert az nyilvánvalóan érdekes és tanulságos, bár a történetek bizonyára nem egyediek, hanem nagyon is tipikusak: munkanélküliség, válás, devizahitel, az állami gondozás vége, szabadulás a börtönből. De érdekes lehet-e maga a hajléktalan-lét, a mindennapok megszervezése, az étkezés, a tisztálkodás, a pénzszerzés és főleg a meleg alvóhely megszervezése, a sorstársakkal kialakuló kapcsolatok története? Azt hiszem, lehetne ez is érdekes, és az odaforduláshoz már ennek is elegendőnek kéne lennie. Ebben a regényben azonban ez kevés, hozzákötődik egy rendkívüli cselekmény is: szerelem, gyilkosság és bérgyilkosság, álneves nyomozó, korrupció, erőszak, hídrombolás és -építés, valamint átjárás a felső és a legalsó társadalmi csoportok között. Regényesíteni igyekezett a bizonyára nagy körültekintéssel, érzékenyen, alapos szociológiai előtanulmányokkal megtámogatott történetet. Egyrészt tehát egy nagyon fontos, mondhatni, hiánypótló, gyökereivel erősen a valóságba kapaszkodó szöveget olvashatunk, de kapunk mellé egy olyan történetet is, ami többe elemében is valószerűtlen. Ezzel a regény két szintje feszültségbe kerül: a hitelesnek tűnő és a regényes, a valószerű és a valóságtól elrugaszkodott történetszál nem tudja egymást erősíteni, inkább zavart okoz, kényelmetlenséget szül. De valahogy a reálishoz közelebbi szint az erősebb, efelé húz inkább a könyv. Az a szál, amelyik hajléktalanok és általában a kilátástalan szegénységben élők iránti együttérzésre sarkall, ami tehát úgy hat ránk, hogy aztán másként járunk-kelünk az utcán, másként nézünk és gondolunk a fedél nélkül élőkre.

És azért kérdeztem rá az érdekesség kérdésre, mert úgy érzem, az író azért ragaszkodott a krimi-szálhoz és a városházi szálhoz is, sőt azért hoz vissza a nyolc hajléktalan szereplőjéből hármat is a civil életbe, mert szórakoztatni akar, érdekes és fordulatos könyvet szeretett volna írni, egy jó regényt szeretett volna írni, és jobban érdekelte a szöveg élvezhetősége, mint az ábrázolt világ. Tehát nem annyira az együttérzés és a figyelemfelkeltés motiválta, mint inkább a jó téma, amiből jó történetet lehet kreálni. Természetesen ilyesmit nehéz egy írótól számon kérni: neki nem a társadalmi szerepvállalás, nem az elnyomottak szóhoz engedése a célja, hanem elsősorban egy jó regény megírása. De az utóbbi időben megjelent, hasonló dilemmákkal szembesülő könyvek kapcsán mégis láttuk, hogy a szegénységábrázolásnak vannak más lehetőségei is. A Nincstelenek[6], az Aludnod kellene[7] vagy az Artista[8] más-más módon, de ugyanazt a választ adták: elsősorban a közegről beszéltek, a kiúttalanságról, a szenvedésről, és nem áldozták fel mindezt a cselekmény oltárán – vagy inkább: találtak olyan történetet, amelyet ezek a szűk keretek is elbírtak.

  • Kihirdetésre került a 2021. évi MMA Művészeti Ösztöndíjprogram nyerteseinek névsora

    2024. 08. 31.
    Kihirdették a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) művészeti ösztöndíj pályázatának 100 új nyertesét. Idén 15-szörös túljelentkezés mellett rekordszámú, közel 1600 művész vett részt a hároméves művészeti alkotómunkát támogató pályázaton, amelyet immár negyedik alkalommal hirdettek meg.
  • Virágzó Hagyomány szakmai versenyei

    2021. 11. 27., 13:12:00 — 2021. 06. 08., 13:12:00
    népművészet
    A Bartók Táncegyüttes szakmai versenyei novemberben kerülnek megrendezésre
  • The Ceramics Bible, magyar vonatkozással

    2021. 09. 21.
    iparművészet és tervezőművészet
    A The Ceramics Bible Következő kiadása magyar keramikussal (is) az oldalain.
  • TALÁLKOZÁS

    2021. 09. 01., 10:00:00 — 2021. 10. 10., 19:00:00
    iparművészet és tervezőművészet
    TALÁLKOZÁS címmel nyílik kiállítás az 52. Eukarisztikus kongresszus tiszteletére.
  • Az Ébredés című zenés némajáték a Művészetek Völgye műsorán

    2021. 07. 24.
    színházművészet
    Marofka Mátyás első rendezése, az Ébredés című újcirkuszi-vizuális színházi produkció, a Művészetek Völgyében lesz látható.