Magyarországi terek elemzése, gyűjtése közben arra a következtetésre jutottam, hogy az eddigi tér tipizálások a hazai és nemzetközi szakirodalomban nem alkalmasak az általam felvetett téri problémák és értékek leírására. Egy olyan új módszertan kidolgozására teszek kísérletet, mely a terek és térfalaik viszonyát egyben kezeli. Nem elemeire szedi a teret, hanem hangsúlyain fókuszain át a haladási és vonzási irányokat térképezi fel. E fókuszok és részfókuszok írják le e teret. Ez az elemzés kissé rokon a tájurbanizmus a várost tájként értelmező viszonyrendszerével, de vele ellentétben a tájat, mint esztétikai, pszichológiai, mint a vándorlás haladás élményét nyújtó közeg vetíti a városi formákra, terekre. A várost tájjal összevető analógia nem újszerű, már a 1900-as évek eleje óta kertvárosmozgalom egyes irányzataiban, majd később a modernizmusban is megjelentek ennek momentumai, sőt már sokkal előbb is megfigyelhetjük a kertépítészetben alkalmazott tengelyek hatását a 19. századi városépítészetre. Mindössze az új, hogy ezen módszereket igényeket és elvárásokat terekre és térelemzésre vonatkoztatom.

A haladás közben e fókuszpontok közé feszülünk ki, ékelődünk be majd lökődünk arrébb. Tereink ilyen módú intuitív áramlás és vonzás szerinti értékelése egy új lehetőséget ad azok megformálásában, hibáik kijavításában.