A bezártság vándorai
Mátai András, az Utazgatok.hu utazási portál alapítója többek között arról beszélgetett Krulik Ábel utazó fotográfussal, hogy mit tud csinálni egy utazó, amikor egy dokumentumfilmes projektre végre "pénzt, paripát, fegyvert" kap, majd azzal a lendülettel be is zár a világ a koronavírus járvány miatt
András: Hol voltál éppen, amikor tavaly a járvány első hulláma kezdett bedurvulni?
Ábel: A családommal Balin voltunk, és éppen egy alkotói ösztöndíjra pályáztam, éjjelente a kislányomat
altattam, majd hajnalig írtam a beadandókat, csiszoltam a portfóliómat. Akkor még nem nagyon lehetett hallani
a vírusról, maximum Kínából, vagy Olaszországból jöttek információk, de ez nem volt aggasztó, főleg, hogy
híreket szinte sosem nézek, vagy hallgatok, így ez sem nagyon jutott el hozzám. A banánpálmák és a frangipánik
alkonyati hűs árnyékában, a füstölőillatban kókuszvizet kortyolgatva a frissen bontott dióból elképzelhetetlen
volt, hogy mindössze pár hét múlva egy kis budapesti lakásba leszünk mindannyian bezárva 14 napra. Az, hogy
haza kell jönnünk, gyakorlatilag három nap alatt dőlt el, ennyi idő kellett ahhoz, hogy a környező országok
bezárjanak, és hirtelen azon kapjuk magunkat, hogy ha nem lépünk azonnal, akkor azt kockáztatjuk, hogy vagy
egyáltalán nem lesznek járatok, vagy ha lesznek, akkor is minimum 3-4 szeres áron. Arról nem beszélve, hogy a
járvány minket is jövedelem nélkül hagyott volna kint, ahol idővel a vízumunk is lejárt volna, ami
Indonéziában szintén elég komoly probléma, kiváltképp, ha közben el sem lehet hagyni az országot. Az első
komolyabb nemzetközi lezárás előtti utolsó gépet sikerült elcsípnünk Jakartában, sőt, tulajdonképpen akkor már
be volt zárva az országok nagy része, csak hazatérő állampolgárokat, és tranzitolókat engedtek be. Miközben a
csatlakozásra vártunk, az induló járatokat mutató hatalmas kijelzőn nyomon tudtuk követni, hogy körülbelül a
járatok kétharmadát törölték. Volt némi izgalom a dologban. Aztán szerencsére a mi járatunk nem lett törölve.
Szinte csak magyarok voltak a gépen. Ez 2020 márciusában volt.
András: Hogy érintett, hogy hirtelen családostul kényszerűen haza kellett költöznötök?
Ábel: Valójában nekünk Indonézia a válaszott "második otthonunk", így mondhatom, hogy otthonról hazajöttünk. A
járvány a későbbi többi hozadékával együtt nekünk is, mint a legtöbb családnak, óriási fiaskó volt, mind
anyagi, mind lelki értelemben. A kényszerű összezártság, az üzleti és utazási tervek romba dőlése, az emberi
kapcsolatok ellehetetlenülése, a napi rutinfeladatok végzésében való akadályozottság mind-mind nagyon
kiélezték a helyzetet a mi esetünkben is. A legelviselhetetlenebb érzést mégis az okozta, hogy mi, az utazást
életformaként folytató megszállottak egy kis helyre voltunk bezárva. Először ugye egy kis lakásba két hétig,
majd később a városba, a nyitás után már "csak" az országba. Ezt egy utazó nagyon nehezen viseli. Hogy valami
jót is mondjak, mindezek ellenére hálás tudtam lenni, mert sokakkal ellentétben mi már úgy érkeztünk haza,
hogy az önként vállalt karantén után azonnal munkába tudtam állni.
András: Mi lett végül az ösztöndíjjal, amit megpályáztál?
Ábel: A zsűri és a döntéshozók támogatandónak ítélték a pályázatomat. Természetesen nagyon örültem, hiszen ez a
Magyar Művészeti Akadémia három éves művészeti ösztöndíjprogramja, szakmai és művészi értelemben egyaránt nagy
mérföldkő. Bevallom, meg is lepődtem amikor a pozitív eredményről értesültem, mert ilyen kaliberű ösztöndíjra
sosem pályáztam korábban. A programomnak a Xantus János Nyomában címet adtam, az Ő 150 évvel ezelőtt a mai
Indonézia területén tett útjai inspiráltak, nem utolsósorban magam is 4 évet éltem ott, és tulajdonképpen most
is ott lennénk, hiszen az ott tervezett kutatómunka és dokumentumfilm megvalósítására nyertem el az
ösztöndíjat.
A teljes interjú: https://utazgatok.hu/cikkek/