A költő mint a lét pásztora: Kégl Ildikó Mint Jairus lánya című kötetéről

A költő mint a lét pásztora

Kégl Ildikó Mint Jairus lánya című kötetéről

Igen szép pályaívet ír le Kégl Ildikó, aki a próza ösvényén indult ugyan útnak három novelláskötetével (Életszag, Püski Kiadó, Bp., 2017; Három buszmegállónyi boldogság, Püski Kiadó, Bp., 2019; Ásó, kapa, légypapír, Püski Kiadó, Bp., 2021), az idén viszont két lírakötetével jelentkezett szinte egyszerre. Az Úr kertje kihűlt (Irodalmi Jelen Könyvek, Arad, 2024) című debütáló kötetét követte jelen recenzió tárgya, a Mint Jairus lánya című kétnyelvű – magyar-angol – versgyűjteménye. Mindkét kötet címe igen figyelemfelhívó, jómagam telitalálatnak gondolom őket, pláne ismerve a kötetek tartalmát. A két kötet bibliai aspektusú szakrális helyet és történetet sugall. Jelen kötet utószavában (A megindult lélek elementáris erejű vulkánkitörései) Fecske Csaba József Attila-díjas költő, aki a kötet szerkesztője is egyben, így oldja fel a kötetcímeket: „Kégl Ildikó kétnyelvű – magyar-angol – kötetének címe a Bibliát idézi, ami erős utalás a szerző (hit)világára, életeseményeire. Jairus egyházi elöljáró, aki kétségbeesésében Jézushoz fordul, hogy támassza föl halott lányát. […] Kégl Ildikó mint Jairus lánya jelenik meg a kötetben, aki kétfajta gyászt élt meg szinte azonos időben: édesanyja tragikus, korai halálát és házasságának felbomlását. A költő egyszerre élte meg, élte túl ezeket a személyes tragédiákat, s, ha úgy tetszik, átvitt értelemben — Jairus lányához hasonlóan — föltámadt” (86). (Máté, 8: 40-56.) Az Úr kertje kihűlt című verseskötete is „a Bibliát idézi, a Paradicsomot, az Úr kertjét, ami már nem az, ami egykor volt, ami kihűlt, ahol már nem jó élni, vagy talán nem is lehet” (86).

A Mint Jairus lánya három ciklusba rendezett harmincegy verse sokkal gazdagabbnak tűnik, mint amit a fenti számadat mutat. Első kötete után a szerző, ha tizenkét versét át is veszi ebbe a billingvis kiadványba, akkor is egy markánsabb, erőteljesebb, feszesebb lírai beszédmód érhető tetten eme kötet verseiben. Ilyenkor látszik csak meg az, mennyit jelent egy-egy vers helye egy kötetben, mennyire másképpen tud megszólalni, sóhajtani, nyilallani. Többször élnek a költők hasonló módszerrel, amikor például gyűjteményes kötetük szerkesztésekor korábban írt verseiket is beleszövik versgyűjteményük textúrájába, és ott teljesen más mintázatot képesek mutatni az adott opuszok.

Mindhárom versciklust egy-egy önidézet nyit meg a versolvasók számára. Olyan kapuk ezek, amelyek mindig valamilyen ismeretlen lelki tájra nyílnak: elsőként a szerelem, a társmellettiség, majd a kapcsolatfelbomlás stációit járhatjuk végig Kégl Ildikó versei által. Ha hangerősségben kellene visszaadnom a három ciklust, az első máris forteként, azaz erőteljes hanggal indítja útjára a kötet verseit. Hogy csak a legexpresszívebb sorokat idézzem ide: „lábnyomod alatt lettem nagykorú” (tizennyolc – a sebésznek, 6); „Ülök most mozdulatlanságban, / a napok, mint vér a szikéről / lecsorognak rólam, / nem akarom tudni a világot” (képkocka – a sebésznek, 8). A hallgatás című költeményben az „iszapsűrű, csupa sikoly”, mint a hallgatás paradoxona, allegóriaként vonul végig az egész versen, illetve picit árnyalva a központi metaforikus képet, „vizenyős, halálkék szeme” lesz a hallgatásnak, s ezt a szinekdochét már csak egy ismert, Babits Mihály halálára írt Radnóti-vers –„csak csont és bőr és fájdalom”– képes a fájdalom szúrós fenyőcsúcsára eljuttatni, hogy aztán egy szakrális záróképpel érjen véget bennünk a vers: „pedig Isten ujja már a kapucsengőn, / látod, sokszor ennyin múlik, de mire / felért a másodikra, / mi belefulladtunk / a hallgatásba” (10).

A költői én természetközelisége érhető tetten az „ide egy nyúlcsapást gondolok és / vízmosást, amoda kóbor kutyákat, / fűzfaágra pacsirtahangot, / arra táncolok majd, kitáncolom / én minden völgyből a ködöt, / hajnalt táncolok a mezőbe” (nyúlcsapás, 12). Ezt a természet-motivikát élhetjük át újra az első kötetben hervadáselőtt címet viselő, itt a júliusi réten címmel szereplő versben: „a júliusi réten / egy bánatában sorvadni készülő / katáng ült mellém / hogy elmondjam, / nem ő a magányosabb, / hogy én is itt vagyok” (18); a „duzzad az avardunna” (a lomb alatt; eredetileg: álmok, 20) zeneiségére sajnos nem nagyon találunk további példát, de nem is célja ez ennek a könyvnek.

A kötet címadó verse mindig prominens jelentőséggel bír egy kötetkorpuszban. A második ciklus nyitóverseként találkozunk vele. A sartre-i intonáltságú „derekamig ér a semmi” sorától az érintés és a festészet misztikumán át jutunk el a bibliai záróképig: „színarany húsa van a nyárnak […]; mennyi árnyalata / van a teremtésnek […]; „pedig neked ecseted sincsen és / Renoir sem vagy, csak végigsiklott / ujjbegyed a hátamon, s én / érintésedtől, mint Jairus lánya, / feltámadtam…” (27-28). A festői lelki tájakat megfestő Kégl Ildikó női érzékenységéből fakadóan igencsak ért a hatásfokozáshoz. Ejtettem már szót költői képének plasztikusságáról, expresszív fortissimójáról, amit, ahol csak módja van rá, felszínre hoz magából: „nézzük együtt, / ahogy véremből feketeszárú / cseresznye érik, és most szakítsd le, / fogaiddal metszd át a ropogós húst, / a birtoklás legtisztább ösztönével / adj okot a létezésnek” (teremtéstörténet, 44).

Végül a legharsányabban, fortississimóban az anyasirató gyászversek csendülnek fel. Itt leginkább a végletekben pulzáló sorok tarthatják fogva az olvasó szívét: „mert nincs az a fény és nincs az a szorongás, / ami semmissé tudná tenni bennünk a múltat…” (lánytörténet, 72). Az emlékezés ízéből fakadó prousti élmény mellé szépen illeszkednek a sorba Wirginia Wolf ruhájának halál-kövei (a hullámok természetéről, 76-77), ahogyan a megfagyott dunántúli mandulafácskán is „kérdések csüngnek” (Janus-blues, 80), hogy aztán beteljesedhessen Heidegger azon mondata, melyet egyik esszéjében olvastam: „Az ember nem a létezők ura, hanem a lét pásztora”, vagy még illendőbben Kégl Ildikó szavaival: „mint a létező, nagy bölcsen nézi, / hogy borostyánkővé válik a nap könnye, / és két szárny között valami verdes” (a semmi artikulációi, Hommage Heidegger, 80).

Kégl Ildikó: Mint Jairus lánya – versek; Like Jairus’ Daughter –

Poems translated by Márta Gyermán-Tóth, Ab Art Kiadó, 2024