A kortárs képzőművészet jelenléte a szakrális térben

Katolikus képzőművészként foglalkoztat, hogy lehetséges-e egyáltalán a kortárs művészet és a vallás szigorú kritériumrendszerének eleget tevő műalkotás létrehozása. Gyakran úgy tűnik ugyanis, hogy megoldhatatlan feladat egyszerre megfelelni ennek a két viszonyítási pontnak. Kutatásom során megpróbáltam néhány mai példa alapján különböző megoldási lehetőségeket bemutatni.

„A szakrális tér elvárásai magasabbak, mint akármelyik múzeumé. Az, hogy a művészet és a vallás kritériumrendszere egységre juthat-e benne, még bizonytalanabb, mintha mindez egy kiállítótérben történne meg. Persze akadnak pozitív példák, amikor a személyes és a szakrális tartalom szépen kiegészíti egymást, de gyakran megesik, hogy ez a szintézis nem jön létre. Az egyik eset az, amikor a műalkotás nem illik bele a hely szentségébe, ilyenkor a művészet felé billen el az egyensúly. A kortárs művek hátulütője talán éppen az lehet, hogy azokat nehezebben értik meg a konzervatívabb ízlésű hívek. A másik eset pedig az, amikor a giccs elfogadottá válik a szakrális térben. Ebben az esetben ugyan a szentség nem károsul, de valójában nem aktualizálja, nem teszi jelenvalóvá azt, ilyen módon nehezebben érinti meg a híveket, a rossz ízlést közvetíti feléjük. Azonban az is igaz, hogy a szentség megnemesítheti a gyengébb színvonalú alkotásokat, melyekre visszahathat a hely szakralitása. A lehető legjobb eset az lenne, ha a kettő találkozna és egységre jutna a térben, ez azonban mindkét fél, mind az egyház és a közösség, mind pedig a művészek részéről kompromisszumokkal jár. Egyrészről szükség van arra az állandóságra, amit a liturgia kötött hagyományrendszere ad, mert ez az, ami biztosítani tudja a folytonosságot és változatlanságot. Azonban mindeközben a folyamatosan változó jelenben a műalkotások formanyelvének lépést kell tartania a kor kihívásaival, új képi igényeivel. A kortárs szakrális művészet nagy kérdése az, hogy vajon létrejöhet-e ez a találkozás a posztmodern kételyek korában.

Megoldást kínálhat, ha a személyességre, az egyéni hit elmélyítésének elősegítésére koncentrálunk. A posztmodern kultúrában a vallás is széttöredezettségnek, átmenetiségnek kitett valóság. Ez a jelenség a templomterek struktúrájában is új igényeket támaszt. A kölni Sankt Peter jezsuita templom terét ebből a szempontból újították meg. Friedhelm Mennekes atya a tér érzelmi, spirituális dimenzióit hangsúlyozza: „Az egyénnek olyan terekre van szüksége, amelyek megnyitják a lehetőségeket. A szent hely lehetővé teszi számunkra, hogy kilépjünk az akusztikus és optikai zajból, hogy belépjünk egy olyan térbe, ahol a csend és a valódi hallás lehetségessé válik.” A templom terében meghatározóvá vált üresség a látogatóban rezonanciát vált ki. Mennekes atya szerint a modern lelkeknek egy olyan térre lenne szükségük, amely segítheti őket visszatérni önmagukhoz, saját kételyeiken és kérdéseiken keresztül. A Sankt Peter templomban megjelenő műalkotásokat is a tér ürességének rendezőelvéhez igazították. A baszk szobrászművész, Eduardo Chillida „Gurutz Aldare” (2000) című gránit oltárköve egyszerre műtárgy és a liturgiát szolgáló oltár. Ez a dinamikus atmoszférát hangsúlyozó szándék jelen van a templom közösségi életében is: kortárs képzőművészeti kiállításoknak, zenei koncerteknek is otthont ad a tér, hogy azok új esztétikai formákkal és tartalmakkal töltsék meg azt. Ugyan a kölni Sankt Peter templom esetében is fennállhat a kiüresedés veszélye, úgy vélem azonban, hogy amíg a rendezőelv továbbra is a liturgia szolgálatában áll, addig a szakrális tér szentsége nem sérülhet.”

(A teljes írás a Vigilia szeptemberi számában olvasható.)