Akit magához láncoltak a halálok: Közelítések Tóth Erzsébet Láncok a csuklón című emlékezetregényéhez (tanulmány)
Tóth Erzsébet Láncok a csuklón című emlékezetregényéről szóló tanulmány publikálása
Akit magához láncoltak a halálok
Közelítések Tóth Erzsébet Láncok a csuklón című emlékezet-regényéhez
„Nemigen tudsz másról írni, mint magadról, te vagy az ómega és az alfa.”1
(Bor Ambrus: Töredékek)
„Írom, írom, mintha önéletrajzot írnék, ha rólad írok, magamról.”2
(Tóth Erzsébet: Láncok a csuklón)
„…csak néhány tartalom van, amit nem lehet mássá hazudni. Esetleg a szerelem, mert az levetkőzni késztet, és biztosan a halál, mert az levetkőztet.”3 A József Attila-díjas, ma már a feledés homályába veszett író, Rilke-műfordító Bor Ambrus (1921–1995) halála előtti évében jelent meg a Kortárs hasábjain Töredékek című esszéje, amelyben a fentiekben idézett részlet olvasható. Az emlékiratokról alcímű részben két olyan „tartalmat” emel ki az emberélet eseményeiből, amelyek Tóth Erzsébet kisregényének is gyújtópontjai: a szerelem és a halál. Az 1979-ben kész költőként4 jelentkező Tóth Erzsébet 2005-ben egy esszégyűjteményt jelentet meg Camus napsütése5 címmel, amelyet máris követ több műfaji mintázatot is mutató prózája, a Láncok a csuklón. A kereken száz oldalas kisregény műfaji besorolása azért nehézkes, mert a hagyományos memoár műfaji kereteit levélbetétekkel, fotókkal, fakszimile kéziratokkal, naplóbejegyzésekkel, önreflexiókkal feszíti szét. Zalán Tibor emlékezetregénynek6 nevezi, amely a memoárhoz közelíti a művet, míg mások halálnaplóként7, könyv-emlékműként8, dokumentum-regényként9, naplótörténetként10, vagy prózába tördelt lírai nagymonológként11 számolnak vele. Az elbeszélő két, számára fontos emberhez való kapcsolatát írja meg, illetve azok halála felől elmélkedik. Eme veszteségérzetek késztetik arra, hogy ő is elhelyezze magát az adott korszakban, és kendőzetlenül is dokumentálja a kort, amelyet ugyanakkor vádol is költőtársai haláláért. Barátja, Csajka Gábor Cyprian (1954–2005) a Nyugati pályaudvaron hal meg, ahol lelketlen emberek még ki is fosztották: „ezt12 a tízezret kivették a zsebedből, míg ott feküdtél holtan a pályaudvar betonján, elvitték a telefonodat is, meg a jegyzetfüzetedet.” (38)13 A harmadik személy, a társ, Szervác József (1952–2001) alakja is szintén megelevenedik előttünk az író leírása, magánlevelezésük közreadása által. Tóth Erzsébet a két költővel való kapcsolatát, a nekik kijelölt pályán való „menetelést” sikerül korhűen dokumentálnia kapcsolatuk elejétől fogva a két barát haláláig. „Tóth Erzsébet költőt két pályatárs, barát, hajdani szerelem elvesztése döbbentette rá, hogy az idő múlása nem csak évszámok változásában mutatkozik meg, hanem leginkább abban, hogy elszaporodnak az ember körül a tragédiák.”14
Az elmúlásra emlékezés legősibb formája a halottakra való emlékezés. Az emlékezés aktusával próbáljuk meg őket a jelenben tartani, nem engedjük elfelejteni, az enyészet martalékává válni. Tóth Erzsébet a nekrológoknak a regénybe való beemelésével képes túlmutatni személyes vallomásán, annak ellenére, hogy a sírnál elhangzó, a holtat méltató beszéd is nyilvánvalóan egyfajta személyes confessio, csak míg egy kordokumentáló célzattal is megírt regény szigorúan tartja számon az eseményeket (konkrét datálásokkal például), addig a nekrológban a nekrológszerző olykor expresszív hangot is megüthet, mert a műfaj ezt lehetővé teszi a számára. A neves kultúrantropológus Assmann-házaspár, Jan Assmann (1938–2024) és Aleida Assmann (1944) elhíresült „kollektív emlékezet”-teóriájával eme regény kapcsán is méltán számolhatunk. Jan Assmann-naka négyféle emlékezettípusai (mimetikus emlékezet, a tárgyak emlékezete, kommunikatív emlékezet, kollektív emlékezet)15 közül leginkább a tárgyak és a kollektív emlékezet fontossága kerülhet előtérbe. Aleida Assmann két emlékezetszintről értekezik A két emlékezetszint közötti különbség abban ragadható meg, hogy az egyiken a „rendezetlen”, alaktalan emlékek halmazát találjuk, ezt nevezi Aleida Assmann „tárolóemlékezetnek” (Speichergedächtnis), míg a másikon a kisajátított, összeszerkesztett és tájékozódási szerepet betöltő emlékezet, az úgynevezett „funkcióemlékezet” (Funktionsgedächtnis) kap helyet.16
Az emlékezés mellett oppozicionális viszonyként mindig feltételeznünk kell a felejtés meglétét is az emberi tudatban. Minél erősebben él bennünk egy emlék, annál hosszabb ideig képes előhívni azt. A Láncok a csuklón esetében igen közeli emlékhordozásról beszélhetünk, hiszen öt, illetve egy év távlatából emlékezik az író elhunyt pályatársaira. Ami pedig a felejtést illeti, tudatosan ellenáll az egész regény annak, hiszen olyan írásokat, a közös múltat dokumentáló leveleket, nekrológokat, képeslapokat emel be a művébe Tóth Erzsébet, amelyekkel éppen, hogy a felejtés ellen dolgozik. Harald Weinrich (1927–2022), a neves nyelv- és irodalomtudós, germanista Léthé: A felejtés művészete és kritikája17(2002) című könyvének kulcsmondata, hogy az emlékezés nem más, mint a feledés elleni támadás. Weinrich munkájáról szóló első recenziók egyikében ez olvasható: „…hiába emel Proust is emlékművet a kulturális emlékezetnek Az eltűnt idő nyomában révén, ez is inkább mnemopoétika, azaz emlékezéspoétika, amely a felejtés mélységeiből merít.”18 Még korábbi könyvismertető Almási Miklós írása a Mozgó Világ 2002/8. számában: „A tökéletes emlékezés adomány, a tudós számára felbecsülhetetlen kompetitív előny – de élj vele, ha bírsz; és fordítva: a felejtés rémes (önelfelejtés, olyan dolgok feledése, amik nélkül már nem lehetsz emberi lény), s mégis, nélküle sem megy.”19 Egy gondolat erejéig érdemes ismét Aleida Assmannhoz visszanyúlnunk, ugyanis a regény esetében nemcsak a személyes felejtés elleni küzdelem olvasható ki a sorokból, hanem a korabeli társadalmi események sora is, és a néha átpoetizált részletek mellett átpolitizált részletekkel is találkozhatunk (például Tóth Erzsébet beemeli könyvébe „vérlázító” szentendrei beszédét, amelyben Kádárt gyilkosnak nevezi, és a rendszerváltozás nemzetformáló hatásáról is szól). „A felejtés egy másik, védekező formája a másik fél vallomásának elfojtása, amelyet elsősorban rendszerváltozásokkor alkalmaznak, amikor a leváltott párt megpróbálja eltüntetni az összes forrást és nyomot a későbbi felelősségre vonás elkerülése érdekében” – fogalmaz Aleida Assmann egy interjújában.20 Tóth Erzsébet regényének első felében teljes nyíltsággal, a leleplezés örömteli szomorúságával szól közismert személyiségek ügynökmúltjáról. „Az összes spiclit, akik szemenszedetten hazudnak és védik magukat, a haza megmentőjének tüntetik fel, petíciót írnak, kiállnak mellettük, ölelgetik őket, lassan már az lesz a szégyellnivaló, ha valaki nem volt besúgó. Inkább lennék hullakereső kutya New Orleansban, mint hogy ezt végig kelljen néznem.”(45)21
***
New Orleans. 2005. augusztus 25. Ezzel a gyásznappal együtt kezdődik Tóth Erzsébet Láncok a csuklón című regénye: a gyászoké, amelyben egyszerre kívánkozna a szerző megmártózni a Mnemuszüné és a Léthé vizében, hogy el tudja mondani, mi az a számára, amit békévé oldhat az emlékezés.
2.
„…a jelen embereire az emlékezet azt a feladatot rója,
hogy megadják a múltbelieknek – a halottaknak –, ami nekik jár.”22
(Paul Ricoeur)
„Nincs más dolgunk, csak a költészet”.23
(Csajka Gábor Cyprian)
„Egyszerre haltatok meg, Te és New Orleans” – ezzel a nyitómondattal indul útjára Tóth Erzsébet regénye, a Láncok a csuklón. Csajka Gábor Cyprian magyar író, költő, grafikus 2005. augusztus 25-ei hirtelen halála egybeesett a csak New Orleansban több, mint 1800 emberéletet követelő Katarina hurrikán hatalmas pusztításával.24A szerző a New Orleansról szóló híreket láttatja, miközben metonimikus áttéttel saját traumáját is belekomponálja a tengeren túli katasztrófába: „Az elpusztított város képeit bámulom a tévében, az összedőlt házak maguk alá temetnek engem is. […]. Ülök élettelenül az alattam hullámzó fotelban.” (7) Az elbeszélő visszagondol, hogy mennyire tervezték elutazni egyszer New Orleansba, és a sors iróniája, hogy éppen aznap megy el Cyprian, mikor az orleans-i tragédia megtörténik. A sokáig csak költőként ismert elbeszélő saját fájdalmát nem szeretné kisajátítani magának, „csakhogy a fájdalom nem kérdezi a jogait, nem kérdezi, mi fáj? (9) Egy megkésett szerelmi vallomás ékelődik a sorok közé: „Meg kellett halnod ahhoz, hogy magam előtt is világos legyen, mennyire szerettelek? Mondtam én ezt neked? Nem hiszem, hogy az utóbbi húsz évben mondtam volna. […] Hogyan mondhattam volna: szeretlek, amikor mást szerettem, amikor mást szerettél?” (9)
Az első alfejezet végén egy ekphrasziszt olvashatunk: itt tűnik fel az első olyan emléktárgy egy plakát formájában, amelynek a leírásában a tárgy iránti rokonszenv érződik: „Hárman vagyunk rajta, Józsi és én kalapban, ti ketten fehér ingben25, én fekete ruhában […], kezünk egymásra téve, Szervác kezében egy kesztyű.” (10) A plakát nem marad meg a képleírás szintjén, hanem vizuálisan is érvényt szerez magának azáltal, hogy Török László imént leírt fotója borítóképként is képes funkcionálni.
Tóth Erzsébet Első emlékezés című nagyfejezetében még mindig egyes szám második személyben, a halott Cyprianhoz intézi gondolatait: „Amikor J.26 temetésére készültünk, napokig attól féltem, összeesel, nem bírod ezt a fájdalmat, legjobb barátunkat kell eltemetni…” (10) Tóth Erzsébet felidézi Szervác József temetését, amelyre Cyprian írta a búcsúszöveget. Vettek virágot, azokat dobták a sírba, így voltak ők akkor is hárman, csak az egyikük, „aki a koporsóban feküdt, nem kelt fel többé”.(11) Visszatérő motívumként a szerző ismét a falon lévő plakátot nézi, „nem tudom nem nézni” – jelenti ki. (13) És akkor hangoznak el a szív szavai: „Egyedül hagytatok. Megírtam mindkettőtök nekrológját, az enyémet ki fogja megírni?” (13) Itt lehetünk tanúi az elbeszélő magára maradottságának, aki csak a Cyprian-Szervác-Tóth-háromszögben tudta sokáig elképzelni magát, identitása eme két baráthoz való kötődő kapcsolatára vezethető vissza.
A Cypriant megszólító következő sorokban az írástudók felelősségének hangján szólal meg Tóth Erzsébet: „Ha féltünk valamitől, csak attól: nem tudunk írni. Nem tudunk elég jót írni. Magasra tettük a mércét, talán azért tartottunk akkora szüneteket. Ebben is közös sorsunk volt: ugyanabban az időben jött el számunkra a nem írás időszaka. A hallgatás.” (13) A női nem hiúságának szólama is bekúszik a Cypriannak szóló sorok közé, habár ezek a mondatok mégsem öncélúak: „Azzal foglalkozom, hogy szép legyek a temetéseden, annyira szeretted a szépségemet.”(14) […] Próbáltam szép lenni a temetéseden, ne kelljen szégyenkezned miattam.” (15)
Az első levélbetét keltezése máris önreflexív értékkel bír: 1979. V. 23. csütörtök,27 még szerda. (19) Ebben a Cyprian-levélben jut szóhoz először a barát-pályatárs, a levél műfaja pedig szavatol az élő („halott”) Cyprian soraiért. Csajka Gábor Cyprian már 21 éves korában tudja, hogy „jön egy nyár28, és én eltűnök, és soha a büdös életbe nem kívánok előkerülni…” (20) Majd a levélbetét után Tóth Erzsébet feltárja regénye címválasztásának „körülményeit”: „A levélpapírnak ez az oldala majdnem üres maradt, arra rajzoltad rá a bal kezed körvonalát. Miért a balt? Mert nyilván a jobban tartottad a tollat. Láncokat rajzoltál a csuklódra. Sikerült, magadhoz láncoltál.” (21.) A narrátor ismét párbeszédbe lép a halott baráttal: „Most beletettem a kezem a tiedbe. Emlékszem szép, hosszú ujjaidra, a kezedre, a vékony bőrön át megfogható, szinte simogatható csontjaidra.”(21) Tóth Erzsébet több ponton is reflektál Cyprian soraira, fenntartva magában a síron túli élet illúzióját. Majd Gy. Balázs [Györe Balázs – L. N.] 2006. újévi cikkét olvasva úgy érzi, mintha már utókor lennének, ők, hárman. (22)
„Cypriannal és Szerváccal halálukig tartottam a kapcsolatot, olvastuk, szerettük egymást, amíg lehetett. S egyáltalán nem titokban. A társaság másik három tagja, úgymond sikeresek lettek. Politikában29, irodalomban30, könyvkiadásban31. Mi pedig hárman lemaradtunk az irodalmi siker gyorsvonatáról. Igaz, nem is futottunk utána, ki se mentünk az állomásra.” (23) A szimbolikus beszédmóddal Tóth Erzsébet valójában egyfajta kánonalkotó-lehetőségükről is számot ad, amivel ők nem kívántak élni, vagy talán pontosabb a számvetés szavunk használata. Számvetés azzal a költőként berobbanó tehetséges költő-trióval, akik, habár pontosan tudták helyüket a kortárs irodalom térképén, de annak határait a korabeli kultúrpolitika képes volt átrajzolni, s így kerülhettek ők úgynevezett „határon túli” perifériára. A Madárúton című 1979-es antológiaszereplésük szárnyakat adott pedig nekik, de légellenállásban nehéz még a felemelkedés is, nemhogy a repülés. „Az elmebeteg bandaháborúból, amivé a magyar irodalom vált, nem kértünk. Cyprian és én tíz évig nem is írtunk […], Szervác pedig végleg az alkoholt választotta helyettünk is.” (24) Tóth Erzsébet regénye második harmadában igen hosszasan értekezik a Madárúton antológiáról. A Normális vagyok? címet viselő fejezetben még egy Z.T. (Zalán Tibor) idézetet is beemel: „Nem véletlen, hogy Tóth Erzsébet egyik verscímét – Madárúton – rakták a korszak jelentős , de nem igazán sikeres versantológiájának homlokára…” (75)
Tóth Erzsébet miközben igyekszik mindvégig élve tartani önmagában Cypriant a vele folytatott dialogicitással, tér-és időmegjelölésével (Nyugati pályaudvar, tegnap), szinte észrevétlenül állít méltó emlék-művet Cypriannak: „Te a fiatalság voltál, még most is, ötvenévesen. Hiszem, hogy az a rengeteg halál, ami a verseidben jelen van, harc. Élni akartál, de ez a kor nem kedvezett neked. Mindig azt mondtad, nekem nem lesz több könyvem, Erzsi, csak egyetlenegy. […] De mindenki tudta, hogy költő vagy.” (25)
A könyv harmadánál olvasható Egy másik nekrológ: Tóth Erzsébet Szervác József sírbeszédének teljes szövegét építi be regényébe, amely az Élet és Irodalom 2001. június 22-ei számában jelent meg. Itt találunk említést a Csütörtök Esti Társaságról, amely társaság Tóth Erzsébet lakásán gyűlt össze, s amely társaság tagjai az Üdvözlet című antológia szerzőiből állt: Csajka Gábor Cyprian, Csordás Gábor, Lezsák Sándor, Parti Nagy Lajos, Szervác József, Tóth Erzsébet. (29) Hirtelen narrációs fókuszváltás következik be: a szerző lemond a dialogicitás kapcsolatteremtő erejéről, talán túl súlyos ez a grammatikai teher a számára, és már nem Cypriannak, hanem róla és Szervácról ír, s végül kettejük közös szívsajgásáról Szervác iránt: „Ha egyszer nem tudtuk megmenteni a barátunkat, akkor minek élünk még mindig? Hülyére kellett innunk magunkat, hogy szét ne tépjük egymást.” (32) Újabb emlék-stációjához érkezik Tóth Erzsébet, amikor Cypriannal való utolsó találkozásukat eleveníti fel magában. Egy másik hosszabb Cyprian-levél kerül a memoárba 1997. november 9-ével dátumozva, Németkérről, amelyből a következő részlet mindenképp beemelendő belőle a jelen tanulmányba: „Én örökre szétválasztottam magamban a politikát és a művészetet, éppen ezért egy szép versért, mely történetesen politikus, ugyanúgy lelkesedem.Te, drága Erzsi, belőlem már kikopott minden hiúság, de azért amit Józsival mi hárman csináltunk (például), az mégiscsak magyar költészet volt, nem számít, de tényleg egyáltalán nem, hogyan adminisztrálják.” (34) Az ehhez a levélhez fűzött kommentjében Tóth Erzsébet szenvedélyes nyíltsággal tárja elénk belső lelki válságára utaló kinyilatkoztatását: „Még másolni is jó a sorait, kiegyeznék a sorssal, ha mást nem kéne csinálnom a további életemben, csak őt másolni.” (33)
A Senki nem látott még ilyen csecsemőt szöveg-snittben Tóth Erzsébet Cyprian temetésének napjára emlékezik, amelyre a szentendrei új temetőben került sor. Egy Dárday-filmet, az Átváltozást32 viszi a költőbarát Cyprian apjáéknak ajándékba, amelyet a Duna Televízió készített; róluk szólt, csütörtök estiekről. „Nálam készült, címe Vendégségben Tóth Erzsébetnél.” Konkrét irodalomtörténeti adalékul is szolgál Tóth Erzsébet: „A gyászbeszédeket Kalász Márton, Zelei Miklós, ef Zámbó István mondták. […] ahogy megláttam azt a dobozt a ravatalozóban, hirtelen bedugult a fülem, és olyan rosszullét jött rám, hogy majdnem elájultam. Sírni azonban nem sírtam.” (38)
Tóth Erzsébet pályaképének bizonyos részleteit is eme regényéből tudhatjuk biztosan meg, hiszen a Láncok a csuklón egy olyan primer forrás, amelynél autentikusabbat aligha lehetne találnunk. A harmadik Cyprian-levél33 azért is fontos, mert egy megjegyzést is találunk a levélhez: abból érthetjük meg igazán, mit jelentett az alkotónak az ÉS-től való elbocsájtása Tóth Erzsébet számára: „Kovács január első napjaiban mondott föl nekem, már nem akarta velem kezdeni az évet. Kántor Pétert tette a helyemre versszerkesztőnek, én meg nyilván annyira lebénultam a váratlan sokktól, hogy még Cypinek sem írtam meg. Azt hiszem hetekig nem szóltam senkihez, csak ültem a szobában és cigarettáztam.” (41) Sőt utalás történik Nádas Péter Párhuzamos történetek című regényének egyik fejezetének megjelenésére az ÉS-ben, amely regénye az írónak csak 2005-ben készül el. Ennek a levélnek a fakszimiléjét láthatjuk, amelyről könnyen megállapítható, hogy egy kitépett vonalas füzetlapra rótta sorait a költőbarát 1997-ben.
Majd Tóth Erzsébet ismét nézőpontot vált, és átcsap önéletírásba: „Munka nélkül voltam me-gint, a vendéglőbe már nem mehettem vissza, az ÉS előtt három évig anyám zöldségesboltjában voltam eladó, azután a vendéglőben pincér és pultos. […] aztán elkezdtem írni az akkor megalakuló Könyvpiacba kritikákat P. Györgyi34 kérésére.” (44)
Ebben az Ami kettőnket illet alfejezetben Tóth Erzsébet a halálról való gondolataiba is betekintést enged: „Próbálkoztam ugyan a halállal már (egyszer), de az nem jutott eszembe, hogy meghalhatok. […] Most úgy írok, hogy el tudom képzelni, esetleg holnap meghalok. Nincs időm fikcióba takarni az életemet. Egy szörny áll a fejemnél, és a halántékomhoz szorít valamit: írj! Nincs sok időd. Nem félek, de néha elfáradok.” (40) Majd visszatér Tóth Erzsébet a párbeszédbe kivetített monológ-szövegezéséhez: „… téged olvaslak, leveleidet, verseidet, bizonyítják, hogy éltél. Hogy éltünk.” (40) Mintha csak az assmann-i emlékezetdiskurzus tárgyakba projektált ontológiai létélmény lenne egyedül hivatott arra, hogy a már nem élőt ismét élővé tegye. A regény jelenébe ugorva jegyzi meg: „A levél nem divat, e-mail van, amiben senki nem lehet igazán őszinte. […] Rövidíteni kell a szavakat, mintha élet-halál kérdése lenne a rövidség. Hova siet ez a sok ember? Hova? Nincs türelmük egy szót végigírni? SMS-ben vallanak szerelmet, búcsúznak el örökre.” (40)
A New Orleans-i katasztrófa megkonstruált képi világát hívja elő ismét magában a regényíró Tóth Erzsébet, hogy párhuzamba állíthassa a korabeli hazai politikával: „Még mindig kerülnek elő halottak New Orleansban a romok alól. Itthon meg erkölcsi hullák zuhannak ki egyre-másra a gondosan elzárt, dohos papírok, akták közül.” (45)
„Idemásolok neked egy részt a Camus napsütéséből, mert ezt sajnos már nem olvashattad.” (47) Tipográfiailag elkülönítve olvasható Tóth Erzsébet József Attila-esszéje, majd N. (Nádas) regényéről szól, hogy milyen mély nyomott hagyott benne az a pár oldal, amit elolvasott belőle egy könyvesboltban. „Úgy voltam azzal a pár oldallal is, olyan megrendülést éreztem, mint amikor az a bumfordi cigánygyerek, aki villamosvezető, és elég szép hangja van, kiesett a Megasztár egyik elődöntőjén. […] Én még a Schindler listáján is sírtam, pedig azt mondják, az egy giccs, sírtam az Árvácskán, ami nem giccs. […] Jólesik sírni. Pilinszky mondta, hogy az emberhez igazán méltó magatartás a sírás. Semmi szó nem érhet föl a sírással. Ennél többet nem mondhat az ember. Sírok, ebben nincs hiba. De félek, hogy elvisznek a bolondokházába, ha nem hagyom abba. Látod, alkalmazkodom. Büszke lennél rám.” (48)
Az Első emlékezés utolsó vendégszövege olvasható legvégül. Lezsák Sándor 2005. november 20-ai Üdvözlet című írásának címe az azonos nevű antológiára utal, s kezdősora Cyprian Fű és teória című művére reflektál. Így kezdődik: „A fű lehagy, igen, a fű lehagy bennünket, zendültünk hát levegőből le a földre, madárútról kiskocsmába, és ott készült új antológia a szembeszélnek.” Lezsák költői intellektusa hatja át írásának zárszavait is: „A sorok között hó fed mindent, mondta négyszer Szervác Jóska, s negyedszerre a pohárba harapott. Kinek? Adjak? Egy? Falatot? NebomoljmárJóska! Ezek látnak, mindent látnak, bemérik a szempillánkat, mondta Erzsi, és ekkor csönd lett, mindenki hallgatott. Én arra gondoltam, hogy megint lekéstem az esti vonatot, és azon az éjjel választottunk magunknak csillagot. »Az országúton végig a szekérrel, a négy ökör lassacskán ballagott.« El.” (49) A Lezsák-szöveg fentiekben közölt, akár verssorokra is tördelhető részlete egyfajta kicsinyítő tükörként (miseen abyme) is funkcionálhat, amennyiben feltételezésünknek van létjogosultsága, hogy tudniillik a 2005-ben hatalmon lévő baloldali úgynevezett Első Gyurcsány-kormány (2004–2006) alatt sem volt érdemes túl hangosan kimondani az igazságot.
Végezetül – önrekonstruáló igénnyel – újra Cyprianhoz szól soraiban Tóth Erzsébet: „De az emlékezet nem megbízható. Megpróbálom a soraidból megközelíteni azt a személyt, aki akkor voltam, amikor a levelet írtam hozzád. Még taj-kártyád sem volt… És van-e az angyaloknak taj-kártyájuk?” (51)
***
3.
„A lieu de mémoire-okat az érzés szüli és élteti, hogy már nincs spontán emlékezet.
S mivel ezen emlékezetmegőrző cselekedetek már nem mennek végbe természetesen,
így archívumokat kell létrehozni, évfordulókat kell tartani, ünnepeket kell szervezni,
temetési beszédeket kell mondani és fel kell jegyezni az eseményeket.”35
(Pierre Nora)
„Két történet játszik velem, az egyiket most próbálom
elfelejteni, a másikra emlékezni próbálok.”36
(Tóth Erzsébet)
Köztudott, hogy Tóth Erzsébet kisebb-nagyobb megszakításokkal vezetett naplót. Emlékezetregényében belőlük próbálja összerakni 2006-os énjét: „Szükségem van minden tekintetre a múltból, mert látni akarom magam.”(59) Aztán a következő mondatban máris elbizonytalanodik: „Az én naplómat még nem akarom elővenni bár lehet, hogy azokra is sor kerül. De a naplóm csak az én akkori lelkiállapotomat mutathatja, s nem egy idegen tekintetet.” (78) Ez a fókuszváltás, amelyben a narratív én szeretné magát „kívülről” is látni, azért nem tud bekövetkezni, mert maga a napló én-dokumentáló funkciója nem engedi a narratopoétikai határátlépést. Olyan önreflexív alakzatok mentén válik érdemi fontosságúvá a múltidézés az én számára, amelyek egyszer s mindenkorra bizonyítékul szolgálnak a jelennek: „Azért kezdtem el írni újra naplót, hogy ha netalán mégis begolyózok, legyen valami nyoma az oda vezető útnak.”37
A Láncok a csuklón korabeli fogadtatása, recepciótörténete pozitívnak mondható. Diószegi Kata a Hitelben ekképpen fogalmaz: „A hajdan valós, mostanra azonban már meztelenné vált testeket nem a mitikus félhomály, a felfoghatatlan magasztosság öltözteti emberarcúvá, hanem a gyengéd szavak. A gyarlóság. Az átélhető fájdalom.” 38 Tóth Erzsébet szavaival: „Életünk legmeghatározóbb éveit éltük ebben a harminc évben, hiszen többnyire akkor váltunk felnőtté, alakult ki a jellemünk, az arcunk, elkezdődött a pályánk, a felelősséget nem lehetett másra hárítani, felnőttünk. Sokan belehaltak ebbe a harminc évbe. Csajka Gábor Cyprian, Szervác József, Csengey Dénes, Hideg Antal, Bókkon Gábor, Nagy Gáspár, Bella István, Lázár Ervin… Harminc év már történelem. Többen haltak meg, és többen meg sem születtek, mint egy világháborúban.”39„Meghaltak mind, meghaltak a barátaim is, Bella Pisti, Szervác József és Csajka Gábor Cyprian, néhányan élnek még, szikrázó fehér hajukat látom néha temetéseken.”40 „[…] a veszteségek lajstroma végtelen: az egykori villamosok hiánya döbbenti rá a szerzőt, hogy Pesten kiürült terek veszik örül, hogy ami volt, az ma már nincs, és semmi sem lépett a helyébe.”41
***
A Láncok a csuklón Második emlékezés című nagyfejezete két Cyprian-szöveggel nyitja meg az emlékező fájdalmas megszólalását. Egy Cyprian-vers és egy Cyprian-levél beidézése a második fejezet elejére olybá tűnhet, mintha Tóth Erzsébet hirtelen nem tudna megszólalni: halogat, a „másiktól” idéz: a Cyprian-vers anaforikus szerkesztésmódja azt hangsúlyozza, hogy „aki nemsokára meghal”, mit érdemes vele kezdeni. Az 1998. május 11-én datált Cyprian-levél beemelésével pedig egyértelműsíthetőnek tartjuk azt az írói szándékot, mely szerint Tóth Erzsébet önmagát szerette volna rekonstruálni egy külső fókuszból. Cyprian miközben természetszerűen önmaga állapotáról is hírt ad („végignézve az életemen, hát rettenetes” (56), leginkább ez a levele valóban a költőtársról szól, őt méltatja. „[…] mindenkitől, de tényleg mindenkitől alapvetően különbözöl.” (Kiemelés az eredetiben – L. N.) (56) ; „Csúnyán bánt veled az ÉS, rondán a Mao. Az utóbbin sokat gondolkoztam, hogyan lehet, hogy már ezen a térfélen is így bánnak veled…” (56); A levél igazi korlenyomat is, amint szó esik például arról is benne, hogy egy kormányváltásra megérett már a helyzet. És akkor ekképp hangzik a kor végítélete: „egy igazi művész legszentebb és legnormálisabb létállapota a koldulás. Furcsán hangzik, de ezt csinálta Dosztojevszkij is, József Attila is, de még Ady is.” (57) Az empatikus Cyprian-levélzárlat pedig már egyértelműen Tóth Erzsébetre fókuszál: „Te arra születtél, hogy szeress és dolgozz – hogy szeressenek és hagyjanak dolgozni. Hidd el, nem nagy kérés ez a részedről…”(57); „[…] te igazán soha nem ártottál senkinek. Légy büszke magadra, és soha ne félj semmitől. Soha. Pihenj bátran, hiszen Te emberfeletti dolgokat vársz el magadtól, és ezekhez rengeteg erő kell. Nem hiábavalóság az életed, mindig erre gondolj!” (58)
A Két fájdalom összeolvad című részfejezetben hallatja saját hangját egy rövid időre a szerző, hogy aztán ismét átadja a helyet a múltidézésnek három levél és a Tipikus töredék című Cyprian-vers erejéig. Az, hogy mennyire megerőltető lélektani aktus a múltidézés, és hogy egy íróember számára ez hogyan oldódhat fel, ha egyáltalán feloldható, arról így ír Tóth Erzsébet: „Csak az segít valamit, hogy írom ezt a visszaemlékezést Cyprianról, a két férfi egymásra vetítése elhomályosítja a szemem, mintha két filmet vetítenék ugyanarra a vászonra. Két történet játszik velem, az egyiket most próbálom elfelejteni, a másikra emlékezni próbálok A két fájdalom összeolvad bennem, egyik a másiknak a fájdalomcsillapítója.” (59)
„Végül csak sírok és káromkodok…” – fejeződik be Cyprian verse, és erre a stílusbeli magatartásra valóban találunk példát a Tóth Erzsébetnek írt levélben is: „Kiléptem a FIJAK-ból és a KISZ-ből is. […] Unom a mocskot.” (61) ; „Senkinek nem érdekel a véleménye, és arra se kérlek, hogy másokkal szemben megvédj, csak az a fontos, hogy legalább te tudd, hogy nem gyávaságból hagyom itt az egész szartengert, hanem komoly okom van rá.” (62)
Mielőtt az igen sok lírai sort tartalmazó részekről szólunk, egy rövidke epizódot illeszt Tóth Erzsébet memoárregényébe, amelyben G.-vel töltött szerelmes óráit írja meg, 1981-ből: „Arra emlékszem leginkább, hogy mindig a földön hemperegtünk, nem volt egyetlen kényelmes ágy sem az örökölt bútorok között.” (64) Az epizód utolsó mondata – „Nem G.-t képzeltem az ágyra, hanem valaki mást” (64) – megnyitja előttünk a kisregény további fejezeteinek mindent megokoló személyes és társadalmi ajtaját.
Az egyik leglíraibb fejezet a Kövek a gyomorban címet viseli. Tóth Erzsébet felemlegeti egyik írását, a Gyilkos nyarakat, amelyben Szervác József, Gion Nándor, Orbán Ottó haláláról szól. Ehhez kapcsolódik szervesen azon mondata, amelyben Cyprian haláláról emlékezik meg, aki szintén nyáron, augusztus 25-én halt meg. A szerző felidézi azt az estét, s teszi ezt lírai alkatát is megmutatva, amelyre ezideáig nem kaptunk példát: „A nyárvégi levegő még este is égetett, de nem a nyár csorgott végig a testemen.” (65) Zelei Miklós telefonos gyászhíre Cyprian haláláról a szerzőt pillanatok alatt lelki válságba sodorta: „ismét sírni kezdtem, és nem tudtam, kit siratok, magamat, vagy a férfit, aki ezt tette velem, szerencsétlen szerelmünket, vagy Cypriant, a barátomat, aki képes volt meghalni, esetleg hálát adok az égnek ezért a szinte angyali időzítésért, hogy ezt a halált küldte nekem, hogy ne fájjak annyira magamnak. […] Fájdalomkoktélt ittam akkor napokig, hónapokig.” (65-66) A nyári halottak mellett a nyár szülöttjeit is sorba veszi: saját születésnapját (augusztus 28.), Zalán Tiborét (augusztus 27.), Szőcs Gézáét (augusztus 21.), Petőcz Andrásét (augusztus 27.) is.
Alkotáslélektani dilemmáját is próbálja megosztani velünk Tóth Erzsébet. Kételyeiről ekképpen árulkodnak sorai: „Nem szoktam meg, hogy nem fogja olvasni, amiket írok. Mert egymásnak írtunk mindig. Nem tudom, van-e értelme most írni, hogy már nem olvashatja a két legjobb barátom, akikkel legtovább együtt maradtunk. Mindenki külön utakra ment, mi együtt maradtunk. Talán ez volt a vesztünk? Nézem a plakátot a falon.” (67) A plakát mint visszatérő tárgyi emlék egyszerre merevíti ki fotó formájában a három jóbarát költői szövetségét és egyben elkülönböződésüket a kortárs irodalmi szférától. Eme fejezet záró mondata is lírai hangon szólal meg: „Közben az évek orosz rulettje pörög.” (67)
A fenti mondat stílusosan előkészíti a következő fejezetben említésre kerülő játékot, a passziánozást, amelyet Tóth Erzsébet, ha megreked az írásban, szívesen játszik. De ez csak ürügy lesz arra, hogy C. kaszinózásáról is szót ejtsen, majd C. magánéleti „felhangoltságát” is szóba hozza, hogy aztán eljutva az ultiig, Szervác Józsefről is írhasson. „Cyprian erkölcsi érzéke megengedte, hogy leüljön a kártyaasztalhoz, hogy elveszítse mindenét, adósságokba verje magát […], de azt nem engedte meg, hogy igazságtalanságért pénzt fogadjon el. Nem engedte fölötte a csillagos ég.” (70)
Eme zárómondat poétikai megfogalmazása láncszerűen folytatódik tovább: Tóth Erzsébet ismét visszatér a játékszenvedély és a halál metaforikus összeolvasztásához, ontológiai síkra terelve mondanivalóját: „A halál kirakósát a géppel cserélem föl, amikor passziánszozom. A halál kirakósa nem áll meg egy másodpercre sem. Nem tudhatom, mennyi időm van. Most még tart a fájdalomkoktél, amikor elfogy, tudni fogom, hogy már nem élek.”(70) Tóth Erzsébet ha lételméleti diskurzusokba nem is bonyolódik bele, azért néha előbújik belőle az önmagára reflektálni akaró alkotó hangja: „Más az, ami engem izgat. Szeretnék közel kerülni hozzá, s ezáltal magamhoz. Milyen volt ő (Cyprian – megjegyzés tőlem: L. N.), és milyen voltam én, amikor ezeket a leveleket írtuk egymásnak?” (71) Ez a rekonstruáló magatartás érthető, mert az egykori én feltérképezésével jelenlegi személyiségképét is sikerülhet feltérképeznie, ami egyrészről magánszemélyként lehet érdekes, de egy monografikus igénnyel írandó dolgozat alanyához is sikerülhet hozzátenni.
A szerző Cypriannal az éppen aktuális (1997-et írunk) szerkesztőségi miliőről is értekezett. Itt van szó az új Magyarországról, de előtte Csordás Gábor Symborska-versfordításáról, és a Magyar Nemzetről: „Engem egy árva telefonnal sem hívott senki. Később aztán mégis a Magyar Nemzethez kerültem, két és fél év múlva küldtek el, a mai napig nem tudom, miért.” (73) A publicisztikai írásokat is igen szép számban jegyző Tóth Erzsébet izgalmas, figyelemfelkeltő címet ad soron következő fejezetének: Ki lesz kicsoda, ki mellett? Itt hangzik el az a tételmondat is, amelyet mindenképpen kiemelendő: „De ebben az írásban az irodalommal csak annyiban foglalkozom, amennyire a személyes életet érinti. A szerelmeket, barátságokat.”(73) A „személyes élet” egyértelműen jellemző jegye a memoár-regénynek, ugyanakkor a személyes érintettség és kapcsolódási pontok mentén Tóth Erzsébet nem tudja kivonni magát a társadalmi és politikai „beszámolók” alól. Erre a legjobb példa magának a „hírhedt” szentendrei beszédnek a beemelése a könyvbe. Vagy amikor Juhász Ferenc felől volt némi nézeteltérése Kormos Istvánnal: „Egyszer Kormos azt mondta, hogy számára Juhász nem az Új Írás főszerkesztője, hanem a Tékozló ország írója. Akkor azt mondtam Kormosnak, hogy számomra pedig mind a kettő.”(86-87)
Tóth Erzsébet a kritikaírás kapcsán már a szekértáborokról szól. Kulcsár Szabó Ernő még a lakiteleki felszólalás után megfogalmazta a kritikaírás nehézségét. „[…] az alkotó egyszerűen csak beleül – vagy előbb-utóbb betuszkolják – a kettő közül az egyik szekérbe, és fut vele az a rossz szekér. S közben megpróbál dolgozni. A szekerek feliratait időnként változtatják. […] Ezzel szemben mi a kritikus dolga? A kritikus Nap kell, hogy legyen, világítania kell, hogy látható legyen minden szekér, utasaival és az úttal együtt.” (87)
A könyv utolsó oldalain Tóth Erzsébet – túljutva önmaga érzelmi rekonstruálásán – hiába írja, hogy nem akar sok szót vesztegetni a költészetre, vagy a csoportokra, azért igen magvasan mégis csak hírt ad arról, akik állnak közel hozzá. Ebben a „társadalmi látleletben” írja: „Én is leírtam már, hogy nekem József Attila óta A Hazámat nem írta még meg senki. […] Egyesek szerin József Attila, mások szerint Nagy László volt az utolsó költő Magyarországon. Nekem van egy harmadik tippem, de ez maradjon az én titkom.” (88-89)42 „A fiatal prózával más a helyzet, az most43 valóban virágzik.” (89) Majd a Csütörtök esti társaságról olvashatunk. Kissé önironikusan magyarázza meg a csoport elnevezését: („miért épp csütörtök? Talán azért, mert a Babonák napja csütörtök, amikor a legnehezebb.”)
A költőként debütáló Tóth Erzsébet karakán személyét és érzékeny személyiségét, Németh László-i értelmiségi arcát hamar felismerte az irodalom, és számolt vele. Aki Kádárt gyilkosnak meri nevezni akkor, amikor erre még nem érett meg a hazai értelmiségi elit, erről ő maga is azt gondolja, hogy őrült tett volt, de semmiképpen nem vonta volna vissza igazságérzetéből származtatható kijelentését. „Akkor még nem tudhattuk, milyen közel van már 1989, mindössze kilenc évet kell kibírni. Ma már azt hiszem, ha féltem is utána fél évig, akkor már könnyű volt hősnek lenni.” (97) A szerző nem rejti véka alá mentális állapotát sem: „[…] nem sokkal a harmincadik születésnapomon már az Amerikai úti kórház idegosztályán feküdtem. Nyilván a születésnap viselt meg, de erre csak évekkel később jöttem rá.” (96-97)
Tóth Erzsébet könyvének műfaji dilemmáit, azt gondolom, kisregényének utolsó bekezdéseit olvasva oldhatjuk fel leginkább, amelyben a szerző – a két halál irodalmi színrevitele után – saját tervezett haláláról ír. Ezért számomra a halálnapló mint műfaji terminus illik leginkább a műre. Egy félelmetes esemény élményszerű leírásával szembesülünk: a gyógyszerre ivás mint potenciális szuicidum jelenik meg, amely során „[…] én viszont egy teljesen új érzést ismerek meg, ami majdnem a halálomat okozza.” (100) És még ennél is drasztikusabb eszközhöz folyamodik a szerző, amikor – Sylvia Plathtal azonosulva – „minden gázcsap kinyitva, de nem történik semmi. Ezeknek a régi nagypolgári lakásoknak eszméletlen a belmagasságuk. nem tudok meghalni, pedig elszántam magam, dühöngök, várok tovább. Arra ébredek, hogy egy fehér köpenyes alak guggol mellettem, és hihetetlenül kék szemekkel néz rám figyelmesen.” (100)
Tóth Erzsébet halálnaplójáról írja Fekete J. József: „A valóság líraian tárgyiasul a mű szövegében, amikor verseket, leveleket idéz a szerző, illetve azokon a helyeken, amelyeken az emlékezetére hagyatkozva bont ki egy-egy eseményt a mintegy három évtizedes, lazább-szorosabb kapcsolatok, nemzedéktörténetéről, máskor pedig ha az »elmebeteg bandaháborúvá vált« irodalmi élet közelmúltjának vele történt eseményeit idézi, dokumentumaival megtöri a lírai alaphangot.”44
Léka Géza a regény megjelenésével egyidőben megjelent Kortárs-beli kritikájában (2006) egy egészen szép metaforikus szálat emel ki a műből, miközben górcsöve alá vonja a regényt. „Tóth Erzsébet azt is pontosan tudja, hogy a viselt gyász súlya, méltósága, de különösen az elmúlás megrázó érzetének mindenkori átélhetősége jószerével csak az irodalom, azon belül is leginkább a költészet eszközeivel örökíthető meg, ezért, vérbeli költőhöz illően, egyetlen jól elhelyezett mondatával is képes Szervác 2001-es búcsúztatását új dimenzióba helyezni. »Te majd beledobod a sírba a szöveget, amit mondasz, és ami soha, sehol nem fog megjelenni, ami csak a halotté« – állapodik meg Csajka Gábor Cypriannal. Amit cselekszenek, rutinosan és jó érzékkel nevezi performansznak, mert ha mi, olvasók abból indulnánk ki, hogy a szóban forgó megjelenés puszta ténye (minőségétől, jelentőségétől függetlenül) az azóta eltelt évek alatt is mennyit veszített amúgy sem túl nagy súlyából, az akció momentán a legszegényesebb jelzőket is kiérdemelhetné. Ám ő folytatja: »A virágokat is bedobjuk a sírba.« Még ebben sincsen semmi különös, sőt első olvasásra zavarba ejtően banálisnak tűnik, hiszen mi sem természetesebb a koporsóra hullatott virág megszokott látványánál. És ekkor kimondja az áramütéses mondatot: »Azok sem fognak már soha, sehol megjelenni.« Ezzel a kijelentésével nem kevesebbet tesz, mint hogy az egyetemes emberi lét drámáját a halhatatlan természet, az örök körforgás babitsi szimbólumának pusztulásával teszi egyenértékűvé, mert azok a virágok immár el sem száradhatnak, ám újra sem nőhetnek soha többé.”45 A kritikussal együtt jelenthető ki immár: a Láncok a csuklón végeredményképpen arról a Tóth Erzsébetről fest portrét,akit magukhoz láncoltak a halálok.A Láncok a csuklón végeredményképpen arról a Tóth Erzsébetről fest portrét,akit magukhoz láncoltak a halálok.
1Bor Ambrus, Az emlékiratokról, in.: B. A.: Töredékek, Kortárs, 1994/7, 5.
2Tóth Erzsébet, Akinek képzeltél engem, in.: T. E.: Láncok a csuklón, Kortárs, Bp., 2006. (Tanulmányomban minden – a regényből vett idézet – erre a forrásra vonatkozik.)
3Bor, i.m.,
4 Utalás Tóth Erzsébet, komoly visszhangot kiváltó első verseskötetére: Tóth Erzsébet, Egy végtelen vers közepe, Kozmosz Könyvek, Bp., 1979.
5Tóth Erzsébet, Camus napsütése, Olvasókönyv, Felsőmagyarország, Miskolc, 2005.
6 Lásd: Zalán Tibor fölszövegét: „(…) az emlékezet-regényszámos értelmezési lehetőséget kínál a versekhez.”
7 „Költői »halálnapló«, esszé, dokumentum. Emlékezés szerelemre, barátságra és az ifjúságra.” Fekete J. József, Halálnapló, in.: Új Könyvpiac, 2006/ 6.
8 „Könyv-emlékmű az elhunyt pályatársaknak: Csajka Gábor Cypriannak és Szervác Józsefnek.” Uo.
9https://mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA16262 [Utolsó letöltés: 2024. március 21.]
10Fekete J. József, Halálnapló – Tóth Erzsébet: Láncok a csuklón, Új Könyvpiac, 2006. június 23.
11 „A szerző az érzelmek megtartó és egyúttal húsevő tulajdonságát tudomásul véve komponál egy szívszorító, sötét színezetű, prózába tördelt lírai nagymonológot, amibe kordokumentumokat is beledolgoz. Komponál, vagy inkább komponálna, ha épp a lírai mámor és az alanyiság nem csinálna némileg csapongó gyónást a regényvágyból. Tóth Erzsébet ifjúsága csírázik ki itt újra, de már a csírát rögtön lekaszálja az idő”.
Kelemen Lajos, Tóth Erzsébet, https://mmakademia.hu/mobil-munkassag/-/record/MMA16262 [Utolsó letöltés: 2024. március 21.]
12 Megjegyzés: Az ’ezt’ mint deiktikus nyelvi elem arra utal, hogy Cyprian a halála előtti nap kapott az édesanyjától tízezer forintot. (L. N.)
13A szintén nagy naplóíró alkotó, az orosz realizmus kiemelkedő alakja, Lev Tolsztoj juthat eszünkbe, akit szintén egy vasútállomáson, Asztapovóban ért utol a végzet.
14Fekete J., uo.
15Assmann, Jan, A kulturális emlékezet, Írás, emlékezés és politikai identitása korai magaskultúrákban,
ford.: Hidas Antal, Atlantisz, Bp., 1999, 2004, 19–21.
16Assmann, Aleida, Rossz közérzet az emlékezetkultúrában. Beavatkozás, ford. Huszár Ágnes, Előszó: Erős Ferenc, Utószó: Heller Ágnes, Múlt és Jövő, Bp., 2016, 177.
17Weinrich, Harald, Léthé: A felejtés művészete és kritikája, ford.: Mártonffy Marcell, Atlantisz, Bp., 2002.
18Szerbhorváth György, A feledékenység értelme és lehetetlensége (recenzió), Jelenkor, 2003/12., 1245.
19Almási Miklós, Sebek: a felejtés és az emlékezés (Harald Weinrich: Léthé. A felejtés művészete és kritikája.) ford.: Mártonffy Marcell, szerk.: Miklós Tamás, Atlantisz, Bp., 2002. http://epa.oszk.hu/01300/01326/00030/11rolrol.html [Utolsó letöltés: 2024. április 2.]
20 Emlékezetről és felejtésről – Aleida Assmann-nal Pető Andrea beszélget, in.: Elhallgatva: A háborús erőszaktétel története és megjelenítése, szerk.: András Edit, Mélyi József, Pető Andrea, Budapest Főváros Levéltára, Bp., 2022, 246.
21 Itt kerül említésre Szabó István Oscar-díjas filmrendező neve mellett Huszárik Zoltán és Bódy Gábor nevei is. Érdekes az is, ahogyan már a közbeszédbe is bekerült a ’besúgó’ lexéma. Tar Sándor 2005-ös haláláról például egy showman-riportertől értesült Tóth Erzsébet, aki a következő mondatával adta hírül az író halálhírét: „Egyik besúgód épp ma halt meg.” (46) Tóth Erzsébet még ugyanabban a bekezdésben ekképpen menti fel Tar Sándort: „Azt hiszem, Tar Sándor akkor kezdett meghalni, amikor aláíratták vele azt a papírt. És beszervezőit vonnám most gyilkosságáért felelősségre.” (46)
22Ricoeur, Paul, A szöveg világa és az olvasó világa, in.: Narratívák 2. Történet és fikció, szerk.: Thomka Beáta,
Kijárat, Bp., 1998, 9.
23 Láncok…, 25.
24Megjegyzés: A csatorna- és gátrendszer összeomlása után a város 85%-a víz alá került, amelynek szintje helyenként elérte a 4,5 métert. (L. N.)
25 Megjegyzés: Szervác József nem fehér, hanem fekete ingben látható a borítóképen. (L. N.)
26 Megjegyzés: Szervác József (L. N.)
27 Megjegyzés: áthúzás az eredetiben. (L. N.)
28 Megjegyzés: Csajka Gábor Cyprian nyáron, augusztusban hal meg, 50 évesen. (L. N.)
29Lezsák Sándor (T. E. szíves közlése szerint)
30Parti Nagy Lajos (T. E. szíves közlése szerint.)
31 Csordás Gábor (T. E. szíves közlése szerint.)
32 Megjegyzés: „A Duna Televízió Asztaltársaság címmel sorozatot készített, a csütörtök esti társaságról készült film játszódott az én lakásomban. Itt jelen voltunk mindhárman, és még Banos Jancsi – már ő is meghalt. A riporter Temesi Feri volt. Dárday pár évvel előbb készítette az Átváltozás című háromórás dokumentum játékfilmet, melynek Csordás volt a főszereplője, de feltűntünk benne mi is, Szerváccal, Cypivel, más fiatal írokkal.” (Tóth Erzsébet szíves közlése szerint.) Dárday István (1940) Kossuth-díjas filmrendező, operatőr Átváltozás című filmje 1984-ben készült. A filmben Szervác József alakja is feltűnik. (L. N.)
33 1997. 01. 23. Németkér
34 P. Györgyi = Pécsi Györgyi irodalomtörténész, kritikus
35Nora, Pierre, Emlékezet és történelem között, https://epa.oszk.hu/00800/00861/00012/99-3-10.html [utolsó feltöltés: 2024. április 5.]
36Láncok…., 59.
37Tóth Erzsébet, Talált füzetek 2., Hitel, 2022/12, 15.
38Diószegi Kata, Néztük az időt (Láncok a csuklón), Hitel, 2007/5., 124.
39Tóth Erzsébet, Harminc mikor egyenlő hússzal?https://litera.hu/irodalom/elso-kozles/toth-erzsebet-harminc-mikor-egyenlo-husszal.html [Utolsó letöltés: 2024. április 16.]
40https://kepiras.com/2016/10/toth-erzsebet-mikor-volt-jobb/ [Utolsó letöltés: 2024. április 16.]
41Fekete J., uo.
42 KI A TIPPED???
43 A most-on a 2006-os körüli éveket kell értenünk.
44Fekete J., uo.
45Léka Géza, Láncok a csuklón, Kortárs, 2007/5, https://epa.oszk.hu/00300/00381/00115/leka.htm [utolsó letöltés: 2024. július 2.] Kiemelés: L. G.