Az Én és a Másik

Közelítések Szentmártoni János Eső előtt hazaérni című kötetéhez

Az Én profilból látszik.

A Másik hátulról.

Az Én nézi a Másikat.

A Másik nézi az esőt.

Mindketten ugyanarra gondolnak:

jó volna, eső előtt hazaérni.

[kötet-szelfi] Szentmártoni János legújabb verseskötet-borítójának ekphrasziszában igyekeztünk leírni mindazt, amit látunk. Mindenképp kiemelendő, hogy a szerző megkettőzött sziluettje egymás mellett különös képi kompozíciót alkot, ami igencsak jellemző stílusjegye Szentmártoni János metaforikus versvilágának, ahogyan kedves költőtársa, Oláh János is megfogalmazta egykor. (Magyar Napló, 2015) Szentmártoni János költőként indult közel harminc évvel ezelőtt. Az Útszéles magány című, 1995-ben debütáló kötetét követte még hatodikként a Miféle földet (2014), amelyet egy, a 2020-ban vele készített interjúnkban azért is emel ki, mert – elmondása szerint – ebben tudott több évnyi hallgatás után új hangon megszólalni. (AVP) Úgy tűnik, ezek a kissé hosszúra nyúlt csöndek, már ami líratermésének kötetben való megjelenését illeti, jellemzői a Szentmártoni-életműnek: legutóbbi válogatott és új verseket egyaránt tartalmazó, fentiekben említett Miféle földet című kötete után éppen egy évtizeddel jelentkezett verseskötettel. Az Eső előtt hazaérni című könyve pedig mintha ott folytatná, ahol a Miféle földet véget ért: a kötetcímadó vers ugyanis a Magyar Napló 2014/8. számában látott napvilágot, azaz ugyanazon év második felében, mint ahogyan a Miféle földet kézirata lezárulhatott, majd az olvasók kezébe kerülhetett.

[„térdig ér a szomj”] A kötet a 2014 és 2023 közötti vers-szalmákból összeboglyázott olyan köteg, amelyben nemcsak az egykori publikálásra érett versek kerülnek együvé, de így, egymás mellett egy igen erős kötethalmazt képesek alkotni. Szentmártoni János egy 2018-as költeményét emeli kötete élére, mintegy mottóversként: A legkisebb királyfi (5) olyan egyedileg megkomponált „álarcos” önportré, amelyért az egyes szám harmadik személyű versbeszéd szavatol. A költemény mindhárom versmondata egy drámai szituációval játszik el, ugyanis – a meseszerű címben szereplő alakkal – nem szokás számolnunk: „Amikor a legkisebb királyfi is hazatér, öregen…” A hátrahagyott otthonban („egy szegetlen házban”) megállni látszik az élet, amely az egyetemes metaforakincsben a „szeletlen kenyér”-nek felel meg, s a bacchus-i bor mint „bontatlan isten itala” kerül mellé. [Kiemelések tőlem. – L. N.] Milyen „szellemes” a költőtől, ahogyan a „bontatlan ital” szintagma közé beemeli az „isten” szót, s ezzel az inverzióval igazi homo ludens-i magatartást feltételez a befogadótól.

A „térdig ér a szomj” metaforát tartjuk a vers legnagyobb intenzitású képének, de hasonló erősségű megszemélyesítést olvashatunk a költemény végén, amikor is a legkisebb királyfit „mellbe vágja az üresség”. Az astrofikus szöveg három, nagyjából arányos hosszúságú versmondatból építkezik: az első versmondat végén feltűnő ellentét a „kérdések alkonya” és azok „bénító fénye” között feszül [kiemelések tőlem: L. N.], de maga az agg korú legkisebb királyfi között is ugyanez az antonímia (ellentét) húzódik meg, akit lázálmok gyötörnek, aki az ajtón „benyit, berogy, betámolyog”. Az előbbi felsorolás eredetileg talán fokozásnak indulhatott a költő részéről (eszerint: benyit, betámolyog, berogy), de Szentmártoni János jó ritmusérzéke – igen helyesen – a versben szereplő sorrendet generálta.

A lírai aposztrophé nemcsak megszólít bennünket, de fel is szólít: „Ne kérd tőle, hogy megbocsásson, / csak szeresd –…” Az önreflexivitásba torkolló verszárlatban töprengő hősünket „az emészti, / miért nőttek újra és újra a sárkányfogak”. (Kiemelés az eredetiben. Megjegyzés: első közléskor nem kurziválva szerepelt. – L. N.) Szentmártoni János a szó kurziválásával szintén játszik a szavakkal: a szóösszetétel előtagja a legyőzendő mesebeli alakot hordozza, de így, összetételben természetesen a méregfog denotációjára utal, ugyanakkor természetesen magán hordozza a vörösmartys konnotációt is.

A verszárlatban az élet próbáit kiálló legkisebb királyfi továbbá azon is eltöpreng s elgondolkodtat bennünket is, miért érzünk/érezhetünk tátongó ürességet egy-egy jól megvívott életcsatánk után. Ezzel az immanens költői kérdéssel késztet bennünket kisebb számvetésre a költő. Szentmártoni János A legkisebb királyfi verse ekképpen válik a kötet mottójává, hiszen maga az egész vers egy olyan metaforikus szöveg, amely kicsinyítő tükörként (mise en abyme) funkcionál a kötetben. (A francia elnevezés: mise en abyme „mélységbe merülőt” jelent eredetileg.)

[„szétterülő emlékezet”] „…a jelen embereire az emlékezet azt a feladatot rója, hogy megadják a múltbelieknek – a halottaknak –, ami nekik jár”– fogalmaz Paul Ricoeur Történet és fikció című tanulmányában. Az elmúlásra emlékezés legősibb formája a halottakra való emlékezés. Az emlékezés aktusával próbáljuk meg őket a jelenben tartani, nem engedjük elfelejteni, az enyészet martalékává válni. A neves kultúrantropológus, Jan Assmann négyféle emlékezettípust különböztet meg, úgy, mint mimetikus emlékezetet, a tárgyak emlékezetét, kommunikatív emlékezetet és kollektív emlékezetet. (A kulturális emlékezet, 1999) Ezek közül Szentmártoni János könyvében leginkább a mimetikus és a kommunikatív emlékezet mutatható ki.

A négy ciklusból álló kötetkorpusz első, Ez még nem az című ciklusának első két verse Nagy László alakját idézi meg az iszkázi kertben (Egy este az iszkázi kertben, 9-12), majd váratlanul elhunyt sógorának állít emléket Megkésett rekviem egy csingeri fiúért (13-15) címmel. Az ajkai ipar/bányászvároshoz tartozó csingervölgyi „srácot” háromszor szólítja meg, variálva a szórenden: „Te csillék gyermeke, te labdazsonglőr, / ugrásra kész viccmester.” Itt viszont tetten érhetőek a tárgyak emlékezetei is (Assmann): csingeri vendéglő, rég bezárt bányák, „a csepeli temető teknőnyi sírja”, „magányos gyertya-és üvegtartók, / a kétszárnyas gombai kapu”; szerelmeslevelek, nyári lugasok asztala.

A ciklus további darabjai (Tanvers az ásásról, Borral telt, Ahogy útra keltem, Ez még nem az, Évek) erősen számvető jellegűek. Szentmártoni János 2008-as Ulysses helikoptere című kötetében olvashattunk már iszkázi verseket. Ez a költeménye egy merőben új vers, amely 2021 szeptemberében hangzott el a Nagy László Emlékház falai között. Hosszúversében Szentmártoni a Nagy László-i hagyományt követi, amikor önmaga keresésére indulva talál rá a természet és a lírai alany bensőséges találkozására az iszkázi kertben, amely Szentmártoni János belső lelki táján játszódhat csak le, mert ahogyan írja verse nyitó szakaszában: „Mert amiként kezdtem: / gyalogosan, bicikliháton, / azt a démonjaival küzdő / valakit nem találom.” (9) Ugyanez az Arany János-i felütés nyitja meg a költemény utolsó harmadát is: „Mert miként kezdtem: / gyalogosan, bicikliháton, / magam mögött hagyva / önemésztő árvaságom, / azt a pillanatot, / azt a találkozást / már hiába várom.”

Szentmártoni János verseinek epikussága abban rejlik, hogy életszerűen írja le a vele történteket, sőt, egyfajta biográfia is kiolvasható az egymást követő köteteiből. Maradva azonban az „iszkázi” versnél, itt például utalás történik arra a télre, amikor a Szomjúság című kisregényének írását a karácsony utáni hetekre időzítette („s a regény, mit e falak közt írtam egy télen”, 10). Végül a Nagy László-motívum-magokkal elhintett szövegről illik szólnunk, úgy, mint például: a gyerekkor (Felsőiszkáz), a „robajló szarvas”, József Attilát idéző: „éjszakánként a Költő verseihez / kötözte magát”; a „rossz csikó”; a népzene, mely „a szomszéd faluból fut át”, a „rendrakás éhsége”, és a költemény kétharmadát lezáró szó: a mindenség. [Kiemelések tőlem: L. N.] A versben „szétterülő emlékezet” anya-siratóba hajlik a zárlatban: „úgy távolodom majd erről a helyről, / mint anyám mellől, / aki bár túl korán hagyott itt végleg, / de tekintete azóta is rajtam, / hogy szinte éget.” A vers utolsó 12 sorát – habár nincs elkülönítve a szövegegésztől – egyfajta öngyógyító-önmegnyugtató appendixnek érezzük, ahogyan Szentmártoni szinte minden interjújában hangsúlyozza is: számára az írás terápia.

[„felékszerezett csend”] A soron következő szövegek öntanúsító versek sora. A Tanvers az ásásról a szókratészi bölcselet „kilapátolása” a szellemi kútfőből, amikor így fogalmaz Szentmártoni: „így nem tudom, hogy mit tudok, / s amit mégis, azt nem sejthetem.” (16) A kosztolányis kincsért való leásás gesztusa nincs jelen a versben, holott a felütésszerű kezdés („Talán túl mélyre ástam…) evokálhatná azt. Leginkább a költői én az, ami a fókuszba kerül, mégpedig egy határozott kijelentéssel: „…fölkelek egy reggel, / s mikor minden még nyújtózkodva ásít, / körém ülnek a lombok, a szerelmeim, / én, meg az a másik.” A kissé berzsenyis húrú verszárlatban világosan elkülönül a költői szubjektum (Én) a versen kívüli Másiktól, aki a lévinas-i Másikkal úgy tart rokonságot, hogy megtartja szuverenitását. A Borral telt vers telis-tele van a természet hangjaival („bokáig érő tücsökhegedű”; „bagoly huhog”), valamint a „felékszerezett csenddel”. Egy őszi tájképpel indít az Ahogyan útra keltem című vers: „Ahogy a fák az őszbe lépnek, / úgy indultam én is…” [Kiemelés tőlem: L. N.]  A versbéli ént az egyes szám első személyű igeragok és birtokos személyjelek erősítik. Dominanciájuk teljesen uralja a verset, nem hagyva terepet a Másiknak. „Nem, nem, ez még nem az a tánc, / szemem sarkában még nem az a ránc” – itt érjük végre tetten az én mellett meglévő Másikat. Az Ez még nem az kezdetű versben leolvadó régi arc: „Az már nem mi vagyunk, [hanem a Másik: L. N.] / sem a levetett ing, kifordult cipő, / gombóccá gyűrt zokni…” (20), mert „az idő utcáján faltól falig tántorogva” (Évek, 22) kell a lépcsőt megmászni, az úton végigmenni.

[„papíron vízjel”] A második, Megsokszorozódva című ciklus elsősorban Oláh Jánosnak, a pályatársnak, a mesternek, a szerkesztőtársnak állít emléket a négy tételes Hommage-versekkel (Előhang, Fesztivál után, Mintha mi sem történt volna, Szüret). A négy költemény közül az első Oláh János 2016-ban bekövetkezett halálának fájdalmas, lélekpróbáló élményéből sarjad. Amennyiben a kötetegészet vizsgáljuk, az Előhang az egyike azon két vers közül (Előhang, Prológus), amely négysoros strófákban, félrímekkel ad ritmust a költeménynek. Aleida Assmann két emlékezetszintről értekezik, amelyek között a különbség abban ragadható meg, hogy az egyiken a „rendezetlen”, alaktalan emlékek halmazát találjuk, ezt nevezi Aleida Assmann „tárolóemlékezetnek” (Speichergedächtnis), míg a másikon a kisajátított, összeszerkesztett és tájékozódási szerepet betöltő emlékezet, az úgynevezett „funkcióemlékezet” (Funktionsgedächtnis) kap helyet. (Rossz közérzet az emlékezetkultúrában, 2016) Igazából mindkét emlékezettípus megjelenik Szentmártoni János hommage-aiban. Az „aktuális” veszteségérzet lekottázott „szünjelei” a nincsben artikulálódnak: „Annyira friss még ez a nincs.” – olvassuk az Előhangban. [Kiemelés az eredetiben. – L. N.] A „Hiányod sarkaiból / világol a telihold” (25) eufemizmusától lassan eljutunk a szakrális „Égi számítógép” csattogó klaviatúrájáig (26), majd Oláh János Elérhetetlen földje is feltűnik a záró szakaszban, amely által az 1969-es azonos című antológia, s ezáltal a Kilencek költőcsoportja is sűrítetten megelevenedik. Ugyanilyen „súlyossá” változnak a Fesztivál után szöveg alábbi sorai: „Nem a reménytelenség tartott fogva / – a tisztánlátás, mi rabul ejtett. (…) s a föld parkőrei elindultak / botvégre tűzni / eldobált szavaink.” A tanyaelvételek, a kitagosítás elleni hiábavaló szóőrlés lírai megfogalmazása ez Szentmártoni János feledhetetlen soraival.                                                         
   „Nem tudni, végül mibe őrülünk bele” – nyitja Mintha mi sem történt volna (27-29) versét Szentmártoni János. Anaforikus szerkesztésmódot mutató versében olvassuk a következőket: „Nem tudni, végül mibe őszülünk bele”; „Nem tudni, végül mibe rokkanunk bele.”  [Kimelések tőlem: L. N.] A szerző öntanúsító kijelentést tesz: „El kell fogadnom, ami voltam, / ami lehettem volna, / s amivé lettem.” Az Oláh Jánosra 80. születésnapján emlékező költőtárs úgy érzi: hiába a mázsás űr, mit maga után hagyott, ez máris elég az élők számvetéséhez, eléh ahhoz, hogy ajándék voltát hangsúlyozza: „Ajándék volt nézni, / hogy belőled valaki mindig ott áll, / ahol kell, ahol szükség van;” A halál „megtörténésébe” nehéz belenyugodnia a költőnek, éppen ezért ismétli saját szavaival újra Weöres Sándor elhíresült egysorosát: „Ha lányod szült téged, halhatatlan vagy.” (Egysorosok) Szentmártoninál: „...nem tudni,  / hogy az ember végül / mibe szüli vissza önmagát.” Csontváry Hajók című festményének leírásával indul a Szüret, de ezek a távoli vitorlások vissza-visszatérő motívumai lesznek a szövegnek, melyben a szüretelő tájban „[C]sak a természet neszez.” (30) A szépen ívelő költemény úgy ér véget, mintha ezekért a sorokért született volna meg: „Kifordulunk a pillanatból, / s a népdal lépcsősorán fölfelé elindulva, / hullani kezdenek vödreinkbe a fürtök.”                                                                                                                          
A kötet egyik méltán „nagyverse” a Hová mennek a klasszikus nagymamák?, melyet feleségének nagyanyja, Nagy Erzsébet emlékére írt, s egyben egy nemzedék margójára szánt Szentmártoni. Az öt szakaszból álló vers mindegyike ugyanúgy indul: „Hová mennek a… nagymamák?” („szótlan, meg nem ismert”; „klasszikus, szótlan”, majd ezek tűnnek föl a versszakok kezdősorában megismételve). A háztartást rendben tartó, a valaha ifjúkort is átélt, szerelemet „próbált”, bálozó nagymamák alakja sejlik fel, akik a poros úton „elindulnak visszafelé, míg elnyeli őket napraforgók csillagrendszere. (…) s bogáralakjuk már délibábba vész…” (34) A költemény végét egy szinekdochés képpel emeli meg a költő: „S mielőtt megismertük volna őket, / a csöndben világot vajúdó nőket, / eltűntek mind a láthatáron: / sorsunk homokjában megannyi lábnyom.” (35)                                                                                  
A kötet második ciklusának két utolsó verse a jelen időbe reinkarnálódott múlt emlékképei. A múltat idéző, a jelenből visszatekintő, majd a danse macabre-jövő idősíkjait Szentmártoni János úgy szeli ketté, hogy közben hangulatos költeményt varázsol. A Tánc az időben rég letűnt korok táncait jegyzi, melyben a versbeli én megnyugtatóan konstatálja: „Szép volt ennyi táncban égni.” (37) A szöveg a haláltánc-motívumát villantja fel zárlatként: „Aztán persze lesz majd egy tánc, / amit mindenki a háta közepére kíván, / de kitérni előle nem lehet. / A partnerem úgy zörög majd, / mint zsákba kötött csontok…” (38)                                                       
  A második ciklust a kötet címadó verse zárja. Az eső motívuma igen dominánsan van jelen Szentmártoni János egy neves ars poetica-versében, amelyet jelesül negyvenedik születésnapjára írt: „Elégettem negyven évet, / mint az eső, szemerkélek. / Hol tartok, még nem tudhatom: / hegy tetején?, hegyoldalon?” (Férfikorom, 2015)   Az Eső előtt hazaérni-ben is ott dobog a vallomásos költői szív.  Jó volna – írja a költő: „A gyerekkor utcáit újrajárni, / egész testünkkel olvasva / egykori léptek kottalapját.” (40) Az emlékek szintézise jelenik meg olfaktorikus-akusztikus-vizuális „ingereivel” a következőkben: „A szél illatokat szállít épp, / majd egy Chopin-keringőt – / elrobogó ablakában / fiatal édesanyánk könyököl, / tavaszi szemében az ősz színeivel.” [Kiemelések tőlem: L. N.] Míg végül eljut a felismerésig: „Jó volna még eső előtt hazaérni. / Lassan úgy vagyok: / mindegy, hová. / Csak haza.”

[„diófám árbóckosarában”] A hazaérkezés számtalan színtéren bekövetkezhet: „Haza, haza, de hová: egy nyári szállásra, albérletbe, vendégségbe, vagy csak egy fedett helyre, buszmegálló rozsdás bódéjába, sátorlombú fa alá, húgyszagú aluljáróba, egy szocreál váróterembe…”– játszik el Zsille Gábor a gondolattal Szentmártoni verse kapcsán.  (Holdkatlan, 2021) A kötet harmadik ciklusa (Amikor hazaér) is a hazaérkezés aktusának különböző stációit járja végig.                                                                                 Az Amikor hazaér valójában ciklus a ciklusban: stílusosan Prológussal nyit és Epilógussal zár; a ciklus tartalmazza még a Kikötő című verset, melyben a költő nem másban, de önmagában „mosdathatja meg arcát”. A megérkezés helye egyben az elfáradás jegyeit is mutatja: „Felmorzsolt az út, kitikkasztott a tenger.” (Kikötő, 45) Az élet tengerén hánykódó ember-hajók horatius-i toposza felszántja szinte az egész világ-s magyar irodalmat, s ez az átöröklött motívumkincs aranyozza be az egész harmadik ciklusát a kötetnek. A Prológus első fele (1-3. szakasz) a szakralitás felé tolja el számunkra a költeményt: „Vajon mikor? Melyik nap? / S hogyan fog megtörténni?” Az apokaltikus kérdéssor folytatásában pedig már ismét az Én és a Másik viszonya kerül a felszínre, ekképp: „Én leszek-e ott jelen? / vagy egy idegen férfi?” (46) A költemény második fele viszont visszaránt bennünket a hat versszakon át kérdéshullámok közt hánykolódó lírai alanyhoz.                                                             
A pillanat megfoghatatlansága ürügyén kérdezi Szentmártoni János: „Milyen lehet Ulisszesz hajó nélkül?” Aki „[M]ár nem hős akar lenni, csak ember”, (...) „akinek mítoszi kardhegyén szalonna serceg.” (A pillanat, 47) A költemény végén feltett „Miért is hitte...” kérdéssorra rímelnek az Első szédület „Miért hitted..” alakváltozatai. („Miért hitted, hogy folytatható, / mikor partot ér az a hajó, / mely ezernyi veszélyből kimentett?”  Ulysszesz, „legendák hajléktalanja” sorsát magára varrva úgy tűnik, már nem tud elszakadni benne az a téma-cérna, ami a Variáció (I.)-ben és a (Variációk II.)-ben így folytatódik tovább: „Átverés volt az egész? / Az idegrendszer délibábja? / Nem történt meg semmi?” Ezekben a szövegekben a lírai alany mintegy fantazmagóriaként tekint vissza múltjára, s felteszi önostorozó kérdését: „Csak az emlékekből felcsapó pára / játszotta itt a tengert?” A mítosz műfajiságából eredeztethető ez a nézőpontváltás.                                                                          
Ragyogóan játszik a szavakkal Szentmártoni János, amikor a három idősíkot kívánja költői módon kifejelzni (például a jelent: „Abból kell épülnöm, ami megmarad”; „a mába kell, hogy átérjek végre”; „túl közelre néztem”; a múltat: „kifut alólam a múlt”; „eleget forgattak a tegnapok”; s a jövőt: „s a jövő belőlem kipereg”; „elkezdjek lélegezni, élni újra”). A költői szubjektum önmagába tekint, s megállapítja: „Nagy ára volt, tudom, az útnak…” A lélek mélyekút voltának kifejezése a költőnek a „legbelső part” elérésének vágya. A Szentmártoni-féle sajátos metaforahasználat egy idézendő példája lehet a következő: „Az életünk végül is egy nagy ablak, / amiből valamit folyton kitakarnak, s mire egyben látjuk végre az egészet, / hát igencsak elszivárog az az élet.” (54) S amikor lesöpörgeti asztalát, s „kiteríti rá a tenger lapjait”, akkor tudja csak kimondani ulisszeszi hangon: „A bolyongásnak vége. / Búcsút intek ebben a sorban. / Letérdelek az este elé, / pohárral kínálom, / benne ithakai bor van.” Az ithakai kikötőbe való megérkezés patetikus zárlata lesz ez a ciklusnak.

[„rigólépte hó kottái”] Végül elérkeztünk a kötet negyedik, egyben legterjedelmesebb ciklusához, amely címét – Gombai hó – egy 2017-es versének címéből kölcsönözte. (Magyar Napló, 2017/4, 29-30.) Ezzel a cikluscímadó versser zárul majd az Eső előtt hazaérni című kötet. A ciklus első négy darabja alkalmi (köszöntő) vers: az Irodalmi Jelen 20. születésnapjára született a Két alak a dombon című költemény, majd ezt követi Király Lászlót  és Kovács Istvánt 75. születésnapjukon köszöntő versek, s végül Aranyidő, meggyfabot címmel olvashatunk egy hosszabb, kötött ritmusú, párrímes verset a nagy költőelőd, Arany János születésének bicentenáriuma alkalmából.

A világszelídítő Király Lászlónak szóló versének négy szakasza egy paradox anaforára épül: „Szívem szerint írnék egy verset.” Ez a vers meg is születik (és semmiképpen sem megíródik, mert a vers magától soha nem íródik meg, a verset írja a költő), mégpedig éppen azon a napon, amelyen mindketten születtek: november 19-én.  (Talán ezért is szerepel egyedül ennél az egy szöveghelynél datáció.) „Csak én ’75-ben. S hogy Te ma 75 vagy.” (62) A besúgói múltról is „megemlékező” vers nem megy el sem a történelem, sem az irodalompolitika égtájai felé, hanem a kolozsvári költő nagyságát méltató szólam lekottázott soraiba burkolózik: „Nézzétek, ott megy a költő!” / Aki verseiben megszelídítette a világot.” (62)

Kovács István méltóképpen idézi a költőt: „[A] különféle hivatali tisztségeket vállalni kényszerült Szentmártoninak nincs miért aggódnia. Ő költő a javából.” (Magyar Napló, 2021/10) De Szentmártoni is igazán szépen méltatja páros rímű költeményében Kovács Istvánt. Az Elkószált levél Kovács Istvánnak egy igazán emberbarát közeli költemény, amely keretes szerkesztésmódjával koherenssé teszi a szinte a sorok között kiolvasandó történelmet (pesti srácok, székely legények, varsói feleklők, lengyel légió).(63)

Az Aranyidő, meggyfabot is a nagyversek közé sorolandó. Intenzív versbeszédet tart fent mindvégig lebilincselő párbeszédbe kivetített monológjában, amelyben a Költő kezében nagykőrösi meggyfabotjával beköszönt költőtársához, aki ekképp fogadja: „Megtisztelsz, hogy benéztél: Isten hozott!” (64) Olyan Arany János-i attribútumokat hint el a versében Szentmártoni, mint például: húr, gyengén látó, balladák. Arany Mint egy alélt vándor (1852) című versének 6. strófáját pretextusként használja Szentmártoni János, és így írja át azt: „Ki nem mertél élni, mert élni akartál, / botfülűekre micsoda zenét hagytál!” [Kiemelés az eredetiben: L. N.] Ezen verse Szentmártoninak méltó főhajtás a  „kétszáz éves isten” előtt.

Amikor Kabdebó Lóránt azt írta korábbi verseskötetét szemlézve, hogy „verseiből követhető életrecept olvasható ki” (Magyar–Hon–Lap, 2010. augusztus 16.), akkor gondolhatunk jelen kötetciklusának azon verssoraira, mint például: „Nehezen olvasható, hova tartok. / Tollat tartok magam elé: kardot.” [Jegyzetek (3.), 73]. Ezzel az idézetcímmel indult útjára Szentmártoni János eme kötetének recepciótörténete Nagy Koppány Zsolt írása által:  „Tudatosan összerakott, építkező kötet az Eső előtt hazaérni – nem a költőt építi, hanem a költői brandet; átgondoltan, finoman mélyítve, szimpatikus-magabiztosan, erőteljesen és megkerülhetetlenül. Egy jól kirajzolódó beteljesülésű folyamat jelentős mérföldköve.” (Olvasat, 2024. július 10.) Igazat kell adnunk a kritikusnak, mert aki elolvassa Vándor nevű, vért könnyező macskájának elvesztéséről szóló versét, nemigen lesz könnyű álma. A Vándorballadában benne van nemcsak a veszteséget jelölő üres, „magányos lábtörlő” látványa, amelyet a költő még időnként lesöpörget, hanem az a szeretetnyelv is, amellyel úgy emlékezik vissza rá, mint aki úgy került hozzá, mint akit „a föld kilökött önmagából”, mint akit „az ég vizéből öblítettek”, mint akit „a szelek hordtak össze.” (69) És az Idegen csönd (csoda)szarvas-látomása. A költő egy ködpermetű reggeli autóútja során találkozik egy előtte átszökellő szarvassal. Igazából a szarvas-motívum csak a vers második felében tűnik elénk, de csak hogy a gombai-falusi élet csöndes tájburokjáról adjon hírt nekünk, amelyet ágreccsentő autózaja tör csak meg. (71-72)

Szentmártoni János esztétikailag is igényes borítójú, „keménykötésű” (értsd: erős) kötete ha még az eddigi magaslatokon is szeretne továbbjutni, akkor azt kötete két utolsó versével éri el. Ulysses-i alkatú költőként levelet fogalmaz szíve választottjának, s ezáltal Pénelopéhoz című verse a hűséges társhoz való érzékeny odafordulást mintázza: „Ez a vers marad. S így egy kicsit te is. / Benne majd megérintelek. / Ahogyan mindig is szerettem volna. / Ahogy mindig is szeretted volna, / hogy megérintselek.” (79) A Gombai hó pedig a pictura-sententia-pictura-sententia-pictura sorozatra épül. Szentmártoni János kedves lakókelyének, Gomba községnek állít örök emléket eme átütő szövegével. A leíró résszel induló költeményben a „diófa vetkőzött csontig” a télben, s szépen ívelve le a gombai dombról a költő szelleméig, megszólal a filozofáló én is: „Minden valamiért történik vagy áll, / de sohasem valami ellen. / Vagy önmagában, csak úgy, / mert ilyennek is kell lenni. / S nem mindig mindenhol / mindennek megfelelni.” [Kiemelések az eredetiben: L. N., 81] A felelősségvállalás, a mindenkinek megfelelni vágyás alóli felmentés mindannyiónkban ott lappangó vágyakozás, kérdés, tudunk-e ezzel valamit kezdeni, tudunk-e ezen magunkon dolgozni. Ahogyan a béke utáni vágy is jelen kell, hogy legyen bennünk („S tán én is meglelem a békét…”). Ideidézendőek még a versből azok a lenyűgözően erős sorok, amelyek nélkül a Gombai hó kevesebbet nyomna a latban: „Önként bevarrt szám cérnáját / felszaggatják majd az esték, / mikor borom tükrén átrezeg / egy-egy csillag, szellő, emlék,  / s a csönd-pohárba belelóg egy nimfa ujja...”(82) A számvető költő pedig csak áll a gombai hóban, s keserűen-fájdalmasan csiholja ki magából a következőket: „elém tárul minden, amit eltékozoltam. / Körém gyűlnek, akiket elvesztettem...”(83)

[„kéklő horizont”] A pályatársak szemei mindig rajta voltak, vannak és bizonyára lesznek is Szentmártoni életművén. Erős Kinga a következőképpen fogalmazott egy korábbi kritikájában Szentmártoni János szépírói munkássága kapcsán: „az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel. A költő pedig e gondolat jegyében formál verset hétköznapjaiból.” (Bárka, 2007) Két évvel később Falusi Márton az Ulysses helikoptere című kötetet szemlézve általánosítva  jegyezte meg: „A költő gyakran túlságosan direkt, nyers és hirtelenszavú. Ám éppen ennek ellenére izgalmas, hogy a maguk rendhagyó pengésű, egyedi csillogású érceiben is hatnak Szentmártoni költeményei, rejtelmesen és alig megmagyarázhatóan.” És hogy mennyire terápiás tevékenység Szentmártoni János számára a versírás, ha úgy tetszik: az ihletett percek kegyelmi állapota, arra eme kötet versei is hű választ adnak. Maga a szerző így vall a versírásról, s legyen az ő hangja a végszó: „Hiszek a versírás szakrális erejében, megtisztító hatásában, de számomra kölyökkoromtól fogva elsősorban inkább terápia. A legfontosabb és legnehezebb dolgokat akkor értem meg igazán, miután megfogalmaztam őket. Akkor sem járok minden esetben a végükre, de legalább érzem, hogy haladtam valamennyit az igazság felé.” (AVP, 2020)

Szentmártoni János: Eső előtt hazaérni, Magyar Napló –FOKUSZ Egyesület, Budapest, 2024.