"Az utolsó ikonfestő" – Kondor Béla kiállítás
Kondor Béla művészetét elemző írásokban – Kovács Péter nyomán – hamar megjelent az „utolsó ikonfestő” titulus, mely egyszerre utal életművének ikonos korszakára, világképének univerzális jellegére és a művészet iránti szerzetesi alázatára.
1973-ban Tihany adott otthont Kondor Béla (1931-1972) festő- és grafikusművész első posztumusz kiállításának, melyet hagyatékából rendeztek, így Tihany adekvát színhelye a róla való megemlékezésnek és munkássága előtti tisztelgésnek.
Kondor Béla gyakran és termékenyen nyúlt vissza a középkor és a reneszánsz művészetéhez. Alkotásaiban a keresztény mitológia elemeit, bibliai, illetve szentek életének történeteit dolgozta fel; illetve beemelte a régi műfajok formakincsét, kompozícióit, ikonográfiáját és stíluselemeit. Így Kondor számára mintát jelentettek a kisméretű, magánáhítat céljára készült korai, trecento oltárok, például Duccio alkotásai.
Előszeretettel használta fel a keleti kereszténység kultikus szentképeinek, az ikonoknak a képszerkezetét is. Az ikonok szerepe a hívő és az Isten, valamint a szentek közötti kapcsolat megteremtése. Közülük a bizánci „vita” ikonok a szentek élettörténetét mutatták be: a középső mezőben álló szent körül apróbb jelenetekben szerepeltek életének fontosabb epizódjai. Ezt a szerkezetet követi a Katalin oltár (1961) külső oldala, és a Halál angyala (1959) sorozat. A monumentalitás iránti igénye vezette Kondort az Ikonosztáz (1969) sorozat megalkotásában. A keleti kereszténység templomaiban az ikonosztáz egy olyan, ikonokat tartalmazó fal, amely elválasztja a templomhajót és a szentélyt, átvitt értelemben kapu a látható és láthatatlan világ között.
„Ki vállalkozik arra, hogy a rohanó, változó világban ne a fősodorban ússzon, ne azt csinálja, aminek a törvényei internacionálisak? Kondor Béla volt az, aki valami ilyenre vállalkozott. Megpróbálta az ikonfestészet hagyományait folytatni. Annak formai monotóniáját ő egy tartalmival váltotta föl. Ha úgy tetszik: vállalkozott arra a századunkban valóban hálátlan feladatra, hogy az ún. örök emberi értékeket állítsa művészetének középpontjába. Vállalkozott arra, hogy az élesen szétválasztott jó és rossz, szép és csúnya ellentmondásaiban tárja föl világunkat, s hogy a végén az egészet bearanyozza szeretetével, s mint egykor a megmosott áldozati állatot a hívek az oltárra, azzal az alázattal emelje a művészet szférájába.” (Kovács Péter: Az utolsó ikonfestő (részlet), Kortárs, 1973. március)
A kiállítás szeptember 15-ig látható.