Bánffy Katalin levele Bánffy Miklósnak, 1948, Tanger

Bánffy Katalin – Bánffy Miklóshoz

(Tanger, 1948. VII. 5.)

Édes, drága, egyetlen Pápuám!

Most kaptam meg levelét Mamiéval együtt, melyben írja, hogy ősidők óta nem kapott tőlem levelet. Pedig én írtam egy hosszút, amit nyilván még nem kapott meg akkor, vagy tán elveszett? ... melyben Izmael arcáról van szó, és az ő prófétaszerűségéről. Nem kapta meg? Ajánlva adtam föl pedig és légipostán. Carola néni haláláról nem írt nekem, Mami leveléből tudtam csak meg, hogy meghalt. Engem is rettenetesen lesújt. Így meg tudom érteni a bánatát, kedves...

Papa, én azt proponálom – nagyon „vad” dolognak fogja tartani –, hogy adja el ottani, még megmaradt dolgainkat, és jöjjön ide hozzánk. Mi magunkkal visszük, ahová majd a sors Tedy munkáját teszi, velünk fog élni, higgye el, céltalan az, hogy ez így maradjon köztünk, ez a távolság. Biztosan tudom, hogy ha ráveti magát, kap útlevelet, az út maga csak 2 és fél nap. Kérem, tegyen meg minden lehetőt, hogy kapjon útlevelet – mások is kaptak –, mi innen küldünk beutazásit, mindent, ami kell. Ez az egyetlen megoldás szerintem: jönni. Rázza föl az energiáját, Papa, és indítsa el Magát felénk. Ha az útra gondol, gondoljon arra, hogy 3 napos út semmi repülőn és vonaton, vagy vonaton és hajón, a 3-dik nap délután már itt volna. Kérem! Kérem!

Itt kivirult már teljesen a meleg, nagy nyár, 9-kor reggel már lihegünk a forróságtól, úgy ragyog a nap, mintha folyton kacagna, és lassan szárít ki mindent, itt sohasem esik nyáron, az egyetlen nedvesség a gőzölgő reggeli harmat, ami a tenger párájából kél, és elhomályosítja, a semmibe veszejti a távoli hegyeket. Reggel minden szürke. A pára lassan fölszáll, szürke réteget vonva a tenger fölé, szürke a vidék, szürkék a hegyek, szürke a tenger, minden mintha ólomból volna. Ez csak percekig tart. Aztán a nap, mint egy győztes isten, keresztülhasítja a szürke felhőréteget, és egy óriási sugárkard lesújt a tengerre. Egyetlen nagy sugárkéve aranysárga hurokkal a nagy, mogorva szürkeségbe, mint egy bibliai kinyilatkoztatás. Ahol megérintette a tengert, a víz fehér ezüstté válik; színezüst, vakítóan és álomszerűen fehér tó a grafitszürke tájban. Azután még egy kardcsapás, és még egy. Ilyen lehetett, mikor Krisztus lecsendesítette a háborgó vizeket. Az összeszaggatott rétegfelhő habkönnyű felhőpelyhekbe vágva elbilleg, és a nap gloriózusan és vad erővel zuhog a vidékre, és meleg van, jaj, be meleg! Ez a színváltozás tán még öt percig sem tart, de oly gyönyörű minden reggel, hogy amikor csak tehetem, végignézem az ablakomból.

Mindennap járunk úszni a tengerbe, legtöbbször 6 óra után megyünk, mikor már Ted is jöhet, én azt hiszem, akkor a legszebb a tenger és legkellemesebb az úszás. Nincs senki a strandon rajtunk kívül, a tenger olyan csöndes, mint egy tó, és olyan átlátszó, mint az aquamarin. Tegnap addig maradtunk, míg a nap lebukott a város mögött… rózsaszínű hegyek, halványkék tenger, túl a vízen violaszín sáv: Európa, és olyan csönd, olyan mozdulatlanság. Ez olyan nemcsak kontemplatív, hanem lélekbe ragyogó szépség volt…

Tegnap este 20 ágyúlövés jelezte, hogy megkezdődött a mohamedán világ 30 napos böjtje, a Ramadan. Most egy hónapig nem ehetnek és nem ihatnak semmit napkeltétől napnyugtáig. Szörnyű egy inkvizíció, ilyen forróságban. Cselédeink a konyhában állva és szomorú, de átszellemült mosollyal hallgatják a föl-földörejlő ágyúszót, mely megreszkettette a tangeri dombokat és a távolban sivító asszonyokat,, akik sajátos mozdonyfütty-madárvijjogás-szerű visítással üdvözölték a megpróbáltatás ünnepét. Ma reggel fél 3-kor keltek, hogy egyenek és igyanak, mert hajnalban 4-kor újabb ágyúdörej jelezte, hogy immár fölkelt a Nap.

Elképzelheti, milyen irigykedve nézték mórjaink sofőrünket, aki reggel 9-kor óriási vajas kenyeret pofázott be előttük. Sofőrünk Willi, helybeli zsidó fiú és óriási alak. Persze az igazi neve nem Willi, hanem valami Izakhar nem tudom mi, de mi Willinek szólítjuk, mert ez könnyebb. Itt mellékelem a karikatúráját, úgy néz ki, mint egy ijedt és felberzenkedett mezei egér. Aznap, mikor szolgálatba lépett, nősült meg, úgy látszik, az anyós ettől tette függővé a házasságot. Eleinte annyira meg volt ijedve, hogy elveszti az állását, hogy szó szerint reszketni kezdett, ha az ember hozzászólt. Egyszer, ez még munkálkodása kezdetén volt, valamit, éppen azért, mert úgy be volt ijedve, ha az ember szólt hozzá, rosszul értett meg, és egészen fordítva csinált. Borzasztóan drukkolt, hogy most mi lesz vele. Amint a városba vitt az autóval, rezgő hangon és egéri felindultsággal kérdezte tőlem: „Ugye, madame, pártomat fogja majd, ha múltkori ballépésemért megvádoltattatom?!” – mindig ilyen fellengzősen beszél – egéri fellengzősen. „Ugyanis családom van, azért ily…” Megnyugtattam, hogy már mindenki elfelejtette „múltkori ballépését”. De sajnos, nem ez volt az egyetlen, Willit a pech üldözte. Ha valami komissiót bíztam rá, azt fordítva csinálta, ha elküldtük élelmiszerért, akkor biztosan avasat hozott. (Egerek nem bánják az avasat.) Ha ki akartam alkudni valamit, a fülembe cincogta: „Ne tessék dönteni. Délután egyedül visszajövök, és fele áron megkapom.” Eleinte hittem neki. Délután tényleg visszament, egyedül, kackiásan, mintha legalábbis fehér egér volna, de annál lekonyultabban jött vissza, még azt az árengedményt sem kapta meg, amit én. Most már nem hiszek neki, s ha cincogni kezd a fülembe, ráreccsenek. Ettől viszont úgy megijed és remegni kezd, hogy megsajnálom. Arabokkal való alkudozásnál egyenesen kártékony a jelenléte: a móroknál döntő fontosságú, hogy a vevő szimpatikus legyen nekik, szemeiből barátság sugározzon rájuk, s megnevettesse őket. Képzelheti tehát, hogy amint meglátják kísérőmet, Willit ijedt, megrökönyödött, felberzenkedett és dölyfös egérpofájával, kétszer annyit számítanak.

Willinek keresztülment egy autó a nagylábujján, méghozzá a garázsban, amint locsolta a kocsit. Fantasztikus, nem? Ez is csak egerekkel történik meg. Nos, Willi mártírpofával járt-kelt egész nap. Mondtuk neki, hogy menjen doktorhoz, és másnap maradjon otthon és pihenjen. „Nem merek – mondta –, egynapi távollétem miatt tán elveszítem állásomat.” „De minthogy mi fizetjük, és kérjük, hogy maradjon otthon!” Alig tudtuk rábeszélni. De mikor megnyertük az ügynek, nem egy napig, hanem 3 napig nem jelent meg. Negyedik nap vasárnap volt. Willivel az utcán találkoztunk, a feleségével sétált. Csinos, fiatal felesége volt, olyan bogárszemű, telt keblű „Hebron rózsája”. Megállítottuk, kérdeztük, hogy van a nagylábujja. „Már sokkal jobban. Esténként a feleségem masszírozza”, mondta cincogva és átszellemülten. Felesége kacsintott egyet ránk hamiskásan és nevetve.

Azt hittük, hogy Willi házasélete, mint a gerlicéké. És kivéve néhány incidenst, amit Willi széltében-hosszában mesélt, és drámai lendülettel, például, hogy lakásukban csak egy klozett van, és az is az albérlő szobája mellett, és az albérlő, az ádáz, mindig bezárja kulccsal, és azt magával viszi, vagyis a Willi-család néma gyötrelemben szenved visszajöttéig – ilyeneket kivéve csöndben és boldogan éltek.

Egészen a nagy levantei szélvihar napjáig. Ha itt a keleti szél kezd fújni, az rémes. A legragyogóbb napsütésben tombol. A legholdasabb éjszakákon. Néha csak egy napig tart, néha 40 napig. Üvölt, süvít, megreszketteti a házakat, fojtogatja a kint levőket, porral vakítja, tépi, falhoz szorítja. Egyetlen ablakot sem szabad ilyenkor nyitva felejteni, mert másodpercek alatt összetörik. Az ember légnyomást kap a füleibe a zárt szobában, és éjszakákon keresztül hallja a nyekergő fák körül tobzódó vihar bömbölését, sivító sírását. – Ez különösen a hölgyek idegeit tépázza meg, úgyhogy amint a levante kezdődik, a férjek extra óvatosak, és arról beszélnek, hogy kéne egy férjeket védelmező szakszervezetet alakítani.

Még mielőtt ez létrejöhetett volna, Willi egy reggelen – még mindig tombolt a szél – szomorúan elcincogta, hogy elköltözik az anyjához, véget vet a házasságának. „Ma femme à un drôle de caractère…”, mondta lassan és búsan. Aztán rövid gondolkodás után kijelentette: „Un sale caractère, quoi!” Megtudtuk, hogy a felesége kirúgta.

Elmentek a rabbihoz igazságért. A rabbi azt mondta nekik, hogy lakjanak együtt, így majd helyrejön a béke. Erre megszólalt a feleség: „De én nem akarok békét!” Willi válaszul visszacincogta: „Én sem akarok békét!” De azért amint megszűnt a keleti szél, összeköltöztek ismét. És Willi újból fuvolázza: „Drága kis feleségem…”

Túl hosszasan írtam erről a jómadárról. Egyéb újság: kutyánk már másodszor szökött el, igaza volt, mikor azt írta, hogy csavargó és szegődi. Először úgy kerestük, mint egy elveszett gyémántot, most már nem is törődünk vele. Ha nem jön vissza, hát nem jön vissza.

Édes, drága Pápuám, M. et Mme Beauverger számtalan üdvözletüket küldik Magának, ismerték Magát Bp.ről, ahol köv. titkár volt az ember a franciáknál. Itt ő a miniszter.

Tudasson magáról minél hamarább [’] és mozgassa meg egy kicsit az ügyvédjét – vagy valakit az útlevele miatt. Kérem, kérem, határozza el magát, és jöjjön, jöjjön.

Ted végtelen sok szeretetteljes üdvözletét küldi és hívja Magát ide.

Én végtelen szeretettel ölelem, csókolom száz- meg százezerszer

a Maga

Katója

A cicám maszatolta így össze az ívet, a szemtelen!

Bocsánatot kérek!

Boki cica