Bánffy Miklós és Színpártoló Egyesület, Kolozsvár

Kecsetfalvi és cseszelicei Szilvássy Karola vagy Szilvássy Carola (teljes nevén báró Bornemisza Elemérné Szilvássy Karola) (1876–1948) erdélyi arisztokrata, művészetpártoló. A kolozsvári Református Nőszövetség elnöke volt és a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság tagja, az Erdélyi Helikon védasszonya, a marosvécsi találkozók elmaradhatatlan színfoltja. Rendkívül szerteágazó tevékenységet folytatott. Amatőr színészként Ibsen Nórájában a női főszerepet alakította. 1913-ban az Apacsnő szerelme című film főszereplője és egyik rendezője volt. Elsők között a repülést is kipróbálta. Az első világháború idején ápolónőként dolgozott. A két világháború között kivette részét az irodalom pártolásából, elkísérte az írókat irodalmi találkozóikra vidékre is, és felolvasott műveikből. Bánffy Miklós író, politikus, rendező és Szilvássy Karola kölcsönösen szimpatizáltak egymással, de kapcsolatukból Bánffy apjának ellenállása miatt nem lett házasság, viszont barátságuk életük végéig megmaradt. Szilvássy Karola feleségül ment báró Bornemisza Elemérhez (1868–1938), de házasságuk nem volt boldog, hamarosan külön költöztek. Bánffy Miklós híres regényének, az Erdélyi történetnek főszereplőjét, Milóth Adrienne-t Karoláról mintázta.

Bánffy, aki a Színpártoló Egyesület elnöke is volt (a szervezet, amelyik átvette Janovics Jenőtől a kolozsvári teátrumot), Carolát jelöltette alelnöknek, mert tudta, hogy a báróné segítségével talpra állítják a csőd szélére jutott színházat. Janovics Jenő (1872–1945) rendező, színigazgató kolozsvári színigazgatóként fontos szerepet játszott a Hunyadi téri építésében, illetve a nyári színkör kőszínházzá alakításában. Az 1911–1914 között rendezett, nagy sikert aratott drámaciklusai kiemelkedő jelentőségűek a magyar színház történetében. Az első világháború előtt és alatt a magyar filmgyártás egyik úttörője volt filmgyártó és mozitulajdonos vállalkozóként, filmesztétaként, rendezőként és forgatókönyvíróként. Filmstúdiójának bevételeiből a színházat támogatta egészen vagyonának elapadásáig. Trianon után az állami és városi támogatás nélkül maradt magyar színjátszás új intézményeinek kiépítésére összpontosított. Műsorpolitikája miatt sokat támadták: a magyar nacionalisták a román darabok műsorra tűzése miatt léptek fel ellene, a román nacionalisták a magyar kultúra szervezésében játszott szerepét kifogásolták, a konzervatív polgárok a munkásoknak rendezett darabokat vetették a szemére. Zsidó származása miatt az 1930-as évek második felétől mellőzték; ekkor írta meg színháztörténeti visszaemlékezéseit. Vagyonát a kolozsvári színház (Hunyadi téri vagy Kolozsvári Nemzeti Színház) fenntartására költötte, végül 1932-ben átengedte a Bánffy Miklós által vezetett Színpártoló Egyesületnek. A zsidótörvények miatt mellőzték a negyvenes évektől, testvérét a nyilasok agyonlőtték, ő maga Budapesten bujkált 1944-ben. Ezt követően visszatért Kolozsvárra, újra átvette a színház vezetését, majd a nyári színkörbe költöztek, miután a Nemzeti Színházból román színház lett. Ez lett a Kolozsvári Állami Magyar Színház és az Állami Magyar Opera a Kis-Szamos partján, a Sétatér mellett.