Bánffy Miklósné Váradi Aranka, naplórészlet, 1944

Váradi Aranka naplójából, 1944

[Az év] januárja nekem a fogorvos jegyében kezdődik: jan. 4-én és 5-én kihúzzák a fogaimat. Jan. 20-án este Erdélybe utazunk nyulainkat nyírni. 10 kg gyapjút adnak a kis állataink, az ott töltött két hét nem szerencsés – Kató influenzát kap, és lázasan, a szobájában nyírja a nyulakat reggeltől estig, én is megkapom a nyavalyát. Az idő enyhe, nyakig sár nappal, éjjel fagy, sík, jég minden. Én négy borzderes tehénkét veszek az államtól, melyeket ekkor szállítanak: 5600 P. a 4 db. [...]

Most, február második felétől sűrű a légóveszedelem: rettegés. Az oroszok nyomulnak előre, a németek hátrálnak. Márc.-ban Kató összekülönbözik Bessenyei Simivel, aki elmarad. Márc. 14-én van nálunk nagy koktélparti, 86 ember, csupa ifjúság, reggel 6-ig akarnak maradni, megrémülök persze, mert nekem is fent kellett volna rostokolnom – de aztán elmennek ½ 3 körül. [...]

Márc. első felében igen sok meghívás: a mi estélyünk mintha a búcsúestély volna. Márc. 19-én este Szendyéknél vacsorázom Miklóssal, Jenőékkel és Bajz Józsiékkal: már feszült hangulat. Szendy polgármester azt mondja, amint a vacsoránál mellette ülök:

– Ma éjjel dől el a sorsunk. – Többet nem mondhatott hivatali állása miatt. Másnap, vasárnap reggel a németek megszállják Pestet, bezárják a színházakat és mozikat, sorban fogják el a zsidókat és a kormány egyes tagjait. Kállay miniszterelnök Ankarába repül és elmenekül; Horthy Miklós le akar mondani – de ez még nagyobb baj volna: marad. 4 napig feszült, sötét csend: csak a rádiót hallgatja mindenki: a légiószünetek alatt készülünk csomagjainkkal, hogy a pincébe meneküljünk az óvóhelyre.

22-én este megalakul egy új kormány: Sztójay Döme volt berlini nagykövetünk miniszterelnök, Jaross belügyminiszter, Antal István, Szász Lajos, Reményi-Schneller stb.

Mi el akarunk utazni Erdélybe, de nem lehet: a vonatok nem közlekednek felelősséggel. Így Pesten ülünk rettegve és mindenre készülve: sötét, idegölő napok.

Márc. 20-án gyónok meg 20 év után: a Ferenc-rendiek apátja feloldoz, és 21-én reggel megáldozom. Bár az egyházi válóperemet első fokon elvesztettem, fellebbezek, és márc. 28-án délután hallgatnak ki ismét.

1944. aug. 25-én reggel megtudjuk Beonchidán, hogy a románok átpártoltak az oroszokhoz. Miklós azt akarja, hogy azonnal Pestre utazzunk, de csak szept. 4-én utazunk Pestre, Tonka, Kató és én. Szívet tépő búcsú Kolozsváron, mely fel van zászlózva, miután a magyar katonaság ezen a napon vonult be Tordára (!!?!)

Eljövetelünk előtt már az egész bonchidai park zsúfolva német menekülő alakulatokkal: egy repülő kórház-alakulat töredéke a Padoson és egy repülőtiszt, Freiherr von Beust (Heyno) érkezik menekülve egy Storchon. Szállást adunk neki [...]

Szept. 4-én elindulunk Pest felé, 46 órát utazunk Pestig a teljesen felbomlott vasúti rendben, végre megérkezünk Pestre, onnan pár nap múlva ki Visegrádra. Minden rettenetes. Miklós elküldi a végrendeletét – levele csaknem búcsúlevél. A pesti Nemzeti Színház, melynek Kovách Aladár lett az igazgatója (Németh Antal urat most végre kidobták), előadja Miklós Nagyúr c. darabját szept. 16-án Ekkor lépem át szept. elején a színház küszöbét újra. Ezen a napon váratlanul autó áll meg a visegrádi villám előtt. Miklós száll ki belőle: beviszi Katót és engem és két öreg cselédemet Pestre, és este ott vagyunk mind a Nemzetiben, a direktori páholyban. Súlyos, nyomasztó este. Ili szomorú nézése. A kolozsvári Nemzeti Színház Kemény Jánossal az élén ekkor érkezik menekülve Pestre Kolozsvárról, tele hióbhirekkel – az oroszok már K. előtt állanak –, Miklós egész este lót-fut. Másnap reggel kis autónkon, ahogy jött, visszaindul Erdélybe – képzelhető, milyen érzés nekünk! És épp másnap – szept. 17-én – óriási bombázást kap Budapest délelőtt. Lent ülünk a pincében, a levegő csupa füst. És másnap, 18-án is ismétlődik, ismét a pincében ülünk. [...] Kató munkaszolgálati kötelezettsége miatt a Visegráddal szomszédos Horthy-telepen akar dolgozni. El is járjuk a dolgot. Most már Visegrádon is folyton lessük a bombázásokat, és riadó esetén Nagy Bódiék sziklapincéjébe loholunk fekete estéken, amikor Budapest a Sztálin-gyertyák fényében ropog és dübörög a távolban a bombázások poklában.

Szeptember utolsó napjaiban éppen a postán vagyok ebéd után, mondja a telefonos, hogy Miklós kitelefonáltatott, hogy megérkezett Pestre, és menjünk be. Még aznap esti hajóval bemegyünk. [...] Ekkor már sógornőm, Katinka is hazaérkezett Erdélyből, és persze állandóan Miklós és a mi nyakunkon van. Ez a tehetetlen, ügyetlen és terhes öregasszony igen súlyos teher a  nyakamon, főleg azért, mert Miklós rettenetesen imádja, és folyton ránk erőszakolja minden téren. Most is ott találom Miklósnál. Miklós másnap beszél Katóval, és azzal a tervvel lepnek meg, hogy menjünk haza Erdélybe. Itt, Pesten éhínség lesz, és mindenféle rossz, menjünk haza Erdélybe, és ott várjuk meg az oroszokat. Rettenetes szorongással beleegyezem – hogy vállalnám a felelősséget, hogy ellentmondjak. Legalább együtt leszünk, és nem kétfelé, ami rettenetes ezekben az időkben: oly árvák és elhagyatottak vagyunk Katóval itt egyedül, már többé nem az ünnepelt és kényeztetett grófné és kontesz, akik voltunk, hanem gazdátlan két nő, akik két öreg cselédemmel lógunk a világban.

Október 1-jén ebéd után 1-kor elindulunk kis autónkon: Miklós, Kató és én és Barta sofőr Miklós Reviczky utcai házából, az Üllői úton végig Erdély felé. Soha nem fogom elfelejteni ezt az utat a sápadt őszi napfényben. Karcagon megháltunk a református papnál, azután másnap, 2-án 6-kor reggel továbbindultunk. Menekülő szekerek, katonai felvonulásokkal találkoztunk folyton – mindenki csak visszafelé megy, menekülve Erdélyből, és csodálkoznak, hogy mi oda megyünk. Nagy csapat orosz foglyokat terelnek itt-ott az országúton, veszett pofák, melyek mintha gúnyosan és fenyegetve néznének reánk. Ezek a képek úgy befogták a képzeletemet, hogy csak ezeket látom folyton magam előtt. Egyre nagyobb szorongással haladok kis autónkon tovább. A lebombázott Szolnokon át, Nagyvárad szélén végig, délután 2 körül  Szilágynagyfaluban Bánffy János kastélyában megállunk, hogy ebédünket ott elfogyasszuk: ez az ifj. Bánffy János (akit papucinak gúnyolnak a rokonságban) gömbölyű hasú kis agglegény – udvarháza tömve német katonasággal és mindenféle hadi járművel –, és amint kiszállunk kis autónkból, kivel találkozunk elsőnek a kastély tornácán: Béldy Palivel, akinek eljegyzése Kornis Cillyvel rég felbomlott (Cilly már feleségül is ment egy kolozsvári orvoshoz), és ő pedig apja lovaival menekül Zsibóról a Dunántúl felé. Általában minden olyan felbomlott, vésztjósló és szörnyű körülöttünk, hogy megfertőzte a képzeletemet, és folyton csak ezeket a képeket látom. Mikor autónkon közeledünk Kolozsvár felé, valami faluban mondja valaki, hogy Kolozsvárt nagyon ágyúzzák; összeszorult a torkom: mi éppen oda készülünk. – Sötét este van, mire behajtatunk Borsára, ahol a főhadiszállás van: Veress Lajos hadseregparancsonktól akar Miklós engedélyt kérni, hogy áthajtassunk Borsán Bonchida velé. Veress mellett az összekötő repülőtiszt a kis Heyno Beust báró. Amint Borsán állunk Katóval egy udvarban az autónk mellett, mialatt Miklós a hadseregparancsnoknál van, egyszerre itt terem mellettünk Beüst. Persze nagy öröme Katónak, de mindenki el van képedve, hogy Miklós minket idehozott Erdélybe, amikor itt a helyzet teljesen reménytelenné vált már. Gr. Bethlen Béla, aki kormánybiztos most, szintén ezt mondja. Miklós nagyon gondterhes arccal jön vissza. Este 8-kor érünk Bonchidára. Koromsötétség, már mindenki alszik: a kastély hadikórházzá alakítva, minden bútorunk összezsúfolva a régi könyvtárszobába, a gyönyörű ebédlő, szalonok – kórtermek mind. Lovászné és férje hirtelen csinálnak nekünk ágyat, de milyen nyomott és szomorú volt ez az utolsó ottlét! Miklós szobájában vacsorázunk, és egyszerre csak hallom a saját hangomat, amint azt mondom Miklósnak, hogy lőjön le minket, és aztán magát. – Valami szörnyű kétségbeesés volt bennem! – Másnap meleg, nyomott, napos októberi délelőtt. Kolozsvár felől folytonos ágyúdörgés; a kis Beust átjön repülőgépen, és hoz nekünk benzint. Kora ebéd után Miklós bemegy Kolozsvárra, és amikor kijön délután 5 körül, azt mondja nekem:

– Holnap kora reggel vissza kell mennetek Pestre. Engem félrevezettek. Minden másképp van, mint gondoltam. – Hirtelen készülődöm, amit még el lehet hozni abban a pici autóban: másnap reggel 6-kor csorgó esőben indulunk; Kató, én és a fiatal Vásárhelyi János, a református püspök fia; és a kis Beust sofőrje, Laurentz vezeti az autót. Miklós megígéri, hogy pár nap múlva utánunk jön Pestre: ez okt. 4-én van. Reggeltől estig autózunk a feneketlen latyakban, míg este 9 körül megérkezünk pesti lakásunkba, a Rökk Szilárd utcába. [...] Visegrádra már nem megyek ki, Pesten szorongok. Anyám Visegrádon [van], és Ili nővérem jár ki oda gyakran. Miklós csak egy hét múlva érkezik meg – bár a kis autót másnap kora reggel visszaküldjük érte, csak okt. 11-én jön meg Pestre, letörve – otthagyta Bonchidát, tán örökre –, de erről jobb nem is gondolkozni. Most Pesten ez a kétfelé való lakásunk súlyosodik reánk. [...]

Október 15-én, vasárnap templom után bemegyünk Miklós Reviczky utcai lakásába, a kis Beust is oda érkezik. Egyszerre érkezik a hír, hogy a déli rádió bemondta Horthy proklamációját, hogy békét kért az oroszoktól. Beust elsiet autóján. Aznap este Szálasi veszi át a hatalmat és a nyilaskeresztes párt, Horthyt és feleségét elfogják, és elszállítják Németországba.

Óriási zsidóüldözés: mindenkit elfognak, fehér rémuralom tör ki. Szálasi úr – ez a senki-semmi – felesketi a katonaságot saját nevére: a nyilasok veszik át az uralmat ebben a szerencsétlen országban, és ez hazám halálharangja.

Miklós nagyon szerencsétlen. Átmegyünk lakni a Rökk Szilárd utcából az ő palotájába, a Reviczky utcába, én a hálóban, ő a dolgozószobában, Kató a kis inas-szobában lakik, de reggel átjárunk a Rökk Szilárd utcai lakásunkba, ahol Tonka és Mariska maradnak, ebédet is ott főznek, és este a vacsoránkat elhozzák a Reviczky utcába, ágyúdörgéseken át, bombázás között. [...] Ekkor egyb bombázás után a Rökk Szilárd utcai lakásom összes utcai ablakai betörnek – jéghideg lesz régi otthonom, csak az udvari két szobában marad ablak. Elérkezik karácsony estéje. 100 pengőért veszek egy pici karácsonyfát, és a Rökk Szilárd utcában, az udvari szobában akarjuk tölteni a Szentestét. Délután, mikor a fát készítjük, jön a hír: az oroszok már a Hűvösvölgyben vannak. Riadtan rohanunk át Miklóshoz a Reviczky utcába, Tihamér Lala velünk (ő a Szentestét mindig velünk tölti) – nem tudjuk, mit csináljunk. Végül mégis a Rökk Szilárd utcában töltjük a Szentestét, és utána Miklós ott alszik velünk. Lala a szomszédban lakik, hazamegy. De ezután már egészen a Reviczky utcában lakunk: szegény Tonkáék néha ebédet is oda cipelnek. A Szilveszterestét már a Reviczky utcában töltjük. A villangy 10-kor elalszik, egy gyertyaszál mellett iszunk meg egy üveg pezsgőt, melyet Kató kapott valakitől; koccintunk és belépünk az átkozott 1945-ös évbe.