Berg Judit megnyitó szövege Grela Alexandra kiállításához

„Egy vallomással kell kezdenem. Mielőtt felkértek ennek a kiállításnak a megnyitására, nem sokat tudtam Grela Alexandráról. Persze az alapokat igen, hiszen a magyar gyerekkönyv szakma viszonylag kicsi – ha felszínesen is, de ismerjük egymást, tudunk egymás munkáiról. Nyáron én is értesültem róla, hogy idén Alexandra lett az Év Illusztrátora, méghozzá A vakok és az elefánt című meséhez készített papírszínház illusztrációival. Ezen kívül láttam már általa illusztrált könyveket, felületesen ismertem a korábbi papírszínházas munkáit, hallottam a nevét itt-ott – szóval nem sokat tudtam róla.

Azt például egyáltalán nem tudtam, hogy eredetileg nem is illusztrátor, hanem festőművész, aki egyszer csak elkezdett érdeklődni az illusztrálás iránt, végül egészen belevetette magát, mint a tengerész, aki eleinte az Atlanti-óceánon hajózott, aztán gondolt egy nagyot és elindult meghódítani az Északi-tengert, a Vörös-tengert, de még a Maláj-tengert is. Grela Alexandra persze nem hajóskapitány, hanem sokoldalú művész, aki többféle stílusban, változatos módszerekkel alkot, akinek rengeteg műve jelent már meg, számtalan kiállításon mutatta be a munkáit szülőhazájában, Lengyelországban, újabb hazájában, Magyarországon és Németországban is, ahol szintén hosszabb ideig élt. Sokféle alkotói díjjal, ösztöndíjjal büszkélkedhet, most pedig azért gyűltünk össze, mivel újabb kiállítása nyílik itt, a Déri Múzeumban.

A szöveg és kép viszonya mindig nagyon izgalmas kérdés, főleg a gyerekirodalomban, hiszen a rajzok a mesekönyvek elengedhetetlen részét képezik. Talán nem véletlen, hogy éppen engem, egy (mese)írót kértek fel arra, hogy megnyissam ezt a kiállítást, hiszen ha valaki, hát én pontosan tudom, mennyire sokrétű a kapcsolat az író és illusztrátor munkája, vagyis a szöveg és kép között. Éppen ezért úgy kezdtem a beható ismerkedést Alexandra műveivel, hogy elsétáltam a könyvesboltba, hogy végiglapozzam az általa illusztrált könyveket. Szándékosan nem olvastam eleinte a meséket, csak néztem a képeket, elmerültem a színek és formák kavalkádjában – és nevettem. Mert ahogy a kezembe vettem Várszegi Adél állatos mesekönyveit, olyan fazonok kukucskáltak ki a sorok közül, hogy elállt a lélegzetem. Mindegyik önálló egyéniség, akiknek nemcsak személyiségük van, de mozdulataik, testtartásuk, grimaszaik is rögtön elárulják, kifélék-mifélék. Az együgyű, arrogáns, könnyen felhergelhető kecskék, a toporzékoló-fenyegetődző maffiózó mosómedvék, a néha flegma, máskor pukkancs, bár belül érzelmes makákó olyan figurák, akik önálló életre kelnek a könyv lapjain.

Néztem a képeken megjelenő szereplőket, és már indult is a fejemben a dialóg – itt most biztos azt mondja a gibbon, vagyis a kék majom, hogy csináljuk ezt vagy azt, mire a többi állat tűzbe jön, kivéve a szarvast, aki alapvetően nem érti az egészet, de ekkor jön a nagyorrú majom és mindent összezavar... és így tovább, vagyis a képek önállóan kezdtek mesélni, anélkül, hogy a szöveget ismertem volna. Ezek után persze rögtön kíváncsi lettem a mesékre is – vajon tényleg az történt, amit én a rajzok alapján elképzeltem?

Mert annál jobb az illusztráció, minél önállóbb. Persze nem szakadhat el teljesen a szövegtől, de nem is kell engedelmesen kiszolgálnia, az a legjobb, ha párbeszédet folytat vele, kibontja, betekeri, hozzátesz, mögé kukkant. Szerzőként mindig borzasztóan élvezem, amikor az illusztrátoraim hozzátesznek valamit a meséimhez, amitől az adott történet újabb rétegeket kap. Alexandra illusztrációi éppen ilyenek: a helyszínek, szobabelsők, a fel-alá vonuló állatok, az itt-ott megjelenő feliratok sokkal árnyaltabbá, igazibbá teszik az általa illusztrált szöveget, egyfajta párbeszédet folytatva a leírtakkal. A képeket nézve azt is sejteni vélem, milyen lehet a könyvben nem megjelenő másik szoba, hol lakik és mivel foglalkozik a lezserül falnak támaszkodó szereplő, vagy miket gondolhat a bambán maga elé meredő, butácska, ám lelkesnek tűnő állat. Vagyis életet lehel az általa ábrázolt világba és szereplőkbe, akik aztán – egy kis fantáziamunkának köszönhetően – folytatják önállósodásukat a befogadó fejében, és háttértörténetük, személyiségük, múltjuk, jelenük, kisugárzásuk lesz.

Árad egyfajta vidámság, életerő és összhang a narancsok, vörösek, bordók, kékek, türkizek kavalkádjából, amit a szürke árnyalatai és itt-ott ragyogó sárgák egészítenek ki. Ám az erőteljes színek mégsem harsányak, összhatásuk számomra, még a legszínesebb képek esetében is harmonikus, művészi, elegáns. Pedig ezek a gyerekkönyv illusztrációk amúgy picit sem akarnak elegánsak lenni, sokkal inkább vagányak, viccesek, vagy éppen groteszkek és nem mellesleg rettentő szórakoztatóak. Egytől egyig arra csábítanak, hogy elmerüljünk a részletekben, aprólékosan megnézzünk minden apróságot, hiszen bárhol felbukkanhat egy ismétlődő motívum, egy váratlan, humoros részlet vagy szokatlan grafikai megoldás.

Remek példa erre A vakok és az elefánt papírszínházi feldolgozása, amelyet a HUBBY, vagyis a Magyar Gyerekkönyv Fórum, az Év Illusztrátora díjjal jutalmazott. A mese arról szól, hogy nem elég a valóság egy aspektusát megismernünk ahhoz, hogy valódi képet alkothassunk. A hindu mese vak bölcsei mindannyian csak egy bizonyos részletét ismerik az elefántnak, és ez alapján mondják el, milyen szerintük az elefánt. Persze mindannyian tévednek, hiszen az egész csak a részek összességéből rajzolódik ki. Alexandra bravúros illusztrációi, amelyek ezen a kiállításon is láthatók, egyenként kapcsolódnak a szöveg megfelelő részletéhez – megismerjük belőle a vak bölcsek részigazságait. Ha azonban az összes képet montázs-szerűen egymás mellé helyezzük, a képeken elrejtett elefántdarabokból összeáll egy valódi, pompás, indiai elefánt. Ebben a munkában sikerült a mese üzenetét a képek nyelvére lefordítani, és onnan továbblépve kitágítani az értelmezés lehetőségeit. Hiszen, ha egyben szeretnénk látni az elefántot, amely jelen esetben a valóság metaforája, nem tudjuk a képeket a papírszínház egymást követő képeiként, egymás után, részletekben szemlélni. Így az egészre fókuszálva megszűnik a színházi élmény és a linearitás. Ha viszont lépésről lépésre, oldalanként haladunk a mesével, megfigyelve a szépen kidolgozott részleteket, nem fogjuk egyben látni a képekből kirajzolódó hatalmas ormányost. Bevallom, alig vártam, hogy itt, a kiállításon „élőben” is megnézhessem az elefántos mesét és összerakjam – akár csak fejben – ezt a rendhagyó puzzle-t.

Egészen más munkamódszert igényelnek azok a képek, amelyeket az illusztrátor a saját szövegéhez készít. A szerzői illusztráció ilyen értelemben egy belső párbeszéd képi megjelenítése, amely nagyon sok finom, belső részletet, afféle lelki titkot árul el az alkotóról. Alexandra kiállításának egyik részét éppen az efféle képek alkotják. Saját gyerekkorát idéző történetéhez, a Dorka és Dorkához készült rajzai éppen ezért jelentősen különböznek a többi meseillusztrációtól. A Sziléziában töltött gyerekévek elevenednek meg a történetben és a képeken, absztrakt módon, vagy utalás-szerűen. A helyszínek felismerhetetlenek, pontosabban nem lehet egy konkrét tájat, városrészletet beazonosítani, mégis a háztömbök és a jelzés-szerűen megjelenő épületrészletek ismerősek annak is, aki a hetvenes-nyolcvanas években nem Lengyelországban, hanem Magyarországon nevelkedett. A ceruzával, színes ceruzával, tussal és montázstechnikával készült képek uralkodó színe a szürke, amelyben izgalmas ellenpontként jelenik meg egy-egy szín.

Úgy képzelem, hogy a szerző, aki maga írja és illusztrálja a saját történetét, gondolatban párhuzamosan építi a szöveget és a képi világot. Az alkotómunka során gondolataiban felsejlenek a gyerekkori emlékek, tárgyak, hangulatok, érzések, és miközben megpróbálja ezeket a szövegben is megjeleníteni, a belső képek már a jövendő illusztrációkat is alakítják. Mivel a belső mozi nagyon erős, teremtő ereje bizonyára kihat a születőfélben levő szövegre is, akaratlanul is formálva, alakítva azt. Aztán a szöveg is hat a készülő rajzokra, így valóban egyfajta párbeszéd alakul ki a nyelvi és képi megformálás között.

A kiállítás harmadik nagy egységét – a gyerekkönyv és papírszínház illusztrációk, illetve a szerzői illusztrációk mellett – sokkal inkább felnőttekre szabott művek sora alkotja. Grela Alexandra ugyanis Ady versekhez készített illusztrációkat, bár szívesen nevezném ezeket a képeket szabad asszociációknak, kódolt rejtvényeknek is. Talán nem véletlen, hogy némelyikről a Dixit nevű asszociációs társasjáték képei jutottak eszembe. Az Ady versek eleve tele vannak nehezen érthető szimbólumokkal, az érzések szintjén működésbe lépő képekkel, vagy éppen nyers, erős kijelentésekkel, amelyek nagyon intenzív hatást váltanak ki a befogadóból. Alexandra képei méltó megformálói Ady erős szövegének. Némelyik kép tovább erősíti a vers keltette érzést, kihangsúlyozva bizonyos sorokat, metaforákat, költői képeket, de akadnak olyan alkotások is, amelyek inkább humorral közelítenek Ady szövegéhez. Az Őrizem a szemedet című szép szerelmes versét például strandon napozó nőkkel illusztrálja, akiknek a szemét vastag keretes, bohókás napszemüveg őrzi, ily módon szójátékká is kiterjesztve a költő szerelmes vallomását. Értelemszerűen mélyíti a befogadás élményét, ha ismerjük az adott Ady verset, netán még el is tudjuk mormolni magunkban néhány versszakát, de aki csak odaáll a képek elé és hagyja, hogy Alexandra művei működésbe lépjenek, annak is garantált élmény lesz az Ady-rajzok megtekintése.

Mielőtt hivatalosan is megnyitnám a kiállítást, engedjék meg, hogy egy utolsó, személyes gondolatot megosszak Önökkel. Sokat illusztrált szerzőként tapasztaltam már, hogy a legtöbb illusztrátor nagyon jellemző, egyéni stílusban alkot, amely bizonyos fokig korlátot is jelent számára. Azért jelent korlátot, mert sokan nem tudnak kilépni saját kereteikből, saját, jellemző képi formanyelvükből, így alkotásaik, még a különböző szerzők által írt, más-más stílusú művekhez kapcsolódó képek is magukon viselik az alkotó jellegzetes kézjegyét. A legtöbb illusztrátort messziről felismerni a képi világáról – mondhatnám egyszerűen, és ez persze nem baj. Számomra azonban lenyűgöző, amikor valaki képes többféle arcát megmutatni, a komoly, absztrakt, akár nonfiguratív művektől kezdve a színes, vidám, néhol pimasz, gyerekeknek szóló rajzokig egészen széles palettán alkot. Grela Alexandrát ilyen ritka alkotónak tartom, akinek mindegyik arca izgalmas, hiteles, egyedi.

Járjanak körbe, élvezzék a kiállítást, amelyet ezennel ünnepélyesen és nagy örömmel megnyitok!”

Berg Judit

Elhangzott Grela Alexandra „Elefántfogó” című önálló kiállításának megnyitóján