XXV. Nemzetközi Színháztudományi Konferencia

A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szeretettel várja az érdeklődőket A tánc és mozgás dramaturgiája című Nemzetközi Színháztudományi Konferenciára, 2024. december 13-14-én, a Stúdió Színház előterében.

Az emberi test színpadi jelenléte, a testek közötti kapcsolatok és érintések, a mozgás által strukturált tér és idő mind tanulmányozásra érdemes jelenségek, melyekkel korunkban az új dramaturgia mellett más művészeti és kutatási területek is előszeretettel foglalkoznak.

A mozgás különböző szakrális formái, a rituális táncok, a társasági vagy a szórakoztató táncok sokat elárulnak egy közösség kultúrájáról, értékeiről és a viselkedést szabályozó írott vagy íratlan törvényekről. A mozgás és a tánc fejlődése és története, a művészetekben és a társadalomban gyakorolt szerepük olyan tudományágak számára jelentenek termékeny kutatási területet, mint az antropológia, esztétika, szociológia, pszichológia, művészettörténet, színháztörténet, színháztudomány, és a felsorolás hosszan folytatható. A néptánc különböző formáitól kezdődően a társasági táncokon át a művészileg leginkább kidolgozott klasszikus balettig vagy kortárs táncművészetig és mozgásszínházig, illetve az olyan, műfajilag nehezebben behatárolható  eseményekig, mint amilyeneket Jérôme Bel vagy a hozzá hasonló művészek kezdeményeznek, a tánc nem csupán előadás vagy egy előadás része, hanem úgy tűnik, alapvető emberi szükséglet. A hagyományosan előadás jellegű formák mellett, mint amilyen a balett, a tánc, ugyanakkor bizonyos művészeti alkotások szerves része is lehet. Ilyenek a zenés színház, az opera, az operett vagy a zenés film és az egyre inkább teret nyerő táncfilm. A mozgásban levő test kifejező ereje, akár egyéni táncban, akár párban vagy csoportban nyilvánul meg, képes átlépni a kulturális, társadalmi, nyelvi határokon, és más formában nehezen közölhető érzelmi tartalmak közvetítésére alkalmas.

Absztrakt:

Paradigmaváltás a táncművészetben: a mozgás tudományos megközelítése 

Előadásomban szeretném röviden áttekinteni a 20. század főbb tánctörténeti korszakait és a táncművészet megközelítésének változásait, amelyből következtetek egy új rendszerszemlélet meghatározására. A paradigmaváltást azoknak a mérési eszközöknek a megléte teszi lehetővé, amelyek segítségével már mozgás közben is, a mozdulatok olyan tulajdonságairól kaphatunk információkat, amelyek szabad szemmel nem láthatóak. A technikai eszközök mérési eredményeinek a felhasználásával újrastrukturálhatjuk a meglévő mozdulatokat. Paradigmaváltásnak azért nevezhetjük ezt a folyamatot, mert itt a technikai eszközök integrációja segíti a táncművészt, a pedagógust és a koreográfust abban, hogy még pontosabban megértse a mozgás kinematikai tulajdonságait táncos formanyelvtől függetlenül, így még precízebben tudja definiálni és felhasználni a gesztusokat és a mozdulatokat. Ilyen eszközök lehetnek például a motion capture, az elektroenkefalográf, az elektromiográf és az erőpad is.

Több innovatív irány kialakításában is eredményesen felhasználható a mozgás tudományos megközelítése, amelyhez az affektív mozgáspedagógia rendszerének kidolgozásával teszek kísérletet hozzájárulni. Nemcsak a mozdulat megértését segíthetik a műszeres vizsgálatok, hanem a mozdulatok digitalizálását, így a mozdulatok pontosabb megőrzését és lejegyzését is, amelyre szintén voltak törekvések a 20. században az előadóművészeti környezetben. A mozgás műszeres mérésének integrálása elősegítheti az emberi mozgás széleskörű kutathatóságát, és ezzel együtt a tánctudomány és a színháztudomány tudományosságának fejlődését is.