„És esti fényben feltűnik rajtam az áldás” Tóth Erzsébet Egy végtelen vers közepe című pályanyitó kötetéről

Lajtos Nóra

„És esti fényben feltűnik rajtam az áldás”

Tóth Erzsébet Egy végtelen versközepe című pályanyitó kötetéről

„Kitárt karokat képzelek Tóth Erzsébetnek.

Kitárt karokat, bíbor, arany, napszínű ceruzát…”¹

(Parti Nagy Lajos)

[„versben él, versben gondolkodik”] Akik madárúton indulnak neki átszelni a költészet égboltját, kitárt szárnyakra van szükségük. A Madárúton nemzedék címadó verse Tóth Erzsébettől származik. Költeménye fegyelmezett, akárcsak debütáló kötete, az 1979-ben megjelent Egy végtelen vers közepének többi darabja. Olyan poétikai harangzúgás jellemzi máris első versgyűjteményét, amely korában messzire elhangzott és nagyot szólt. Azonnal elindult recepciótörténete: Körmendy Zsuzsanna Az elidegenült bensőségesség című recenziója az Új Forrás 1979/12. számában jelent meg, majd ezt követték Alföldy Jenő (Tiszatáj, 1980/1), Kartal Zsuzsa (Kritika, 1980/4), Parti Nagy Lajos (Jelenkor, 1980/7–8), Szakolczay Lajos (Jelenkor, 1983/6), Veress Miklós (Élet és Irodalom, 1980/01/5) és Vasy Géza (Forrás, 1980/11) megérteni kívánó írásai. A fenti kritikusok mind fennhangon üdvözölték Tóth Erzsébet legelső kötetét. „Mikor megjelent ez a könyv, találkoztam egy költőtársunkkal, aki – minthogy hasonlóképpen figyel az új líra értékeire és félreértéseire – szintúgy, mint jómagam, az év kötetének ítélte”² – olvashatjuk Veress Miklós sorait az első szó jogán. ³ Az Egy végtelen vers közepe a szakma egyértelmű döntése alapján kiérdemelte a legjobb első kötetnek járó Radnóti-díjat, melyet azonban az utolsó pillanatban visszavontak, mert a szerző aláírta a lengyel Szolidaritás mozgalommal összetartást vállaló magyar értelmiségiek nyilatkozatát.⁴ Továbbá Kartal Zsuzsa így igyekszik feloldani a Tóth Erzsébet-jelenséget a kortárs irodalomban: „Tóth Erzsébetről nem tudunk semmit. Csak annyit, hogy első kötetes, csak annyit, hogy oda kell figyelni rá – megszólalt valaki.”⁵ [Kiemelés az eredetiben: L. N.] Vasy Géza az elsőkötetes költőket szemlézve veszi költőszámba Tóth Erzsébetet, ekképpen: „nemcsak irodalmiasság, de költészet, nemcsak keresés, de megtalálás is.”⁶ Nagy szavak ezek az irodalomértő-kritikus Vasy Gézától, hiszen Tóth Erzsébet költeményei kapcsán nem ejt szót valamiféle elindulásról, ebből adódóan mintha máris beérkezettnek érezné kötetét, amely „bízvást kiemelhető a bemutatkozók rendes szőrmentén értékelt hadából”⁷ – fogalmaz Körmendy Zsuzsanna. Szakolczay Lajos szerint: „Az Egy végtelen vers közepe az egész birtoklására tesz kísérletet […], melyben megnyilatkozhatik a világ: személyes sor, költészet, politika.”⁸Alföldy Jenő és Parti Nagy Lajos pedig már a kötetben jelenlévő költőről beszélnek: „szokatlanul súlyos szavú, szentenciózus erejű, nemzedékéből kimagasló költővel ismerkedtem meg”⁹ – ekképpen Alföldy Jenő, s Tóth Erzsébet „szuggesztív egyéniségét, nem mindennapi tehetségét”¹⁰ üdvözíti Parti Nagy Lajos.

Az Egy végtelen vers közepe – ahogyan azt röviden maga a szerző megállapítja – „egy szerelem néhány pillanata”. Egy 1982-es interjúban így beszél a kötet keletkezéséről: „Elég rövid idő alatt (készült el – L.N.). Ez volt első költői próbálkozásom. A többi vers ennek a mellékterméke. Az Egy végtelen vers közepe egy érzelem megnyilvánulása.”¹¹ A kötet hatvan verset tartalmaz: a Csikólobogással és a Fekete dallamok után következik a 14 versfüzérből álló címadó ciklus, amelyet a Vége a Galambkornak zár. „A kötet tagolása jól mutatja költői világának kinyílását, fejlődését: a gyerekkor megidézett emlékeitől a tenger hullámzását követő, hömpölygő végtelen vers nagyigényű kísérletéig. Később tanúi lehetünk a zárófejezetben egy konkrét társadalmi kép fölrajzolásának, amely nem zárkózik el jó ügyek, vonzalmak tiszta és szép megvallásától sem.” A fenti fülszöveg névtelen, de az tudható, hogy a Kozmosz Könyvek sorozatban megjelent kötet felelős szerkesztője Nagy Gáspár volt, akinek a tanácsára és biztatására kezdett el verset írni Tóth Erzsébet¹². Kormos István, aki a Madárúton nemzedéket útnak eresztette, azt mondta Tóth Erzsébetnek, kiadja kötetét, ha összeállítja¹³. Ebből az aspektusból nézve mindketten lehettek eme fenti sorok megfogalmazói. Ami viszont ennél is fontosabb, az a kötet paratextusainak jelenléte a kötetben. Értjük ezalatt a szerző mottóhasználatát: a kötet nyitánya egy felütés szerű mottóválasztás, mely így szól: „Szelíd csikónyakát fölemeli a reggel: Kedves Gazdám, és most mi lesz?” Ebben egyszerre idéződik meg a József Attila-i és a Nagy László-i hang, mégis valami nagyon újszerű hangfekvésben rezonál. Ezzel a meghökkentő megszemélyesítéssel máris párbeszédes szituációt teremt a költő. A másik mottó az Egy végtelen vers közepe ciklus elején olvasható: „Valaki, akitől nem kérsz sokat, / akitől elég a semmi, / és soha nincs messze, / közelebb már sehogy sem lehetne, / naponta elküldi hozzád az életet / látogatóba.” Az első idézet profanitásával szemben itt mintha szakrális tónus érvényesülne: egyelőre a pasztellkrétapor hagy nyomot a papírlapon, hogy az majd szinte észrevétlenül válhasson intenzív tusrajzzá a kötet legvégére.

[„a hinta nem engedi el kezem”] A nyírségi gyermekkor meghatározó élménye Tóth Erzsébetnek. Olyan vissza-visszatérő motívumkincs, amelyből a kötet nyitóverse, a Gyerek, mezítláb is bőségesen táplálkozik. Az aratók világa sem idegen tőle, ahogyan a dűlőutaké sem. Igen találó, megkapó anyagbeli metonímia a „kell, hogy a föld is / belázasodjon alattam.” (11), amint a „kémények festik a vacsorát az égnek” neoavantgárd áthallású verssor is. Az inverzió alakzatának mintapéldája „a hinta nem engedi el kezem”, amely mintha végérvényesen gyermeksorban tartaná a költőt. „Pontos sorskép – állapítja meg Kelemen Lajos. Ábránd és valóság fogják itt egymást, hogy örvényszerű kapcsolatuk mélységének és magasságának feltárása (legalábbis mint részfeladat) majd újra és újra megtalálja Tóth Erzsébetet.”¹⁴ A lírai alany is kissé rezignáltan szólal meg: „Már csak az úszást akarom, / gyerekkorom kibomló hajnalát.” Az első ciklusban fellelhető versekben még mezítlábas nyomokban találkozhatunk gyermekkori élményekkel. A múltba néző lírai szempár konstatálja: „A kertbe megyek. Valamikor itt az út közepe volt, / égig értek a mezők, valamikor itt sugárhomokban / hemperegtem.” (Rózsás üvegemet) Ezt a motívumszálat ölti tovább az Elhallgatás utánban: „Ha visszamennék a régi kertbe, hol málnás kézzel / parancsoltam az évszakoknak, hallgathatnálak?” A cikluszáró költemény igazi gyöngyszem: „a tavasz megnyíló esőszemében” elindult költői én tudja: „…egy napon az ajtóban / megáll a tenger talpig feketében…/ minden, minden visszavár, / szememből fekete gyöngy hullik a földre, / legyek neked szén, legyek neked gyémánt, / minden tükörben Szindbád menyasszonya, / minden alkonyat jászoltűz, / minden óra távoli harangozás.”(Szén, gyémánt) A fenti sorzárlat abból a szempontból is kitűnik a kötetkorpuszból, hogy Tóth Erzsébetnél nem jellemző a verszene, sokkal inkább a színek dinamikája, ahogyan azt látni fogjuk. Veress Miklós is erre a versre ráhangolódva önti szavakba kritikája ütős zárszavát: „Tóth Erzsébet tehetsége szén és gyémánt. Azaz inkább: olyan gyémánttá jegecesült szén, amellyel még lehet házfalra is fekete ábrákat rajzolni, amellyel már üveget is lehet metszeni. De kell a gyémántköszörű is. Hadd fájjanak egymásnak.”¹⁵ A feledhetetlen gyermekkor, mint vándormotívum visszatér még az Egy végtelen vers közepe ciklusban is két alkalommal: „Istenem, hogy tudtam én gyerek lenni! / Egyik zsebemben béka, másikban krumplicukor / és az a sok-sok miskavirág a templom körül, / én egészen meztelen […]. Tyúkólak mögött a nyár, / istenem hogy tudtam elvonulni, / a hűvös hodályban egész délután mákot enni.” (9.) „megengedi, hogy gyerek legyek, / beszélgessek a folyókkal, mint a szomorúfüzek…” (12.)

„…látod, majdnem verset írok / pedig gyűlölöm a verseket…”, olvasható egy lázadó intonációjú kifakadása a lírai énnek, aki verse végén megismétli: „pedig gyűlölöm a verseket…” (Alma, orgona) Maga a költő ekképpen emlegeti később ezen megnyilatkozását: „»Látod, majdnem verset írok, pedig gyűlölöm a verseket« – írtam egyszer, talán 1977-ben. Ma már mosolygok ezen, és haragszom arra a személyre, aki gyűlölte a verseket, Nég akkor is, ha tudom, hogy az a gyűlölet a szerelmes ember gyűlölete volt, s nem a hideg fejű bölcsek lekezelő mozdulata.”¹⁶„Ez a szenvedélyes, ambivalens viszony a költői szubjektum és önnön objektivált énje közt rejtett feszültséget teremt a versekben”¹⁷ – fogalmazza meg véleményét eme jelenséggel kapcsolatban Körmendy Zsuzsanna a kötetről született legelső kritikában. Kérdésként merülhet fel, miben áll Tóth Erzsébetnek ez az ellenszenvesnek mutatkozó attitűdje a versek iránt? Egyáltalán erről van-e szó, vagy maga a kérdésfeltevésünk is fals. Nem arról-e, hogy a lírai én úgy pozicionálja önmagát, ahonnan nem lehet, csak ekképpen beszélni a versről. Azért gondolhatjuk ezt, mert a soron következő költeményének, A délelőtt kezében című zárlatában ezt találjuk: „kimegyek az utcára versnek, / és vasárnap lesz, vasárnap.” Az előbb lefokozott minőségében lévő vers itt ünnepi (vasárnapi) köntösben díszeleg előttünk.

Az évszakok játéka is jellemzője a ciklusnak, de általában a kötetnek: a mezítelen talpú nyárból az őszbe fordulás (Ahogy hullámzik, lángol), majd a tél (Búcsú karácsonykor) tűnik fel, végül egy tavasz-verset (Alma, orgona) is tartogat számunkra a ciklus. Igazán megkapó, „neo-szecessziós” álsorokat találunk a Búcsú, karácsonykor záró képében: „Csuklómra igazgyöngyöt kérek, / derekamra meggyszínű tengert, / homlokomra három boszorkányjegyet, / ha rám emlékezik, ne szégyenkezzen.”

[„néhány tenyérnyi fekete”]A Fekete dallamok szinesztéziás cikluscímből adódóan egyértelműen a színek dominálnak majd a második szövegblokkban. A fekete („néhány tenyérnyi fekete”; „Fekete kutyák, fekete dallamok kerülgetnek”) mellett a fehér („a nap fehér krizantémfénye”; „Fehér vagyok a Hold alatt”) a zöld („mélyzöld hullámzásban a balatoni fák”, „zöldhajú csecsemők”) és az arany („legyen néhány szó aranyból”) tűnnek fel. Tóth Erzsébet hangja az Álomvilágban biblikus felhangú: „boldog, aki nem ismer rám. Aki nem ismer magára. / Boldog, aki nem játszik katonákkal.” Ezt a kontextust erősíti a következő szöveghely is: „Egy ember keresztet vetett a templomnál.” Majd hirtelen a tisztátalan ember tisztaságtól való félelme bontakozik ki a vers végén: „Megmenekülni a gyerekek szemétől”, a gyerekekétől, akik még az ártatlanságot hordozzák magukban, míg legvégül egy erős Tóth Erzsébet-kifakadással emeli költeményét meg a szerző: „ki kellene hányni a levegőt is, / nemcsak a hétnapos lakomákat.”¹⁸ Hasonló, szinte gőgössé fokozott másik kijelentése a ciklusban Tóth Erzsébetnek, mikor azt írja: „Ha nincs remény, hát dögöljön meg a remény.” (Halálod) Hanghordozásában ez a két szöveghely emelendő ki, ahol a költő úgy hívja fel magára a figyelmet, hogy közben lírai attitűdjéről máris elmondható lesz: van benne némi lázadás, amit nem is rejt véka alá, hiszen csikólobogással tör be abba az irodalomba, amely líratartományt az általunk csak TOP3-nak nevezettköltőtriász határozza meg a ’70-es évek végén: Tandori-Oravecz-Petri hármasa. Tandorinál már megkerülhetetlen tapasztalattá vált a nyelv problematizálódása, ezzel minden kortárs költő szembesült. Tóth Erzsébetnél is egy olyan szemantikai-stilisztikai bástya lesz a nyelv, amelyet, habár nem könnyű „megmászni”, de tudni, érezni lehet beszédmódjában a „hagyományoshoz gyökerező szabad versbeszédet,”¹⁹ amelyet Parti Nagy „zuhatagos”²⁰-nak nevezett. A József Attila-Pilinszky-Nagy László költői örökséget nem felejtő Tóth Erzsébet verseiről Kartal Zsuzsa azt állítja: „Zaklatott, rapszodikus versszerkezete a szabad vers sajátosan klasszicizált magyar válfaja: zsoltáros és jambikus, helyenként meg-megcsendül a rím, de a balladák sötét villódzásai is alakították ezt az éles ritmusváltásokra alkalmas hajlékony és mégis kemény formát.”²¹A bűnös ember létbe vetettségével a Fehér madárral című versben találkozunk újra: „Bűnöm olyan gyönge, / bocsánatra sem érdemes, / tudom, ha fizetni kell egyszer, / fehér madárral fizetek.”²² A gyengédség-erőszak szélsőséges pontjai egyszerre sivár, mégis expresszív hanghordozással telítve jelennek meg: „Kezemből / kifelejtették a simogatást, / kifelejtették az ütést.” (1975. január) Végezetül József Attila-allúzió fedezhető fel a cikluscímadó vers záró soraiban: „talán a sínekhez is ők vezettek egy nyári reggelen, / megpróbálni, milyen lenne, milyen jó hűvös lenne, / ha ráhajtanám arcom.” (Fekete dallamok)

[Ének, ének, madárkísérő] A 14 számozott versblokkból álló kötetcímadó ciklus már csak a számozásával is felhívja magára a figyelmet, jelezvén: talán valami szerkezeti megkomponáltságot kellene találnunk a versdarabok egymásutániságában. A cím – Egy végtelen vers közepe – azonban szavatol eme elemzendő korpusz végtelen lehetőségeinek tárházáért, azaz: bárhonnan is közelítünk a ciklushoz, egy képileg ugyanolyan gazdag, versbeszédében ugyanolyan rétegzett, egy gondolatiságában ugyanolyan összeszedett versanyagot kapunk, amilyenekkel már az eddigi szövegdarabok kapcsán találkozhattunk. Egyedül a terjedelemnövekedés az, ami szembetűnő lehet. A lírai alany máris a fókuszba kerül, rögtön a ciklus 1. darabjának kezdő mondatával: „Tengersimogatás kézfejemen.” A vers közepe táján olvassuk azt az igen impulzív, az azonosító és az azonosított felcserélésén (inverzióján) alapuló képet, mely szerint: „Könnyem nincs, de kicsordul szemem.” Tóth Erzsébetnél a tér és az idő mindig jelenlévő tényezők. Ebben a részben kétszer is kitüntetett szerephez jut az idő maga: „Az idő most nem kedvez a kegyelemnek. (…) Az idő néha kifelejt komoly lépcsőfokokat.” Milyen lelki érettségi fok kell ahhoz, hogy ezt le lehessen írni. Ahogyan azt is, amit már a 2. szövegegységben találunk: „Ének akarok lenni. / Ének, ének, madárkísérő, / a legszebb mégis földet érni.” Parti Nagy Lajos akkora jelentőséget tulajdonít eme soroknak, hogy máris a ciklus mottójává avatná.²³ Az égbolt paravánján feltűnő égitestek is jellemzőek a kötetre, ahogyan itt is olvashatjuk: „jó volt reggel a csillagokat elárulni, / jó volt este lerúgni magamról a Napot…” A szövegzárlatban a világra való nyitottság, a tágasság „poétikája” érik meg, s lesz, mint az árnyék, eperfaédeségű²⁴: „Szép volt, hogy kitakart testünket / egy hópehelyre bíztuk, / s minden, minden.” A fentiekben jelzett égitest-jelenlét a 3. versdarabban ekképpen tűnik fel: „Ki kell szabadítani fejem a csillagok közül.” Valószínűsíthető, hogy egyfajta „álom-rablás”-ról van itt szó, ugyanis a „valóságban benne levés” sora következik: „Kell, hogy az asztal hozzáérjen könyökömhöz.” Ez a 3. versdarab ér véget talán a legpatetikusabban: „És esti fényben feltűnik rajtam az áldás.” Nincs már itt hetyke nevetés, mint a vers nyitó sorában („Lépdel velem a nyár, szemébe nevethetek bárkinek.”), ugyanakkor nem előzmény nélküli ez a szakrális tónusú zárlat. A vers 7. sorában a lírai alany így szólal meg: „Imádságszerű minden szavam.” Tóth Erzsébet szavainak hatásuk van, mondatainak értelmük, verseinek jelentőségük.

A 4. vers az ismétlések verse. Már a legelső sora egy lendületes versritmust diktál: „Forgass hárfakéz, forgass, forgass…” Az élettáncba forgatott költői én megteremti a helyszínt is: „A bálba huszonkilenc varjút küldtél magad helyett.” „Csak elkezdeni a táncot. / Mintha világ-kezdet óta mindig csak táncoltam volna…” A vers terének belakása mellett még számottevőbb az idő kategóriája: az időhatározószók (még, már) fontos deiktikus elemekké fokozódnak: „Amikor még nem sírok, és amikor már nem. / Ennyiből áll időszámításom. (…) Már csak a karórám könnyezhet.” Kelemen Lajos a költő pályaképének megrajzolásakor számol ezekkel a sorokkal: „A lélek hisztériás gőgje is szükséges a vershez, a belső élet kiteregetéséhez. Néha elébe kell állni ennek a gőgnek, néha imádkozni kell hozzá, invitálni, szepegve, ordítva: adja legalább első szavát a munkadarabnak. Aztán majd valahogyan lesz: kell a vers, muszáj betörni a szavak barbár bandáját, rávenni őket, hogy hozzák el, ami a látható dolgok mögött van, a valóság egyre kijjebb tolt határain túlról, ahol sérthetetlennek tetszik a csend.”²⁵ Az 5. számozott versben tizenhatszor fordul elő a mintha kötőszó, ami egyfajta gondolatritmust ad a versnek. Ezt olvassuk: „Mintha ismerős lenne minden gyóntatószék, / mintha most mindenkinek megbocsátanák, / mintha nem szégyellenéd magad.” A már korábban idézett gyermekkori kép is felvillan („szánkban a zsíroskenyér / földdel keveredett…”). A középső rész komorságáért a „totális” feketeség a felelős: „Mintha a világ összes virágvázáját / már feketére festetted volna…” Itt akár véget is érhetne a vers, Tóth Erzsébet azonban úgy érzi, van még mondanivalója: „a maradék tenger is így fut ki szemünkből / ilyen alattomosan.”

A 6. versszakaszban erős tematikai váltás érzékelhető. A halál atmoszféráját teremtik meg az alábbi sorok: „Évek óta készülök, / hogy fölveszem csavargóruhámat, s elmegyek / meghalni arra a padlásra, ahonnan kiskoromban / a világot nyárnak láttam, szétgurult nyakláncnak / minden csigaházat, minden tehénkolompolást csodának.” A nyírségi gyermekkort felidéző tehéncsorda képe kontrasztban áll az apró csigaházakkal. A padlás zegzuga alkalmas az elvonulásra, akár a végsőkig is elmenve. Fontos, hogy megjegyezzük: ez már a felnőtt költő fókusza, onnan rezonál az élethez való viszonyára. „Tóth Erzsébet egyre inkább úgy tud beszélni magáról, hogy az egész világról szól. Célt talált, s nem a versért, de az egészért akar élni. S mindezt sok emlékezetes versben valósítja meg. Példaként: „Ülj le tél, ülj le hiszen január van, / ülj le minden kerti padra hattyú alakban.”²⁶

Árvaságérzet, magány-világ: habár a 7. versdarab első fele nem feltétlenül az előbbi élményanyagra épül, de már ott is feltűnik az igen avantgárd képalkotás („ki tudja, megint milyen lovakkal csókolózom?”) után az egyedüllét: „Ha a sötétedés az utcán talál, / szorosan a kerítések mellett megyek…”, majd egy lelki megnyugvást ígérő megszemélyesítéssel folytatja Tóth Erzsébet: „nagyon jó mikor az orgonák hajamba szagolnak”. Ugyanez az esti séta-szituáció ismétlődik meg néhány sorral később: „s hazafelé a pokolsötét utcán, / ahonnan már az utolsó lámpát is kiverték, / a részegektől nem félek, / de nem merem megnézni van-e csillag.” A mindenséget saját prizmáján át befogni akaró költő itt megdermed egy pillanatra, hogy aztán le tudja írni: „újra megkondul bennem a világ.” Az „árva szabadságtól” jutunk el végül az élettel még egyszer utoljára magukra maradt elítéltekig.²⁷ „Az Egy végtelen vers közepe című ciklusának nyolcadik részét ezzel a csodálatos képpel indítja – vezeti fel példaidézetét Veress Miklós: „Néha egytelen jelenetben foglalom össze életemet. / Volt egy asszony, amikor részeg urát meglátta, / kiállt az udvar közepére, és késsel tépte, / pusztította a párnát, a dunnát, / és szállt a toll, mintha hó hullna”, hogy aztán magához ragadja ismét a szót a versben bujkáló költő: „Néha szeretném magam látni ilyen balladásnak.” Ama axióma után pedig, mely szerint: „A semmi kifogyhatatlan”, „álmodik” magának rideg sorsot a költő, ekképp: „Hűvös leszek, mint egy múzeum, és egészen álomtalan.”

A 9. szakaszban a „csontig érő” nyár és az orgonaillatú tavasz képei simulnak egymásra. Az este eufemisztikus sora igen líraivá emeli a költeményt: „Itt most a Nap beleesik a Dunába.” A tavaszi ünnepek sorában kitüntetett szerepű húsvét is egy izgalmas képbe sűrűsödik bele: „Két hét múlva már orgona lesz mindenütt, / és ünnep. Beköltözünk egy húsvéti tojásba.” És a zárlatban ugyanígy: a „tyúkólak mögötti nyár” kapjuk meg ismételten az időbeli kapaszkodót: „Húsvét lesz.” Ezt a húsvét-motívumot örökíti át Tóth Erzsébet a tizedik részbe: „karácsonytól húsvétig élünk?” S akkor a nagypénteki néma harangok után megkondulnak azok: „Megfájdul a világ szíve a harangoktól. (…) Harangnak könnyű lenni?” Tóth Erzsébet „szavakba sűrített” lírai kifejezésmódját a szokatlan szóösszetételek adják elsősorban: „űrhajó viszi magával kő-csokrom, kő-ablakom, barbár-szép álmomra jönnek, jönnek a fehér, füst-hajú bombák.” Önreflexív mondatában – „Most már nagyon kell szeretni magam” – egyfajta óvó-féltő gesztus is megnyilvánul, amellyel látszólag egyedül önmagára koncentrál, de tudjuk: ez csak egy amolyan „elszólás”, amely alkalmas arra, hogy alanyi költészetét hangsúlyozhassuk. Tóth Erzsébet látni akarja a világot, s nagyon szeretni a madarakat: „galambot, hattyút, aranyfácánt, / sirályt és pávát”. Majd az ebbe a felsorolásba nem illő, egyenesen meghökkentő szósorozat következik: „szeretni az elzavarható, / leköphető szavakat, sziklafalon a póklábakat, a süketeket, a némákat, a zsarnok harangokat, a gyönge nyúl-világot, a hársfák isten-szagát, a betörhető ablakokat.”

Tóth Erzsébet istenképéről keveset tudunk meg első kötetéből, amennyit mégis, az leginkább a 12. versben manifesztálódik. Legközelebb talán a József Attila-i lázadó istenképhez áll: „Hozzád nem lehet imádkozni, / istenem, látod, milyen gonosz vagyok, / és milyen könnyű téged megölni.” A halálra „megérés” szépítő körülírására is itt találunk példát: „elmondom: learattak. Augusztusi kaszák, / nyárvégi bágyadt legyek, szeptemberi dinnyék, / ti következtek”. A kései szüretelés csak a halál időpontjának kitolódását jelzi, de bekövetkeztének bizonyosságát mindenképp. „Ha nem könyörgök és nem tagadok”-ban a fent nevezett költői példaképtől ismert „valljalak, tagadjalak” sora köszön vissza Tóth Erzsébet hangján, s a vonat mint József Attila-i attribútum ekképpen: „állni egy vonatablaknál, / hogy az ország mindig a szemem előtt legyen, / hallgatni közelről a szívem, / mint a zakatolást.”

A halál szellőjének „temető fátylak”-at meglebbentő jelenléte egyedivé varázsolja a 13. költemény nyitóképét, amelyet még képes továbbfokozni Tóth Erzsébet: „egész nap a kezemet nézem / a fenyővér búcsúzást ereimben…”. A megszemélyesítések sora is pazar: „ringatnak a könnyek / várnak az álom villanó pengéi / várnak a késben végződő kezek” (komplex költői kép). A ló-motívum itt is feltűnik (mint korábban csikó, paripa alakjában): „a lovak úgy ették hajam, mint a zabot”, s a harang-motivika is „újrakondul”: mégis vitatkozni akartam a harangokkal…” S ha a halál szellőjéről írtunk az előbb, a ciklus záró versében „mindég fúj a szél”, a „leheletnyi szél”. Amikor úgy fogalmaz Tóth Erzsébet, hogy „ha mentem, csak a lábam ment”, egy érzelemmentes állapotában megmutatkozó lírai alanyt látunk, ám lentebb olvasva megbizonyosodhatunk arról, hogy ez is egy csalóka frázis volt tőle, hiszen: „de elég volt egy kosár hóvirág / távoli rigóhang, leheletnyi szél / hogy érted sírjak”. Szerelmi sóhaj-morajlással, a Másikat megörökíteni akaró-vágyó költő szavaival ér véget ez a vers: „minden pályaudvaron te aludtál / minden eső téged dobolt, téged követelt / akarta tavaszunkat / minden folyó rád emlékezett”.

[„halántékodnál: hazád”] A kötet negyedik, egyben befejező ciklusa a Vége a Galambkornak címet viseli, és a kötetkorpusz legtöbb – huszonkét – verset tartalmazó ciklusa. „S ha vége, akkor Vigyázzban kell állni, mert »jól van, nem muszáj hősnek lenni, / de muszáj valaminek –«” –olvassuk Vasy Géza verspéldáját. Mindjárt a versblokk elején szerepel a József Attila a Mama sírjánál megindító verse, melyet egy különálló versmondat tesz emlékezetessé: „Koponya leszek egy Hamlet-ország kezében”. Alföldy Jenő, aki az ÉS-ben elsőként olvashatta Tóth Erzsébet versét²⁸, ekképpen fejti ki álláspontját eme tételmondattal kapcsolatban: „A nemzeti létezés kérdését, ami Kölcsey, Vörösmarty, Ady és József Attila harangnyelvén bong a fülünkben, Shakespeare Hamletjének »lenni vagy nem lenni« szállóigéjével játszatja egybe, tudva és tudatva, hogy a haza s emberiség létkérdései nem választhatók külön.”²⁹ A zárlat érzelmi intonáltságában is magas hőfokú: „Mama. Nem találkozunk többé. / Köszönöm, hogy megmutattál az esőnek, / köszönöm a szélnek, hogy szeretett.” Tóth Erzsébet istenképéről már ejtettünk szót korábban. Extázis című verséből idéz Körmendy Zsuzsanna, s közben megjegyzi: „A vallási fogalmak gyakorisága a belső morális követelések pátosz nélküli jelenléte azonos irányba mutatnak: az elidegenült bensőségesség felé: „Add meg nekem / a mindennapi verset…” Ezt követi egy nemzedék nevét is magán viselő költeménye: a Madárúton. „Imádkozni a hegyek lábaimhoz térdepelnek, / hogy tenyérbe vehető patak-víz, / széna-ágy, fenyő-akarat legyek. / Mert istennek a madárutat kaptam, / apostoloknak a virágokat.” A fenti idézet esztétikai fokmérője – azt gondoljuk – igencsak kiakadóban lehet. Ez az egyetlen vers a kötetben, ahol konkrét hely és időmegjelölést is feltüntet a szerző: Gyimes, 1976.

A családtagok is fel-feltűnnek a ciklusban. A Rekviem a szeretett-tisztelt nagyapáért szól, aki a Nyírségbe nyaranta a fővárosból hazakerült unokáját (unokáit) mindig arról faggatta: „Kislányom, ha olyan messziről jössz, / meg tudod mondani: lesz háború?”³⁰ Őt, aki két világháborút élt át, csak ez érdekelte a világból, ahonnan mi vittük a híreket a világ végére. (A világ vége egy nyírségi kis tanyán volt, ott van ma is.) […] Este van, Cioran Füzeteit olvasom, nagyapám tizenhét éve nem él, és most értem meg a kérdést.” (54) A Szovjetunióba elkerült apa alakját így rajzolja körbe: „Apám a Volgáról beszél, / s azt hiszem, már jártam Oroszországban.” (Csillagosok) A Békegalambban a nagymama kontya³¹ úszik a hajnalban. Az ő hangján hallhatjuk visszhangozni: „Bocsássatok meg hogy még élek. / Én két világháborúnak bocsátottam meg.” A személyes és a történelmi időtávlatok így olvadnak össze egyetlen versmondatban. Ahogyan egy másik versben: „Gyerekeim, mit tudtok ti a világról, / tudjátok-e…” – figyeltük megbűvölten / és faltunk, faltunk egy édesebb világot / de most már ki fogadja örökbe Nagymamát?” (Nagyon siessen) Az Összetört verset pedig húgának ajánlotta. „Ha a verseket ledobhatnám mint a szoknyát, / ha valaki leemelné őket a világ tetejéről, / mint tortáról a marcipánhuszárt… / de a versek szerelmes csillagok, / nincs testük, árnyékuk, helyük, / olyanok, mint én.” Kartal Zsuzsa szerint: „Mint a sötétben fütyörésző gyerek idilli képekkel, karácsonyokkal, pünkösdi rózsákkal, holdfénnyel szeretné vigasztalni magát, de mindig visszatérnek a sivárság kegyetlen sorai: »Itt te nem lehetsz kenyérosztó.«” ³²(Összetört vers)

Akikről még mindenképp szót kell ejtenünk a cikluselemzés kapcsán, azok a monogramokkal szerepeltetett személyek, úgy, mint például B. A. (Balogh Attila) vagy N. G. (Nagy Gáspár), akikkel Tóth Erzsébet személyes kapcsolatban állt. A szikszói születésű magyar-roma költő, író, újságíró Balogh Attila³³ a Madárúton-antológia szerzői közt is szerepel, négy versével nyitja a kötetet. Tóth Erzsébet Töviskoszorú című versét neki ajánlja. Itt olvashatjuk azt a kritikus hangú sort, mely szerint: „engem a költészet kocsmára emlékeztet / ahol csak a záróra biztos.” Váci Mihályról is születik verse (Váci Mihály), akinek költeményeivel korán megismerkedett a költő, Pilinszkyvel együtt többször is szerepeltek a Nők Lapjában, édesapja kedvenc költője volt, ő ismertette meg vele Váci költészetét.³⁴ A Nagyon siessen című költeményben pedig Kormos István szavaira bukkanunk: „Ezt megvesszük az antológiának” – mondta / és hogy a muszáj pontosjé…”; „hetekig csak a szégyen dübörgött bennem / muszáj, muszáj, muszáj, muszály pontosjé / azután váratlanul meghalt / nem vigyázott / hóhér, hóhér, hóhér, hóhér ősz…”³⁵

Az Üzenetek kitüntetett szerepe a ciklusban abban rejlik, hogy szinte minden recenzens számol vele. Parti Nagy Lajos az első öt sort idézi, mondván: „minden dühe, felháborodása mögött ott van az »érted haragszom, nem ellened« gondolata, mintegy keserű-szép szavai hiteléül: „Ha papírra gyötörték világodat / úgy nézz a papírra, mintha Világ volna, / mintha fénylő éjféli alma / s nyelveden újra és újra kinyílik a rózsa, / a mondat is lassan lélegezni kezd.” (Üzenetek)³⁶ „József Attila, Németh László, Kormos István, a példaképül szolgáló erkölcs teszi világosság bátran szélkiáltott »üzenetei«”³⁷ – ekképpen fogalmaz Szakolczay. Egy másik szöveghely, amelyre szintén többen is reflektálnak, történelmünk Petőfi alakját kidomborító voltára. „Petőfi kiváltképp fontos helyet foglal el Tóth Erzsébet pantheonjában”³⁸ – szögezi le Kartal Zsuzsa, majd ideidézi: „Eljön ide Jane Fonda és Angela Davis, / de Petőfi Sándor csizmáját nem húzta föl senki. / Én szőke lovat, szőke országot látok a hajnal cementjébe, / de utoljára neki hittem el a világszabadságot.” Ne feledjük: egy huszonnyolc esztendős költő sorai ezek, benne világítanak a bányák mécsei, az éj csillagai, ahogyan azt Petőfitől ismerjük, tudjuk.³⁹ A Pontos vers elején azonnal tudomást szerzünk róla: „Órám, rádióm, József Attila-kötetem / ők vannak még az ágyamon / éjszakánként rajtam kívül.” A vers befejezése: a férgek és a gyárak említése a Külvárosi éj rokon sorait idézhetik fel az olvasóban („Ne csípje testünket féreg…”; Mint az omladék, / úgy állnak a gyárak…”).

Egy hosszú prózaverssel zárul a kötet. A Csöndközelben komor tónusa a trópusok által képződik meg: „Szeretnék ott lenni, ahol nem fáj a csönd.” A színek látszólag üdék (álomzöld, lila), ezek mégsem oldják a kezdeti feszültséget. Az évszakokban a „sok tavasz és tél ajándékká egyesül.” Anaforikus utalás ez arra a sorra, ahol úgy fogalmaz a szerző: „karácsonytól húsvétig élünk?” (Egy végtelen vers közepe, 10.) Majd egy igen erős Tóth Erzsébet-kép a fájdalom küszöbéről: „És csak a fájdalomnak van emlékezete.” És az elmúlás talapzatára emelt sorok: „Én láttam ezt, aki sokáig hittem, hogy a halál elfér a mogyorófa alatt.” A költői kérdése is különleges: „Miért nem bilincselték kezemre a hóvirágot, ha azt akarták, hogy az enyém legyen?” Majd egy a Másikhoz intézett kérdéssel ér véget Tóth Erzsébet első kötete, melyben a nagy szavakra: „Akarod megint a hatalmas életet?” adott válasz a „Nem”-re korlátozódik. „Ezt legalább tudom. Hogy mit nem akarok. Akarom ezt a kicsit. Hogy reggelente mindig elindulok azért az szép. Hogy maradt még könnyem.”

[„virradt a hótiszta remény”] Az Egy végtelen vers közepében lépten-nyomon havazik. A hó lexéma és annak hav- alakváltozata összesen több, mint hússzor szerepel. A szóhasználat sohasem önkényes, többnyire nem is évszakjelölő funkcióval bír, leginkább a költői énnek a hóval való személyes kapcsolatáról: tudható, hiszen nem egy interjúban, esszében fogalmazza meg, mennyire nem tud betelni a hó/havazás látványával. Egy csokornyit idézünk most ide belőlük: „az almavirág-szirom havazás” (Alma, orgona); „arcomhoz csak a hó volt közel” (A délelőtt kezében); „Egy éjjel hatalmas, csillárszerű hópelyhekkel álmodtam (Elhallgatás után); „Szép volt, hogy kitakart testünket egy hópehelyre bíztuk…” (Egy végtelen vers közepe, 2.).

S amiről még mindenképp illik szót ejtenünk, az az, amit „kritikus pontként” a korabeli szakirodalom (Körmendy Zsuzsanna⁴⁰, Veress Miklós⁴¹) is említ: ez pedig a központozás kérdése, amelyről sok minden megállapítható, de legfőképpen az, hogy nem következetes. Gyakran maradoznak el a kötőszavak elől a vesszők, a mondatvégi írásjelek közül a pont. Filológiai műhelymunkánk során a Tóth Erzsébet Aliz már nem lakik itt – Válogatott és új versek kötetébe felvett Egy végtelen vers közepe című opuszt hasonlítottuk össze az eredeti kötettel. Elmondhatjuk, hogy egyetlen szöveghelyen találtunk törlést: az Ahogy hullámzik, lángol című versben az „arcomon az édes zűrzavart / majd elhiszem”-résznél, illetve az eredetileg nagybetűs címhasználatú Kibontott hajú reggeleket kisbetűre váltja, valamint itt teljes egészében elhagyja a központozást. Továbbá néhány helyen sortördelés-változtatásra akadtunk, de ez nem okozott szövegértelmezési problémát, illetve a köznyelvi mindig gyakorta keveredik a népies mindég határozószóval.

[„Maradt még: ugyanaz az ég.”] Ezzel a mondattal fejeződik be az elemzésül választott, első Tóth Erzsébet-kötet, az Egy végtelen vers közepe, amelynek egyes szövegeit – szám szerint tizenötöt beválogattak a Madárúton című antológiába. (Egyetlen vers nem szerepel a kötetben, csak az antológiában, a Remény című.) „A végtelen vers maga az életmű, s benne az élet egy darabja a maga körülhatárolhatatlan végtelenségével”⁴² – próbálja feloldani Tóth Erzsébet különleges és talányos kötetcímét Vasy Géza. S „[A]ki viszont a végtelennek éppen a közepét akarja kivágni térből-időből-versből, az a lehetetlenre vállalkozik”⁴³ – ekképpen pedig Körmendy Zsuzsanna. A szavakból építkező vers végtelensége abban is megmutatkozhat, hogy maguknak a szavaknak akkora hatalmas, végtelenre nyíló szemantikai holdudvara van, amelyből végtelen variáció sarjad, ám ennek a „végtelen versnek” ott lehet a középpontja, ahonnan maga a költői alany beszél. Elmondható zárszóként még az, hogy Tóth Erzsébet első kötetében feltárulkozó versnyelvére a jelentéstani flexibilitás jellemző. Olyan tág jelentésmezővel dolgozik, amely máris alkalmassá teszi költészetét arra, hogy egyfelől a már sokszor ideidézett József-Attila-i hagyománytért betöltse, sőt tovább táplálja azt. Másfelől képes a szabadverset méltó rangjára emelni azáltal, hogy a gondolatritmus is helyet kap versbeszédében, s ha néha-néha hadaróssá válik is ez a versbeszéd, akkor képeinek gazdag, allegorikus létsűrítménnyé szelídülő volta lesz az, ami visszaszorítja ezt a végtelenségében is véges kötetkompozíciót.

1 Parti Nagy Lajos, Tóth Erzsébet, Egy végtelen vers közepe, Jelenkor, 1980/7–8, 764.

2Veress Miklós, Az első szó jogán: Tóth Erzsébetről, Élet és Irodalom, 1980. január 5, 11.

3Magyar József-interjú 1982-ből: – „A kritika – még Veress Miklós is – egyértelmű elismeréssel fogadta a kötetedet. Nem zavart ez téged? Nem lepett meg?” – „Nem lepett meg. Én akkor fogadtam el magam költőnek, amikor Nagy Lászlónak elküldtem egy verset Akkor még a Mozgó Világon kívül sehol nem jelentek meg verseim, nem is ismertem Nagy Lászlót személyesen.” In.: T. E., Én lettem volna, Szilánkok egy életrajzból, Nap Kiadó, Bp., 2024, 87.

4 https://www.mmakademia.hu/mobil-eletrajz/-/record/MMA16262

5Kartal Zsuzsa, Tóth Erzsébet: Egy végtelen vers közepe, Kritika, 1980/4, 32.

6Vasy Géza, Elsőkötetes költők 1978-79-ben, Forrás, 1980/11, 91.

7Körmendy Zsuzsanna, Az elidegenült bensőségesség (Tóth Erzsébet: Egy végtelen vers közepe), Új Forrás, 1979/12, 64.

8Szakolczay Lajos, A szökés aranyvágtája, Tóth Erzsébet költészetéről, Jelenkor, 1983/6., 524. (Kiemelés az eredetiben. – L. N.)

9Alföldy Jenő, Tóth Erzsébet: Egy végtelen vers közepe, Tiszatáj, 1980/1, 80.

10Parti Nagy, uo.

11Én lettem volna, 88.

12 „Húgom ismerte az egyetemről Nagy Gáspárt, és így egyszer odaadtam neki pár oldalt. Az ő tanácsára és biztatására már nagyobb bátorságom lett.” Galaxis minden költő – Tóth Erzsébettel beszélget Csontos János, www. mmakademia.hu

13 Nagyon hamar megismertem Csoóri Sándort is, és Kormos Istvánt. Utóbbi egyszerűen azt mondta: kiadja a kötetemet, ha összeállítom. Mindezt tényleg pár oldal vers után mondta.” Galaxis…, uo.

14Kelemen Lajos, Tóth Erzsébet pályaképe: https://www.mmakademia.hu/alkoto/-/record/MMA16262

15 Veress, uo.

16Tóth Erzsébet, Gyertyaszentelő, Magvető, Bp., 1982, hátsó borító

17Körmendy, 63.

18 „Keresi a mesét, a gyerekkort, a bensőségességet maga körül, de csak az elvarázsoltságot érzékeli. Ilyenkor következik az önmagában szinte mesterségesen előidézett katarzis. („Ki kellene hányni a levegőt is.”) Körmendy, 63.

19Uo.

20Parti Nagy, 764.

21 Kartal, uo.

22 A „fehér madár” megannyi – szinte megszámlálhatatlan – varjú ellenében született. Szakolczay, 525.

23 „Persze, túl ezen az alapvető és meghatározó egységen, különbségek, elsősorban tematikus különbségek is vannak a ciklusok között. A címadó ciklus 2. darabjának három sora ebből a szempontból, a kötet-építés szempontjából mottó is lehetne: „Ének akarok lenni. / Ének, ének, madárkísérő, / a legszebb mégis földet érni.” Parti Nagy, 765.

24 „Hogy az árnyék eperfaédességű…” in.: Egy végtelen vers közepe,2.

25Kelemen, uo.

26Vasy, uo.

27 Kartal Zsuzsa is megjegyzi: „Megdöbbentő találatok ugranak ki, erős intonációk és megdöbbentőbb zárósorok: „ahogy még utoljára magukra maradnak / az élettel az elítéltek.” Kartal, uo.

28 „Elküldtem József Attila a Mama sírjánál című versemet az ÉS-hez, Nagy Lászlónak címezve. Meg is jött a válasz: »Átadtam Alföldy Jenő versszerkesztőnek a verset, de mivel a mostani szám már tele van, csak később jelenhetne meg ez a szép költemény.« Ma is őrzöm persze a levelet, én ezt tartottam igazi belépőnek a költészetbe.” Én lettem volna, 53.

29Alföldy, uo.

30 Tóth Erzsébet 2005-ös Camus napsütése című könyvében két szöveghelyen is említi ezt a kérdést. Könyvében ezzel nyitja E. M. Cioran (1911–1985) román-francia filozófus és író Füzetek című könyvéről szóló írását: „Nagyapám mindig azt kérdezte, amikor hazamentem, hogy lesz-e háború? Őt, aki két világháborút élt át, csak ez érdekelte a világból, ahonnan mi vittük a híreket a világ végére. (A világ vége egy nyírségi kis tanyán volt, ott van ma is.) […] Este van, Cioran Füzeteit olvasom, nagyapám tizenhét éve nem él, és most értem meg a kérdést.” In.: T. E., Camus napsütése, Felsőmagyarország Kiadó, Bp., 2005, 54.

31 Tóth Erzsébet, Nagymama kontya (esszé), in.: T. E., Szívhangok, Kortárs Kiadó, Bp., 2008, 15–18.

32 Kartal, uo.

33 Balogh Attila (1956 –) magyar-roma költő, író, újságíró

34 „Váci Mihályon nőttem fel...” Én lettem volna, 86.

35 Kormos István (1923–1977) ősszel, október 6-án hunyt el 53 évesen.

36 Parti Nagy, 765.

37 Szakolczay, 526.

38 Kartal, uo.

39 „Sötét a bánya, / De égnek benne mécsek, / Sötét az éj, / De égnek benne csillagok…” Petőfi Sándor: Világosságot! (1847)

40 „Mivel Tóth Erzsébet nem tartozik az írásjeleket és mondatkezdő nagybetűket lefitymáló költők közé, föltűnik felkiáltójeleinek ritkasága. Összefügg ez nemcsak hanghordozásának visszafogottságával, sőt bizonyos monotonitásával, hanem azzal is, hogy ezek a versek indulaton inneni tűnődések és indulaton túli kétségbeesések lenyomatai.” Körmendy, 64.

41 Tóth Erzsébet felhatalmaz arra, hogy a kötetnek még olyan apró következetlenségeire is figyelmezzek, mint a központozás tévedései.” Veress, uo.

42Vasy, uo.

43Körmendy, 63.