FAMME Kiállításmegnyitó
2026. október 9-én (pénteken) délután megnyílt a Békési Galériában a Független Alkotók Művészeti és Művelődési Egyesületének képzőművészeti kiállítása.
Köszöntőt mondott Deákné Domonkos Julianna, Békés Város Alpolgármestere, a tárlatot Nagy-Laczkó Balázs muzeológus, az MMA aumni irodalmi alkotói ösztöndíjasa nyitotta meg, közreműködtek a Szokolay Sándor Alapfokú Művészeti Iskola tanulói.
Alább Nagy-Laczkó Balázs megnyítón elhangzott beszéde olvasható:
Kedves alkotók és kedves vendégeink!
Szeretek olvasni. Mostanában éppen Ernest Hemingway Vándorünnepét olvasom. Nem tudom, ismerik-e?
E könyv tanúsága szerint a fiatal, Párizsban éhező Hemingway csaknem mindennap ellátogatott különböző múzeumokba, Cézanne, Manet, Monet és a többi impresszionista festő képeinek kedvéért. Azt írja:
„Volt mit tanulnom Cézanne festészetéből, ő győzött meg arról, hogy távolról sem elég egyszerű és igaz mondatokat írnom, hogy olyan távlatokat adjak az elbeszéléseimnek, amit szeretnék. Rengeteget tanultam tőle, de nem voltam elég értő ahhoz, hogy bárkinek is meg tudtam volna magyarázni. A titok továbbra is titok maradt.”
Hemingway író volt. Egy író, aki festőktől tanult írónak lenni.
Álljon előttünk még, vagy járjunk már bármilyen életpályát is, ezen, azt hiszem, érdemes elgondolkodnunk.
Különösen itt, a Békési Galériában, ahol ma a Független Alkotók Művészeti és Művelődési Egyesületének kiállítását nyitjuk meg.
Az alkotóközösség közel négy évtizedes múltra tekint vissza. Elődje 1987-ben, IMME néven alakult meg, 1996 óta viseli mai nevet. Története a várossak is régen összefonódott. A mostani kiállításnak otthont adó Jantyik Mátyás Muzeális Gyűjtemény e régi kapcsolat folytatásának helyszíne.
A FAMME mai kiállításán tizenkét alkotó munkáival találkozhatnak. Különböző életutak, technikák, látásmódok képviselőivel, akiket összeköt eme alkotóközösséghez való tartozás.
Baji József festészetében a táj, a természet és az ember közvetlen környezete kap hangsúlyt. A Békési táj című munkája már címével is jelzi azt a kötődést, amely a helyi világot művészi témává emeli. Mellette a családi élet, az “unokák örömteli pillanatai” is helyet kapnak.
Fábián Boglár műveiben a belső világ, az emberi érzelmek, az elcsendesedés és az önmagunkkal való számvetés jelenik meg. Képei már címeikben is személyes történetet ígérnek.
Filipinyi Ágnes munkáin a virágcsendéletektől az emberalakokon át a tájképekig a természet szépsége, a színek és a mozdulatok egyaránt fontos szerepet kapnak.
Gendrovics Zsolt művei számomra az emberi lét különféle állapotait és a változás kérdését idézik meg.
Krajcsovszki Tamás munkáiban a kapcsolódás, az egymáshoz való viszonyulás művészi kérdése jelenik meg közvetlenül.
Papp Zoltán finoman cizellált művei egy szimbolikus világba vezetnek. Túlmutatnak a közvetlenül láthatón.
Rágyanszki Erzsébet alkotásaiban az emberi kapcsolatok és a személyes lét kérdései mellett a népművészeti formavilág is tetten érhető.
Romvári Etelka textilművészete a képző- és iparművészet határán teremti meg saját világát. A természet formáit és szimbolikus jelentéseit idézik meg olyan anyagokon keresztül, amelyeknek önmagukban is története, tapintása, testi közelsége van.
Szabó Julianna alkotásai a mikro- és a makrovilág között teremtenek kapcsolatot. Művei más-más irányból közelítenek a látható és az elképzelt világ viszonyához.
És itt vannak velünk azok a művészek is, akik személyesen sajnos már nem lehetnek közöttünk:
Hevesi Ferenc számunkra jól simert csendéletei a hétköznapi tárgyakban rejlő szépségre irányítják figyelmünket.
Kolarovszki Zoltán Időkerék című munkája az időről és úgy vélem a mulandóságról való gondolkodásnak is teret ad.
Vollmuth Frigyes gazdag, sokrétű művészi világát pedig egyelőre reprodukcióban idézzük meg a Munkácsy Mihály Múzeumból.
Tizenkét alkotó. Tizenkét külön világ. És mégis egy közösség.
Mert a művészet kapcsolat. Akkor működik igazán, ha meg is marad annak.
Hogy e kapcsolat milyen természetű, az persze már más kérdés.
Emlékszem az egyik bevezető egyetemi kurzusomra, ahol az előadó a művészet legősibb, legelemibb, mondhatni legprimitívebb formáit az ember és az emberen túli világ közötti kapcsolatteremtés igényéből vezette le.
Sámánok, varázslók, barlangrajzok, az első egyiptomi himnuszok. Mind-mind kísérlet arra, hogy az ember megszólítsa azt, ami rajta túl lehet. A szellemi lényeket, az isteneket, végső soron az Istent.
A jegyzetfüzetembe akkor röviden csak annyit írtam:
művészet=ima.
És ahogy egykor nem húzódott éles határ a szakrális és a világi művészet között, úgy a tudomány és a művészet sem mindig élt egymástól elválasztva.
Milyen találó, hogy a humanizmus, vagyis szó szerinti értelmében az emberinek, a humánumnak a kora olyan alakokat állított elénk, akik egyszerre voltak tudós művészek és alkotó tudósok. Azok a bizonyos reneszánsz emberek, akiknek nevét ma is őrizzük és tanítjuk.
De arról talán már kevesebbet szól a fáma, hogy a humanizmus egyik legfontosabb törekvése maga a pedagógia volt. Az ember kiművelése. Nem pusztán ismeretek átadása, hanem annak megtanítása is, hogy lássunk, gondolkodjunk, kérdezzünk.
Egy gyulai grafikus barátom, aki sokat foglalkozik gyerekekkel, valahányszor összeülünk, újra meg újra előhozakodik azzal, mennyire fontos volna ma megtanítanunk a fiatalokat arra, hogy értsék, mit is tesznek velük a képek. Hogyan hatnak rájuk a formák, a színek, a vizuális jelek.
Mert vizuálisan túltelített kor a miénk. De korántsem vizuális értékekkel.
A nap mint nap ránk zúduló képek jelentős része nem a világ megismerésére, nem saját lelki és szellemi mélységeink feltárására szolgál. Nem aranyfonál a labirintusban, nem lámpás a sötétségben. Sokkal inkább figyelmünk megszerzésének, vágyaink felkeltésének és döntéseink befolyásolásának eszközei.
A képek mögül ma túl gyakran nem a művészet, hanem a PR, a brand és a marketing fogalmai tekintenek vissza ránk.
Fontos, hogy a művészet ne váljon puszta díszletté életünkben. Hogy legyenek helyek, ahol még valóban nem csak nézni, de látni is lehet. Ahol egy képnek nem kell három másodperc alatt eladnia nekünk. Ahol időt adhatunk és kapunk. Érzéseinnek, gondolatinknak, önmagunknak.
Bízom benne, hogy Galériánk, e díszterem egy ilyen hely.
Az itt kiállító művészek közül többen pedagógusok, foglalkoztak tanítással. Az alkotás és az oktatás közelebb áll egymáshoz, mint elsőre gondolnánk. A jó tanár nem válaszokat ad, hanem saját kérdéseinkhez vezet. A jó műalkotás nem megmagyarázza a világot, hanem egy másik olvasatot ád.
Ahogy Hemingway Cézanne képei előtt állva felismerte, hogy van valami, amit még nem ért, de amit meg kell tanulnia. Később Hemingway azt írja, ha nem is szószerint: sokkal több titokra, rejtélyre volna szükségünk e tényekkel teletűzdelt világban.
Hemingway az írásról tanítva festőkről beszélt. Engem pedig e képzőművészeti kiállítás úgy fest, minduntalan az irodalomhoz vezet. Számomra az egyik legkedvesebb irodalmi mű Gárdonyi Géza lámpása.
Azt hiszem, a legtöbb, amit ma kívánhatok az itt kiállító művészeknek, hogy alkotásaik révén, ha küzdelmek árán is, de maguk is elmondhassák önmagukról, önmaguknak:
“A lámpás én vagyok.”
Köszönöm a figyelmüket és kérem, tekintsék meg kiállításunk! Köszönöm.
Forrás: a szerző, BékésiKultúra