Gróf Bethlen Béla Bánffyné Váradi Arankáról

Gróf Bethlen Béla emlékirata cenzúrázva ugyan megjelent Magyarországon 1989-ben, ám az eredeti szövege mintegy felét nem közölték le. A hiányzó tartalmak ismeretében kijelenthető, hogy durva cenzúrának esett áldozatul az eredetileg Visszaemlékezéseim címmel írt memoár (a csonka kiadás címe: Észak-Erdély kormánybiztosa voltam). Íme egy részlet a Bánffy-kutatások mezsgyéjéről:

Budapestig aztán több kalandban nem volt részem. Ott első utam Teleki Géza hivatalába vezetett, és előtte egymás után szedtem elő a nadrágomból a féltve őrzött kincseimet – az iratcsomókat. Erre behívta a közvetlen munkatársait, együttesen áttanulmányozták egyenként az összes nyilatkozatokat, majd a nyakamba ugrottak és úgy köszönték meg vállalkozásomat. Éppen ezekre volt olyan nagy szüksége a békeszerződéseket előkészítő bizottságnak, ezek mind konkrétumok voltak és nem mendemondák. Tehát megint csak „megkíséreltem a lehetetlent is”, és ez is sikerrel járt. Dolgomat elvégeztem, haza akartam jönni. Elmondtam, hogy miképpen vergődtem fel oda, segíteni akartak. Megmondták, hogy a kormánynak egy része még mindig Debrecenben van, és a két rész szoros kapcsolatban van egymással, úgyszólván naponta feljön Debrecenből Pestre, vagy lemegy innen Debrecenbe egy-egy hivatalos személygépkocsi; egy ilyennel leküldenek Debrecenig, és további sorsomról az ottaniak fognak gondoskodni.

            Két nap múlva máris robogtam Debrecenbe, hol már nagy örömmel fogadtak; időközben már megkapták a szükséges tájékoztatást. Megvendégeltek, keveset pihentem, azután – mint hivatalos futárt – gépkocsival és egy külön kísérővel elszállítottak ahhoz a határvadász parancsnokhoz, akinek szálláshelye legközelebb fekszik a túlsó oldalon lévő Székelyhídhoz. Ez a határvadász parancsnok is rendkívül szívélyesen fogadott, ő is már megkapta a kellő utasítást a továbbiakra nézve; távbeszélőn felvette a kapcsolatot a székelyhidi kollégájával, illetőleg ellenlábasával, a granicsár parancsnokkal. Ekkor más estére járt az idő. A meghatározott időre elkísért az elválasztó vonalhoz, ami Székelyhíd közvetlen közelében volt. Ott várakozott már reánk a román tiszt, kivel kettesben elsétáltunk az ő szállására, hol remek vacsorát kaptam. Utána átkísért lakásának egy külön szobájába, ahol vetett ágy várt reám.

            Hajnal előtt fél ötkor kaptam még reggelit is, és utána lovas kocsijával kivitt az állomásra, illetőleg cca. száz lépéssel előtte bocsánatot kért, hogy a sötét úton le kell tegyen, de nem akarja, hogy bárki is észrevegye, miszerint ő idegent szállít. Megköszöntem minden szívességét, elköszöntünk egymástól, és én a sötétségben elsétáltam az állomásig.

            Időközben megvirradt, a vonat késett, várakozni kellett. Nagy későre cammogtunk el azzal a vicinális vonattal a biharpüspöki állomásig. Ezen a vonalszakaszon kicsit szurkoltam, hiszen ez mindenütt a határ közelében halad. Ott sem történt baj, nem volt igazoltatás. Közben befutott a kolozsvári vonat, minden utast leszállítottak, a csomagukkal együtt beterelték őket a vámirodába. Ez engem nem érdekelt, én Székelyhídról jöttem, és Kolozsvárra megyek. A vámolás hosszú ideig, talán órákig is eltartott, amíg mindenkivel végeztek. Ezen idő alatt én közömbösen sétáltam fel-alá, behúzódni nem volt hová, mert a váróterem a vámhivatal részére volt lefoglalva, kint a szabadban pedig, a novemberi hidegben nem volt tanácsos leülni, nem is lett volna mire, pad hiányzott. Egyszerre csak felfigyeltem két nőre, kik egy kavicshalmon kuporodva, vacogva, fagyoskodva, keservesen zokogtak. Odaérkezve hozzájuk kiket ismertem fel bennük? Bánffy Miklós volt külügyminiszter feleségét, Várady Arankát és a leányukat, Katót. Zokogás közben csak szaggatva tudták előadni kálváriájukat. Miután Erdélyben a család minden ingatlan vagyonát úgy, mint mindenki más, ők is elvesztették, úgy határoztak, hogy a két nő, anya és leánya felmennek Budapestre, és ott próbálják lábukat megvetni. Minden, még megmaradt értéket, drága ékszereket, pénzkészletet stb. magukkal akarták vinni. Ezeket mind bedolgozták egy régi varrónőjükkel a kabátjaikba, kosztümjeikbe, ruháikba, a bélés alá, válltömésbe, melltartókba, így indultak útnak. Amint utóbb kiderült, ugyanaz a régi varrónő leértesítette a rendőrséget, és így a vámtisztviselők már a készre mentek, minden ruhájukat felvagdalták és minden értéküket, pénzüket elvették. Teljesen tanácstalanok voltak.  Még annyiuk sem maradt, amivel bár Debrecenig továbbutazzanak.

            Végtelenül megsajnáltam őket, a még nálam lévő magyar pénzemet mind nekik adtam, arra már amúgy sem volt szükségem. Avval eljuthattak bár Debrecenig. Még megkértek, hogy Kolozsvárra megérkezve mindjárt közöljem ezt a katasztrófát Bánffy Miklóssal. Kolozsvárra szerencsésen megérkezve, első utam természetesen Bánffy Miklóshoz vezetett, neki pontosan elmondtam övéivel való találkozásomat és annak minden részletét. Láthatólag rendkívül lesújtotta ez a szomorú hír, teljesen összeroskadt aggastyánnak nézett ki. Ekkor láttam őt életemben utoljára, én elmentem Keresdre telelni Bálint fivéremhez, ő pedig kevéssel ezután ugyancsak felutazott Budapestre, mert itt már élelemre sem igazán volt pénze. Ott is halt aztán meg.