Hiány és jelenlét

A görögök úgy tartották, a csodálkozás a tudás kezdete. Ha nem csodálkozunk, akkor az a veszély fenyeget bennünket, hogy nem is fogunk tudni. E kiállítás új látásmód lehetőségét kínálja. Azt kérdezi: mi történik akkor, ha a festményt nem értelmezni akarjuk, hanem átélni? Ha nem az ábrázolt forma vagy a mű tárgya alapján próbáljuk megragadni a látottakat, hanem érezni kezdjük a megjelenítés ritmusát, intenzitását, időben lüktető jelenlétét. A gesztusfestészet ugyanis nem ábrázol. Inkább emlékeztet. A kéz mozdulata, a festék nyoma, a ritmus dinamikája ugyanis nem illusztráció, inkább az alkotás aktusának lenyomata. Ebben a műfajban az ember – a festő – fokozatosan eltűnik a vászon mögött. Kiiktatja önmagát, s mégis ott van: nem reprezentálja magát, hanem jelenlétet teremt. Olyan teret, melyben nem puszta díszletként, hanem érzékelhető sűrűségként van jelen a gesztus. A műalkotás azonban, tudjuk jól, sohasem önmagában létezik. Mindig a néző testén, érzékszervein, képzeletén keresztül aktiválódik. A Hiány és jelenlét című csoportos kiállításon három markáns festői pozíció találkozik egy közös nyelvben: a gesztusfestészetben. E kiállítás nem magyarázni akar. Inkább meghív. Arra kér, hogy csodálkozzunk. Úgy nézzük ezeket a képeket, mintha először látnánk őket. Úgy álljunk eléjük, mintha még nem tudnánk, mi a művészet. És talán így érezhetünk rá arra, amit egyébként oly nehezen lehet megfogalmazni: az igaz műélvezet kontemplatív jelenlétét. Talán így történik meg újra az, amire a görögök azt mondták: „a csodálkozás a tudás kezdete.”