Közép-Európai karakter a képzőművészetben - kutatási eredményeim az első negyedévben

Képzőművészeti kutatás a közép-európai képzőművészeti karakterről, műalkotásokon keresztül. A kutatás a xx. századi, korai modern és klasszikus modern időszakra fókuszál, ezen keresztül szeretném magának a vizsgált régiónak a szellemi arculatát, jellegzetességeit megmutatni. Munkámban Molnár Sándor festőművész A festészet tanítása c. könyve és Kiss György Csaba történész Közép-Európáról szóló írásai segítettek.

Mivel a word dokumentum képanyaga itt nem bizonyult megjeleníthetőnek, azt az érdeklődők a honlapomon a http://www.jakaticszsabo.hu oldalon tudják hamarosan (2021. 01. 05-től) megtekinteni.

Kelet-Közép-európai neoegzisztencialista irónia

(kis képzőművészeti kutatás)

Kelet-Európa, Kelet-Közép-Európa vagy Közép-Európa? Nézőpont kérdése, Nyugat-Európa szerint mi Kelet-Európa vagyunk, mi magunk a Közép-Európa ill. a Kelet-Közép-Európa terminológiákat használjuk. Kultúrtörténeti és identifikáló kérdés, hogy kiknek miért, honnantól Közép-, ill. Kelet-Európa.

Kis terjedelmű kutatásomban a hagyományos (Kelet-) Közép-Európa képzetét, ezen belül is a kulturálisan klasszikusan ide sorolt országokat tekintem kiindulópontnak. Lengyelország, Magyarország, Csehország és Szlovákia, valamint Ausztria tartoznak ide a legtöbb kutatásban és elemzésben is.

Az általam vizsgált időszak a klasszikus korai modern művészet időszaka, ill. az avantgárd, neoavantgárd és posztmodern művek korszaka, azaz a XX. század művészete. Azért a közelmúltat és a modern művészet e korszakát választottam kutatásom területéül, mert ez egy művészettörténetileg lezárt időszak – egyértelmű értékekkel, kanonizált életművekkel – amely jellegénél fogva a jelenhez is közel áll. A régebbi művészetet annak régmúlt, letűnt jellemzői miatt nem vizsgáltam, napjaink művészete, a kortárs művészet karakterizálhatósága, tendenciái pedig még vitatottak, a vélemények a szakmán belül is rendkívül megoszlanak.

„Láttam Angliában egy közép-európai ország kiállítását, ahol csupa közép-európai >>nyugati kép[1] volt. Teljesen semmivé váltak. Az epigonizmus, a nyersfordítás soha nem éri el az eredeti intenzitását, feszességét, morális mélységét, szellemi ragyogását.” (Tadeusz Brzozowski)[1]

„Amiben Közép-Európa művészete a legerősebb, az az élet tragikus voltának felismerése, a katarzis átélése és felismerése. Ez természetes. Közép-Európa országai állandó és örök harcban álltak egész történeti létük alatt a megszálló és pusztító hatalmakkal. Sokszor voltak a teljes megsemmisülés határán. […] Közép-Európa […] kapcsolata az archaikus földművelő és állattenyésztő társadalmak szellemével közvetlen. A szálak még nem szakadtak el, a fonál a kezünkben van, amely az idő labirintusában saját archaikus múltunkhoz vezet. […] mai napig élnek hagyományok, melyek sokunk gyermekkorának eleven valóságai, archaikus rítusok, mesék, babonák, melyek a mindennapi élet részei voltak, a vérünkbe szívódtak: ezekből épült föl életünk egy része. Ma is itt vannak karnyújtásnyira, a felszín alatt. Számunkra ez a kapcsolat közvetlen, húsunk és vérünk, így lett elmaradottságunk élő szellemi erő.”[2]

Egy közép-európai gondolkodó, Kiss György Csaba szavaival: „Mégis, ha nagyobb nemzetközi társaságba kerül az ember, hamar kiderül, visegrádi “honfitársakkal” jobban megértheti magát az ember, mint Európa vagy a világ más részéből jött emberekkel. Elegendő néhány célzás, hogy az otthonosság levegőjét érezze az ember. Az észjárás, a mentalitás hasonlósága hamar nyilvánvalóvá válik. Különösen a jellegzetes humor és önirónia. Benne van ebben a sajátos elegyben természetesen az Osztrák-Magyar Monarchia hagyománya, a német vagy zsidó kispolgáré éppúgy, mint a falusi nemesé és parasztemberé is, hozzá még a nemzeti múlt emlékezete a gőgnek és az önalábecsülésnek különös ötvözetével.

Sokan szívesen mondják rólunk, hogy a mindenkori áldozat identitása a meghatározó vonásunk. Újkori történelmünkről kétség kívül elmondható, hogy inkább a vesztesekhez, mind a győztesekhez tartoztunk.A XX. századi magyar irodalom klasszikusának, Ottlik Gézának szavaival: “Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereséget izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunknak.” (Iskola a határon).”[3]

A közép-európai karakter (Molnár Sándor nyomán[4])

lengyel közép-európai karakterű képzőművészek: Tadeusz Brzozowski, Aleksander Kobzdej, Jan Lebenstein, Zbigniev Jaskierski, Raimund Ziemski, Piotr Potworowski, Sergei Poliakoff, Adolf Ryszka, Tadeusz Kantor, Maria Jarema, Magdalena Abakanowicz

cseh közép-európai karakterű képzőművészek: Alfred Kubin, Mikulás Medek, Josef Sima, Karel Nepras, Ales Vesely, Zdenek Beran, Jan Svankmayer

osztrák közép-európai karakterű képzőművészek: Gustav Klimt, Egon Schiele, Friedensreich Hundertwasser, Arnulf Rainer, Paul Rotterdam, Günther Damisch

magyar közép-európai karakterű képzőművészek:Csontváry Kosztka Tivadar, Gulácsy Lajos, Mednyánszky László, Rippl-Rónai József, Egry József, Vajda Lajos, Farkas István, Nagy István, Tornyai János, Koszta József, Kallós Pál, Kolozsváry Zsigmond, Martyn Ferenc, Lossonczy Tamás, Veszelszky Béla, Kohán György, Szenes Árpád, Keserű Ilona

Budapest, 2020. nov. 5.

Jakatics-Szabó Veronika