Kritika a Tiszatáj július-augusztusi számában

"Az én-elbeszélő így nemcsak egy másik személyt teremt meg, hanem egy költői nyelvet is, ezt a különleges nyelvhasználatot pedig eltávolítja magától azzal, hogy egy azt létrehozó alakot is életre kelt, mintegy kihasítva magából a lírikust. A versbetétek rendkívül kísérletezőek, igyekeznek felszámolni a nyelv alapvető struktúráit, elmennek addig a határig, amíg a nyelv még ismerős, de már egészen másként képes megszólalni és megszólítani, mint a közönséges, hétköznapi nyelvhasználat – irrealitásként mutatja a reálisat. Formabontó, gyakran játékos, megdöbbentő szövegek ezek, és sokszor egészen megrázóak, mint ahogyan a Krasznahorkai László Sátántangójának egy részletét parafrazeáló Törecsek búcsúja című betétvers is: „Értelem nélkül működik, kihalt minden,/a hit csupán képzeletünk találmánya.//És amikor azt hisszük, épp szabadulunk,/csak a lakatjainkat igazítjuk meg./Nincs menekvés. Nagyon meg van ez csinálva.” A magas és populáris regiszterből vett kulturális utalások tömkelegét (a Kispál és a Borz dalszövegeitől Caspar David Friedrich-képig, Heideggertől Juhász Jácintig) felvonultató szöveg sok gondolkodnivalót ad, a normalitás és a periféria, a halál és az élet viszonya, a pszichés betegek stigmatizációja, a boldogság elérésének módjai mind hangsúlyosan felvetődő problémák, és a költészet mibenléte, működésmódja maga is középponti téma, de a legelevenebb mindezek közül talán a hit és Isten keresése. Üvöltő a hiány és visszatérő a kérdés, hogy hová tűnt ebből a világból az Isten, éppen most, amikor akkora szükség volna rá. "