https://magyarnemzet.hu/kultura/2024/03/magyar-szinhaz-az-erdelyi-vegeken

Rácz András

Magyar színház az erdélyi végeken

Sokszorosan is nehéz helyzetben vannak a határon túli magyarok közül azok, akik aprócska falvakban élnek. A nagyvárosokban természetesen létezik erős magyar művelődés, de a rossz utakon elérhető, mindentől távoli, néhány tucat lakost, ha számláló teleüléseken alig-alig akad olyan kezdeményezés, amely megóvná, fenntartaná, tovább adná kultúránk értékeit. Hogy mégsem teljesen magukra hagyottak ezek a települések, különösen nem az ilyen végvidékeken élő gyerekek, arról mások mellett a mesébe illő nevet viselő Zorkóczy Zenóbia gondoskodik.

– A rendszerváltozás után az erdélyi színházak leálltak a tájolással – mondja a színésznő olyan természetességgel, mintha mi, anyagországbeliek ismernénk a kifejezést. Hamarosan kiderül, a tájolás nem az irány kijelölését jelenti, hanem a tájakra, vidékre, falvakba járást. Hiszen korábban a színházak elvittek előadásokat a legkisebb falvakba is, a rendszerváltás után azonban erre már nem jutott idő, energia, no meg nyilván pénz sem.
Zorkóczy Zenóbia akkoriban fiatal színésznő volt, és valami különös és ellenállhatatlan erő vonzotta a falusi színjátszás felé. Talán a vándorszínészet hajdani romantikája, talán az aprócska falvakban a színészt fogadó, ünnepi lelkesedés rántotta magával, de tény, hogy megalapította a Laborfalvi Róza Alapítványt, melynek részeként elkezdte építeni a maga egyszemélyes színházát. 

Amit Zorkóczy Zenóbia elvisz ezeknek a gyerekeknek, az nem bábszínház, hanem igazi színház, csak egyszemélyes. 

– Amolyan monológ, mondoráma, monoszínház… – fogalmaz az előadó. – Kicsit olyan mint a versszínház, de azért nem egészen az. Gyerekeknek nem szabad szavalóestet tartani. Nem tudják befogadni. Megunják, bármilyen tartalmas is legyen – mondja el tapasztalatát.
 

– Tiszta irodalomból dolgozom. A prózát összekötőnek használom. A versekből és a szépprózából gyúrok egy monodrámaszerű előadást – magyarázza a művésznő.
Némelyik mese nagyon egyszerű, didaktikus elemeket is tartalmazó példázat, mint amilyen a Rosszcsont Zénó jó szeretne lenni címen futó előadás, de van mélyebb filozofikusabb, több szinten építkező, gazdag szimbólumokkal operáló mese is. Egy előadás során például egy keresztről szednek le a gyerekek egy madárijesztőt.

S hogy megértik-e a gyerekek az efféle összetett jelképi világot, azzal kapcsolatban az alkotó azt mondja, másképp kell beszélni a gyerekeknek, mint a felnőtteknek. Az ő világképük sokkal közelebb áll a mágikus felfogáshoz, s nagyon távol áll a realista színháztól. Ráadásul, teszi hozzá, mindent, amit csak lehet, humoros formába kell csomagolni. 

Nem kedvelem a pátoszt, nem is illik Zorkóczy Zenóbia vándorgyermekszínházához, de küldetésszerű dolog, amit ő csinál. Heten vannak Erdélyben, akik az előadó-művészetnek ezt az ágát viszik faluról falura, s ezzel nemcsak örömöt és élményt hordanak a magukra hagyott településekre, de ahhoz is hozzájárulnak, hogy magyar műveltségünk megmaradjon. 

– mondja, vallja.