Megfilmesített novella

A novella eredti címe Sejtekig szerelmes, de Jó fiú címmel jelent meg a Holmiban 2006-ban, a lefordíthatatlannak ítélt angol címe azonban már Belső szerelem lett, azaz Inner Love. Figyelem: felnőtt-tartalom!

A film megtekinthető itt, és az eredeti novella olvasható alább. Izgalmas megnézni, mit tart meg a film, és mit alakít át. Jó szórakozást!


SEJTEKIG SZERELMES

Beültem anyám mellé a kádba. Kicsit odébb húzódott. Nem lehetett tudni, tiltakozásból vagy helyet akart nekem adni. Szégyellte magát, és ezt jó jelnek vettem. Fáradtan nézett rám, amikor már szemben ültem vele. A szappanos víz eltakarta ölét, az enyémet is, mondhatni, jótékonyan.
-- Mit kérsz a születésnapodra?
Alig bírta a szavakat kimondani, két-három napja nem aludt, mióta apám összecsomagolt és elment. Akkor még nem tudtuk, hova. A fáradtságtól az a megadás ült ki arcára, amit kétszer láttam addig: egyszer amikor apámmal szeretkeztek (nem tudhatták, hogy látom őket), apám a takaró alatt, nem mozogtak, az ágy nem nyikorgott, az egész jelenetben volt valami nemes megkomponáltság; másodszor pedig a kórházban, amikor vakbélműtét után meglátogattam, és megkérdezte, vasal-e apám ránk, és én őszinteségre nevelt engedelemmel válaszoltam, hogy apu összetörte a vasalót. De látta is, hogy gyűrött az ingem. Nekem hét évvel később mondták meg, hogy nem vakbélgyulladása volt, hanem rosszindulatú méhdaganata.
Néztem az arcát. Szép volt, szelíd, nem titkoltan nyugtalan. Az orrán át vette a levegőt, mellkasa alig emelkedett, a víz alig mozdult. Nem igyekezett takarni mellkasát, a vízbe merült kezeire támaszkodott, lábait felhúzva ült, és végre a szemembe nézett. Akkor már voltam olyan lánynak a szeretője, akinek anyámhoz hasonló teste volt. Nála húsz évvel fiatalabb.
-- Gyakran fájt neked apuval a szeretkezés.
-- Gyakran.
Kezembe vettem a szappant, és lemostam magam. A kezemet, az arcomat, a nyakamat, a hasamat, a hátamat, a lábfejeket. Feltérdeltem, a fenekemet, a hímvesszőmet és a combhajlataimat is megtisztítottam. Nézte a mozdulataimat. Aztán anyut is megmostam. Kértem, emelkedjen ki a vízből, és ő engedelmesen feltérdelt. Amikor végeztem, visszaereszkedtem a még mindig meleg vízbe, s hátradőltem. Lassan ő is. Lábaink jobbra, balra. Zavartalanul nézegettük egymás arcát.
-- Te szeretted aput?
-- Szerelemmel? Ő volt az egyetlen férfi az életemben.
Az, hogy apám nem szerette anyámat, nem volt kérdéses. Nem csupán azért, mert akkoriban költözött el, de visszatekintve az elmúlt évekre, egyértelmű volt, szinte minden dolgát megmagyarázta ez az érzés. Vagy ennek az érzésnek a hiánya. Másodlagos, bújtatott vagy mélyen húzódó szeretetre akkor nem gondoltunk. A szerelem nyers, egyszerű és nagyon konkrét dolognak tűnt. Tudtuk, hogy anyu sosem volt szerelmes apánkba. És úgy tudtuk, azért tartott ki mellette mégis, mert hálás volt neki azért, hogy apám viszont szerelmes belé. Sose kérdeztem meg, miért gondolták mindketten azt, hogy apám szerelmes anyámba. Az igazi kérdés akkor ott a kádban az volt, vajon jöhet-e még férfi anyám életébe. Méhe, bal melle nem volt.
-- Már te sem nézel nőnek. Bemászol mellém a kádba.
Elsápadtam. Nem a vádtól, inkább attól, hogyan mondjam vagy mutassam meg neki, hogy merevedésem volt. Szabad-e, illik-e. Azt jelenti-e, ha megmutatom, amit szeretnék, hogy jelentsen. Vagy ha megmutatnám, akkor is csak azt gondolná vajon, hogy az izgalom miatt van az egész?
-- A fiúknak akkor is feláll, ha félnek.
Belém látott. Ha akkor nem ölelem át, sírni kezd. Attól pedig féltem. Már csak annyit szerettem volna, hogy másszunk ki valahogy a fürdőszobából, és beszélgessünk, ahogy még sosem. Ahogy én még sosem senkivel. Emberférfi embernővel. Van-e ennél nehezebb, ha ez a nő elkeseredett, ha ez a nő az anyád?
-- Mit kérsz születésnapodra?
Nagyon féltem, hogy azt a választ sejti bennem, hogy őt. A lehetőséget, hogy vigasztalhassam őt magammal. Persze miért ne tehettem volna meg? Megtettem volna. Ha arra kér, hogy haláláig, hát addig. De szerelmes voltam, Mártába, sejtekig.
Anyám negyvenegy éves volt akkor, én másnap töltöttem be a tizenkilencediket.
Márta volt az én szabadságom. Még irtóztam tőle, hogy olyan legyek, mint apám. És tudtam, hogy ha olyan nőt szeretek, aki anyámra hasonlít, egy kicsit mindenképpen apámmá válok. Márta tehát egyáltalán nem hasonlított anyura. Még annyira sem, mint tűz a vízre, egyszerűen nem volt hozzá köze. Magas, szelíd, érzékeny nő, akiben a nyugtalanság lehetősége ugyan megvolt, de akivel olyan figyelmes és óvatos volt a sors, hogy érzékenységéből inkább méltóságot formált. Hosszú, finom ujjaival, ha a hajamba túrt, úgy éreztem, szétárad bennem a fény, s ha a számba suttogott, mintha lelket cseréltünk volna. Féltem ettől a légiességtől. Földivé akartam alacsonyítani, nehogy elrepüljön mellőlem. Ha vécén volt, utána rögtön én is, hadd érezzem, milyen szagot hagy maga után. Előszeretettel játszadoztam az utcán idegen kutyákkal, tudtam, hogy irtózik tőlük, s nem kényeskedve, hanem szinte megvetendő fölénnyel, ahogy európai ember idegenkedik néha négerekről vagy cigányoktól. Szerettem, ha beteg volt, ha náthás volt, ha testén sebek, varok voltak, és szinte megnyugodtam, amikor menstruált, s itt-ott felfedezhettem a véres tamponokat, bugyikat. Nem volt dolog, amit ne érte tettem volna, még enni és inni is neki, hogy el ne fogyjak, meg ne betegedjek. És ha ő egy kicsit is önzőbb lett volna, ha kevésbé figyel rám, nem ölel annyit, és amikor ketten maradtunk, nem teremti meg rögtön az intimitást, és nem mozog olyan otthonosan kettőnk vegyített érzéseinek labirintusában, napról-napra sorvadtam volna. De amíg szeretni tudtam, ő volt a legodaadóbb ember az életemben, akit ismertem. De ahogy megcsappant a szeretetem, rögtön és végérvényesen elfordult tőlem. Nem hagyott időt a megértésre. Pár hónap múlva egy versenyszerűen teniszező fiúba lett szerelmes. Magas, szelíd és fényszerű fiú, mint ő. Sok-sok év múlva össze is házasodtak.
-- Mit kérsz születésnapodra?
Szájon csókoltam anyámat. Egy-két másodpercig hagyta, de aztán ellökött magától, a kádból kicsapott a víz, elárasztotta az egész fürdőszobát.
Már felöltözve ültem a konyhában, az év első szilváit kóstolgattam. Anyu fürdőköpenyben jött utánam, megoldotta magán, meglévő mellét elővette, s kérte, nyomogassam meg, ő úgy érzi, ugyanolyan csomó van benne, mint a másikban volt. Megnyomogattam, és valóban volt benne valami.
Arcvonásai megkeményedtek, ahogy az enyémeken felfedezte a titkolni akart aggodalmat, ellépett, és szorosra fogta magán a köpenyt.
-- Mikor is indultok Mártával Erdélybe?
-- Hát holnap kéne. De indulhatunk később.
Csak a fejét rázta meg, nem, nem kell neki ez az áldozat. Nem kér a figyelemből, nem kér az aggódásból, nem kér a részvétből, a gondoskodásból. De hagyjuk meg neki, hogy elesett legyen, komor és szomorú.
Kihozta a szobából azt a dobozt, amit még öcsémtől kapott, leült az asztal másik végére, maga elé tette, lassan felnyitotta a fedelét és kipakolta belőle a fotókat, ékszereket, hivatalos papírokat, leveleket, s a mélyéről előszedett egy hajgumival összefogott pénzköteget. Elharmadolta, csak érzésre, nem számolgatta a papírdarabokat.
-- Vidd mindig jó éttermekbe, vegyél neki ajándékot, kicsiket, többször, és te is legyél elegáns és finom. Ne lássa, hogy nem törődsz magaddal. Jobb, ha kényesnek hisz.
Öcsém egy nappal korábban született, mint én, és tizenhat éves korában halt meg. Csepel biciklije volt. A fékbowden elszakadt, amikor a pécsi hegyről lefelé száguldoztak, élete első biciklitúráján. Nagyon szemtelen gyerek volt. Gyakran hazudott, ügyelt rá, hogy valaki mindig tudja, hogy nem mond igazat. És azt is fontosnak tartotta, hogy hazugságai ne öncélúak legyenek, hanem kifejezetten praktikusak, az életét megkönnyítők, számára előnyösek. A boltban is lopott mindig. De úgy mosolygott, ahogy filmsztárok közül is csak kevesen. A fiatal eladólányok gyakran látták, de mindig szó nélkül hagyták, ahogy zsebre tesz valamit. Sose felejtem el annak a szép, komor tekintetű lánynak a megrökönyödését, aki végül mosolyogni kezdett, amikor Gyurka a szemébe nézve és persze szélesen mosolyogva tett zsebre egy kis üveg pálinkát. Tizenegy éves volt. Az utcán, még a bolt bejárata előtt belekóstolt az italba, de nem ízlett neki, végiglocsolta a járdát. Én a tarkójára ütöttem, a szó nem ért neki. De mintha észre se vette volna. Az üres üveget bedobta egy pinceablakon, és leguggolt, hogy lássa és hallja, hogyan törik szét.
Szerintem valami személyiségzavara volt. De milyen személyiségzavar az, ami szeretetet csihol az emberből? Bűnöző lett volna, mondogatta anyu, és ilyenkor mindig hosszasan elgondolkodott. Ha Gyurka életben marad, akkor is őt szerette volna jobban.
-- Menjünk el orvoshoz, anyu!
-- Majd én elmegyek, ha már elutaztál.
Megkönnyebbültem, hogy nem nekem kell vele végigjárnom a minden értelemben fájdalmas huzavonát. A nővéremre végül is számíthat, vagy apám rokonaira, gondoltam. A saját rokonai, testvérei, anyja, apja messze laktak, és nem törődtek vele. Amikor véletlenül találkoztak, nem láttam rajtuk, hogy haragudnának egymásra, de kíváncsiak sem voltak. Irigyelték volna anyámat? Vajon miért? Egyszerű, nehéz élete volt. Szegény és okos, mint mindenki a családban.
-- Én örülök, hogy elment apád.
Biztosan könnyebb nélküle. Vagy talán arra gondolt, hogy végre nő lehet újra? Az asztalra borult, hangtalanul sírt. Egy széles mozdulattal lesöpörte a dobozt, a kacatokat. Fel-felnyögött. Melléguggoltam, simogattam a fejét, a térdét. Összeszedte magát, letörölte arcáról a könnyeket, és amikor megszólalt, olyan higgadt és zavartalan hangon, hogy megijedtem: ismerős volt a hang, rengetegszer szólt így hozzám. Jelenetek szédítő sokasága pergett előttem. Amikor azt hittem, nincs baj, amikor azt hittem, rend van, amikor azt hittem, boldogok vagyunk, négyen vagy hárman. Hirtelen minden elveszni látszott. Anyu hazudott volna? Uralkodott volna magán? Mi lehetett a baj például akkor, amikor apu mosolyogva állt a konyhaablak előtt, a háta mögül erősen ragyogott a nap, apu szájához emelte a zöld sörösüveget, lassan kortyolt, és az üvegen át a konyhakőre vetődött a fény, elmosódva, játszadozva, gyerekeknek. Anyu ugyanezen a hangon kérdezte akkor aput:
-- Akkor még velünk vacsorázol?
Nem engedtem magamnak, hogy több jelenetet is újraéljek, de éreztem, hogy nem lehet őket örökké a sötétben tartani. Valamikor előtörnek majd, legyőznek, kérik a véleményemet, a gondolataimat, az időmet, kérik, hogy értelmezzem, alakítsam őket át, rendezzem őket újra. Nagyon nagy feladatnak tűnt. Tudtam, a végletekig kifáraszt majd. Láttam magam előtt akkori, egyelőre arctalan szeretteimet, barátaimat, feleségemet, szeretőmet, jó ismerőseimet, akik értetlenül állnak majd felnőttségem legmélyebb völgyében, s kérdezik maguktól, hol csatangolok. Nem lesz válaszuk, én nem tudok válaszolni, s ők lassan, nagyon lassan, el-elszállingóznak mellőlem. A legteljesebb magányra eszmélek majd, erősen, férfiként.
Akkor meg én sírtam el magam. Alig hallottam a zokogásban, hogy anyám mit mond. Száraz tényszerűséggel.
-- Nagyon rövid ideig szoptattalak. Fájt. De ha erőt vettem volna magamon, biztosan nem apad el a tejem. És most nem sírnál.
Átöleltem anyut, és olyan erősen szorítottam, hogy felszisszent.
-- Mit szeretnél a születésnapodra?
Lassan kigomboltam köpenyét, és leguggoltam elé, arcomat az ölébe fúrtam. Nem tudom, hogyan kerültünk az ágyba. Szeretkeztünk, s elaludtunk egymás mellett.
Én tényleg azt hittem, hogy őt férfi már nem fogja szeretni.
Hányingerre ébredtem. Szerencsére anyu nem feküdt mellettem. Igyekeztem Mártára gondolni, arcának minden vonalát magam elé képzeltem, mintha szobrot formáznék ujjaimmal: időztem a lágy íveken, orra hajlatán, szemöldöke kerülőútjain, fülének útvesztőjében, nyakának templomi hűvösét éreztem az ujjbegyeimen, lehunyt szemhéja alatt nyugtalan szembogarának rezdüléseit.
Öklendezve térdeltem a vécékagyló előtt, de nem volt mit hánynom, émelyítő gyomorsavat köpködtem. Kivert a veríték, szédültem. Úgy éreztem, olyan mocskot kentem a lelkemre, a testemre, amit soha nem tudok már lemosni. Kitántorogtam a konyhába, jeget akartam enni, hátha az megnyugtatja gyomromat. Anyu a széken ült, keresztbetett lábakkal, hálóingben. Dohányzott, pedig már évekkel korábban leszokott. Arca rideg volt, tekintete üres, gonoszságig közönyös. A magasba fújta a füstöt. Rám nézett.
-- Jobban örültem volna, ha Gyurka teszi meg ezt.