Megnyílt az Emlékezet című kiállítás

Kovács Melinda Emlékezet című kiállítása¹

Esztergom, 2019. március 23-2019. május 26.

„Emlékezzél meg rólam Uram, midőn eljössz a te országodba. / Emlékezzél meg rólam Uralkodó, midőn eljössz a te országodba. / Emlékezzél meg rólam Szent, midőn eljössz a te országodba.”²

Aranyszájú Szent János imájának szavait azért gondolom ide illőnek, mert az emlékezés másik oldala felől beszél, szól és szólít meg. Mit is jelent ez? Amikor részt veszünk a liturgián mint szakrális eseményen-eseményben, történésen-történésben, akkor emlékezünk az adott tradícióra, a részévé válunk nemcsak szóval, hanem egész lényünkkel átadjuk magunkat az emlékezésnek. A szent hagyomány hívására válaszolunk. Amikor azonban megszólalunk az idézett szavakkal, akkor mi, a résztvevők szólunk a hagyományhoz, konkrétan a hagyomány letéteményeséhez, alapítójához, és kérjük ránk való emlékezését. A liturgikus hagyomány dinamikussá, dialogikussá válik, mindkét oldalán van megszólaló, és így egyensúly keletkezik, olyan kiegyenlítődés, amelyben a kérő hátralépve, alázattal telve jelenik meg a hagyomány letéteményesével szemben; hiszen a kérést kimondónak tudnia kell, hogy pillanatnyi, kicsiny és alig elégséges része ennek a több mint két évezredes hagyománynak, amely az emlékezeten és az emlékezet ismétlésének fenntartásán alapul.

Kovács Melinda fotóin a kulturális és a liturgikus emlékezet összekapcsolódik.³ Fényképeken, fényképekkel utal a keresztény liturgia jellemző részeire, részleteire, tárgyaira; az Emlékezet című sorozat, még pontosabban fotó-installáció középpontjában a Bárány kap helyet, amely képi megfogalmazásában nemcsak, hogy utal Francisco de Zurbarán Agnus dei⁴ című festményére, hanem annak parafrázisa: a festményen megjelenített, összekötözött lábú, békésen tűrő bárány képére ráfotózza a töviskoronát, és átalakítja a bárány alatti felületet is, amelyen a vérrel átitatott lepel piros foltjai jelzik az áldozat tényét és idézik az evangéliumi Krisztus-történetet. Zurbarán festménye maga is allúzió, hiszen a János evangéliumi egyik részletére utal, amelyben Keresztelő Szent János nevezi Krisztust Isten bárányának, aki elveszi a világ bűneit.⁵ Idők, korszakok, értelmezések találkoznak ezen a fotón, és a köréje rendezett fotók együttesének jelképein: a fény/kép a ráhagyatkozás és a szenvedésnek kitettség együvé tartozását áttetszően, átláthatóan mutatja meg: a barokk festmény, a naturalisztikus valósághűséggel megjelenített töviskoszorú, a piros foltos, durván szőtt, gyűrt lepel a jelenkori fotón a megdöbbentően éles jelenet időfolyamatára is utal. Ráadásul ezek a képi elemek napjaink képpel telítettségének hiányjelei is: bár rengeteg kreált kép vesz körül ma minden embert, mindenféle eszközön keresztül, akár hatalmas méretekben is, erőszakolva a színeket, formákat, feliratokat, ideológiákat, mindez mégis vagy éppen emiatt képi immunitást, vakfoltot hoz létre. Kovács Melinda fotói azonban olyan talált és modellezett tárgyakat alkalmaznak (közöttük például a fehér ing nagyon személyes emlékének, első áldozásának ruhadarabja), amelyek hiányoznak a mindennapi képözön világából, rá irányítják a figyelmet valami másra és arra, hogy másként is lehet; képalkotásai külön-külön, de együttesen is széles értelmezési mezőt hoznak létre: időbeli és térbeli szélességükben, hosszúságukban, magasságukban, mélységükben⁶ egyaránt. Allegóriák és jelképek is, és nem csupán a keresztény jelképeket helyezik előtérbe, hanem az évszázadok során a tárgyakra rakódott megjelenítések variációira is – konkrétan és átvitt értelemben – fényt vetnek; olyan képi oppozíciókat és paradoxonokat hoz létre fotóin, amelyek az emléktárgyi giccs és az artisztikusan berendezett képi világ között oszcillálnak. Mindezzel a nézőt arra készteti, hogy nézzen szembe azzal, hogyan és hol helyezi el magát ebben a hagyományban; még pontosabban fotói kérdéseket tesznek fel: el tudja-e, hogyan tudja elhelyezni magát az ember abban a liturgikus tradícióban, amely ezekkel a jelképekkel – pl. kehely, letakart kereszt, a szív, a vér, töviskoszorú – jeleníti meg magát. Fotóin szándékosan mutatkoznak meg a szélsőségek: a légies könnyedség és a naturális nyersesség, az éles, megütköztető erő és a képi, képet alakító szelídség, a groteszk szépség és a csúnyaság által alakított tárgyak együttese.

 „A megjelenítő emlékezés a hagyomány értelmezése révén megy végbe. Minden rítus az ismétlés és megjelenítés kettősségét mutatja.”⁷ A liturgikus emlékezésben a tárgyak emlékezete, a kommunikatív emlékezet, a mimetikus emlékezet és a kulturális emlékezet találkozik és tud új szövetet, de új – az örömhíren alapuló – szövetségre utalást is létre hozni: Kovács Melinda fotóin és fotósorozatain – például a Keresztút fényképein is - döbbenetes, felzaklató erővel és zavarba ejtően alkot mindez élő szövetet. Ugyanakkor jó és arányokat tartó érzékkel fogalmaz a Kegyelem című sorozat fényképein, hogy ellenpontként csillapító enyhülést adjon. A levegősen és levegőben megmozgatott lebegő ing vagy az imára összeérintett kezek, például a láthatatlan sugallatszerű, nagyon csendes magasabb létének és létezésének jelenlétére utal, amely alig észrevehető, mégis felforgató erejű, és a szenvedést át tudja változtatni, át tudja alakítani: feltámadássá, új kezdetté. Így képes arra, hogy a liturgikus emlékezetben megújítson, fennmaradjon, és ismételten találkozást teremtsen a kérdés és a kérdezett között: kinek, minek hisz? Kiben, miben hisz?

Kovács Melinda fotóinak szemlélése – a liturgikus és a saját emlékezés összekapcsolásával – akarva-akaratlan belevonja nézőjét saját belső történésébe, kimozdítja a szokásszerű ismétlés cselekvéseiből, hogy amikor belép a keresztény liturgikus emlékezet hagyományába, képes legyen a megújulásra vonatkozó kérdésekre választ adni.

Máthé Andrea

www.keresztenymuzeum.hu

https://ujforras.hu/kovacs-melinda-emlekezet-cimu-kiallitasa/

http://www.magyarkurir.hu/hirek/emlekezet-megnyilt-az-idei-evad-elso-idoszaki-kiallitasa-kereszteny-muzeumban