Nagy-Laczkó Balázs: Öltözködő és költözködő lombjaink

Tagadhatatlanul itt az ősz, kinek jöttének hírére előbb tetszetős, színes ruhákat ölt a fák és a bokrok sokasága, hogy aztán hűs érintése nyomán levessék minden kelméjüket. Szent Mihály is behajtja immár nyájait, váltja a cselédet, a dologtalan augusztus rég messze szállt, Szent Antal tüzeinek füstje se maradt, és az uborkaszezonról rég visszavánszorogtak a mindenkori sajtó fázós munkatársai. Ideje hát nekünk is felkerekedni és kirándulni egyet, vagy még inkább többet, míg lombok vannak a fákon, amik alá beleshet az ember, keresve-kutatva a fénnyel játszó levelek történeteit.

Rögtön az elindulásnál, még a városban ér minket az első sárguló tölgymese: a dél-békési Kevermes mai központi parkja korábban a település piactereként szolgált több mint egy évszázadon át, az 1815-ös dohánykertészekkel való újratelepítésétől egészen az 1940-es évekig. Itt találhatóak a község legidősebb fái is. A Monarchia idején felcseperedő öt darab kocsányos tölgyet a helyiek szerint az 1880-as évek végén ültették, bár könnyen adná magát az a megfejtés is, hogy inkább Wittelsbach Erzsébet magyar királyné, vagyis Sisi 1898-ban bekövetkezett halála után, mint Erzsébet-fákat. Nem kevés eufemizmussal szokás e fákat a szeretett, tragikus halált lelt királynő emlékét ápolni kívánó nép hitvallásaként emlegetni mind a korabeli, mind a mai sajtóban. Az Erzsébet-emlékfák ültetését Darányi Ignác, földművelésügyi miniszter 71544/I/1-as számú, 1898. november 19-én kelt rendeletének I₋II. része rendelte el: