„Nem volt kötelező enni a lótuszból…” Szőcs Géza, Weöres Sándor és Hamvas Béla

Részlet az esszéből:

2020-ban a világjárványban sok más ember mellett, egy nagy magyar költőt is elvesztettünk, de ami még ennél is fájóbb számomra, hogy elvesztettem egy jó barátot. Szőcs Géza hosszú évek óta a barátom volt (nem csak nekem), a költészet és a műveltség szeretetében kapcsolódtunk (mi is), és ezzel nem csak én voltam így, hanem a kortárs magyar irodalom java. Barátom volt, nem csak nekem, hanem a magyar irodalomnak és a kultúrának is.

Talán nem árulok el nagy titkot, hogy nem szeretek és nem is szoktam nekrológokat írni és ez sem lesz az. Nem az én műfajom, és szerintem Géza se szerette a búsongós, fekete keretes szövegeket. Volt Gézában valami nehezen megfogható derű, humor, irónia és talán, az utóbbi években egy csipetnyi, jól megfontolt pátosz, nagyvonalúság is.

Legutóbb tavasszal kaptam tőle egy hosszú kéziratot, aminek Sétatér volt a munkacíme, és amelyben a kolozsvári sétateret… és a hattyú alakját, igen, annak a hattyúnak az alakját, színét, formáját, jelentését és jelentőségét járta körbe „amelyre már nem fér több fehér”. Sajátos és nagyon szépen megírott könyv ez, többszólamú mű, amit nyáron szeretett volna magánkiadásba megjelentetni. Itt van előttem a kézirat, Géza halálhíre után újra előveszem és hosszan olvasom és azon gondolkodok, hogy vajon megjelent-e? Jó lenne, ha megjelenne. Azóta úgy hallottam, hogy néhány példányban kinyomtatták Kolozsvárott, még életében, az ő kérésére, szépen kötve. Jellemző lenne ez arra az emberre, aki olyan alcímmel jelentetett meg verseskötetet 1992-ben, hogy „Sz. G. utolsó verseskönyve”.

A Sétatérben, tehát ténylegesen az utolsó könyvében nagyon sok magyar költő és író mellett, sőt zeneszerzők mellett, akik mind jártak a kolozsvári sétatéren vagy érintették a hattyú motívumot, ír Hamvasról is. Különösen intim könyv ez, amennyiben betekintést enged abba, hogy Szőcs Géza hogyan írt, miképpen fordított, hogyan gondolkozott írásról, irodalomról, fordításról és talán az életről is.

Miután megtudtam, hogy meghalt imádkoztam a lelkéért, majd újra elővettem ezt a kéziratot és újra olvasni kezdtem. Arra gondoltam, hogy mi mást tehetnék?

Eszembe jutott, amikor nagyjából tizenöt évvel ezelőtt először találkoztam vele az Irodalmi Jelen szerkesztőségében. Ő már akkor bőven nagynevű, híres és elismert költő volt, én fiatal, naiv, lelkes és meglehetősen hülye kölyök. Géza azonnal érdeklődni kezdett Békássy Ferenc művei iránt, és el is jött velem Zsennyébe. Ott sétáltunk a hatalmas fák alatt, az ősparkban Békássy sírja felé, amikor Géza egyszer csak megállt, majd azt mondta, hogy „Ugye tudod, Tibor, hogy az ősfák alatt éppen olyan rezgés, remegés van, mint az óceánok mélyén?” Azóta gondolkodom ezen.

Vajon honnan tudta Géza, hogy milyen az óceánok mélyén? Sosem volt egy mélytengeri búvár alkat, mégis éreztem, hogy igazat mond. Azóta tudom, sőt, írtam is róla, hogy az erdők és a tengerek az ősi mítoszok szerint is kapcsolódnak, s közük van egymáshoz. Élő közegek, amelyek az élet rezgését terjesztik ki a térben. Talán valójában mi is úgy kapcsolódunk, emberek, mint az erdők és a tengerek, rezgéssel és remegéssel. Mindenesetre rá tíz évre éppen Géza volt az, aki segített nekem kiadni Békássy Ferenc összes művét.

(...)

A teljes esszé a Kortárs 2021/12-es lapszámában olvasható.