Örökség címmel jelent meg interjú Kecskés Ágnes kárpitművésszel az Art Limes folyóiratban

"Molnár Eszter: Munkásságodban gyakran megjelenik a múlt, mint téma, illetve a szülőföldedhez, nevezetesen a Felvidékhez való kötődés. Mit jelent számodra most, 2020-ban a szülőföld?
Kecskés Ágnes: Komáromi, őslakos magyar közösségben nőttem fel. Ez folyamatosan alapja hozzáállásomnak mindenhez, még az unokáimhoz is. A városban laktak a Monarchiából odatelepített hivatalnokok, illetve mesteremberek is érkeztek oda, de volt egy tömb; az őslakosság, amely szinte a honfoglalástól kezdve összetartott, egymással házasodtak, együtt dolgoztak. 

M.E.: Tulajdonképpen ez a megtartó közösség, vagy a múlt iránti fogékonyság és kontinuitás vitt téged előre?
K.Á.: Gondolj bele, mindig erről volt szó a családban. Tehát úgy nőtt fel az ember, úgy mentünk templomba. Négyéves voltam, mikor kitelepítettek, és a mai napig őrülten kívánkozom Észak-Komáromba, mert kicsi koromban is, amikor kijöttünk a templomból, akkor ott voltak a rokonok, a rokongyerekek, és akkor így, csapatostól beszélgetve mentünk haza. 

M.E.: Számodra a kárpit, mint műfaj összefügg azzal, hogy a családban voltak nemesi felmenők, ugyanakkor ott volt a múlt felé való nyitottság?
K.Á.: Igen. A gobelin műfajt azért választottam hivatásomul, mert mindig az érdekelt, hogy hogyan lehet valami száz évekig fennmaradót; maradandót alkotni. Először festő akartam lenni, de akkor nem vettek föl a Képzőművészeti Főiskolára. Teljesen véletlenül kerültem az Iparra, nyomó szakra, ami nekem nem volt elég komoly fajsúlyú dolog. De hát gondold el, hogy a festészet az egyenrangú azzal, mintha valaki író vagy zeneszerző lenne, azaz a festészettel fejezi ki a véleményét, az álláspontját.

M.E.: Akkor most térjünk rá a Dédmamádról készített portrédra, a diplomamunkádra. Ez a portrédolog tulajdonképpen neked volt az ötleted. Jól emlékszem?
K.Á.: Nem, a tanáromé. Fakultatív jártam gobelinre, ami nem volt fő szak. Egy nagyon link tanárra volt bízva, aki soha nem jött korrigálni. Időnként adott egy feladatot, amin dolgozott az ember. Kartont kellett festeni, hogy aztán az alapján megszőjem. A diplomához egy figurális feladatot kaptam. 
Tehát a rajztanítás, arról szólt, hogy ül egy modell, és te figyeld meg, hogy a szeme milyen, az orra milyen, hasonlítson rá, de ha belegondolsz a középkori festészetbe, egyáltalán semmi szükség nem volt erre a fajta mesterségbeli tudásra. Iszonyú küzdelem volt ezt is levetkőzni, hogy ne legyen naturalista az az emberi figura"

(részlet az Art Limes folyóirt 2020/2-ben megjelent interjúból)