Pécsi József fotóművészeti ösztöndíjasok kiállítása

A kiállítást Kudász Gábor Arion, fotográfus, a Pécsi József ösztöndíj kuratóriumának tagja a következő gondolatokkal nyitotta meg.

Az alábbi szöveg a megnyitón élőszóban elhangzottak rekonstrukciója, ily módon nem teljes, vagy bizonyos pontokon a kelleténél is terjengősebb, egyszóval nem az eredeti, hanem valami elveszettnek csalóka emléke. 

1.

A fotográfia nyelve a csoport, a legszorosabb értelemben is, mint valamely tulajdonságuk alapján összegyűjtött emberek csoportja, vagy sorba rendezett képek csoportja, egymásból következő fogalmak, meghatározó mozzanatok, a Tipikus jegyeinek csoportja. A fényképek jelentése a csoporttól függ és a csoporton belül jön létre.

Kapóra is jön ez most nekünk, hogy tíz fiatal és szerteágazó érdeklődésű alkotót magába foglaló alkalmi társulatról, a 2019-es év Pécsi József ösztöndíjasairól kívánunk szólni. Ők ma a viszonylagos szabadságot biztosító egy-két-három év támogatással felívelő pályájuk korai korszakának meghatározó alkotásairól adnak számot. Függetlenül egy-egy alkotói pálya alakulásától, jelentőséggel bír, hogy 2020-ban, a Capa Központ Project Room termében, a mai Magyarországon, Közép-Európában, egy beharangozott globális katasztrófa előestéjén mit tart a tíz kiemelkedő huszonéves fotográfus legfontosabbnak.  Képezhetünk a csoporton belül további csoportokat aszerint, hogy a kiállító fotográfusok milyen témák és gondolati játékterek mentén helyezhetők el. Genius loci, a hely szelleme kínálkozik, hogy az első csoportnak nevet kölcsönözzön. Itt olyan munkákat láthatunk, amelyek a hely felől közelítenek témájukhoz, azt vizsgálva, hogyan nyomja rá bélyegét az elmúlt (és az eljövendő) történelem valamely földrajzilag meghatározható közösségre. A nagyon is valóságos hely átíródik és médiumként szólal meg ezeken a képeken, áthatja az utazó-mesélő nagyon is szubjektív élménye. Koleszár Adél mexikói száműzetését, Bielik István kihalt munkatáborait és Ficsór Zsolt groteszk soroksári hétköznapjait sorolom ide. Következő csoportunk, Geibl Kata, Standovár Júlia, Máté Balázs és Zagyvai Sári, mind kutatók, mérnökök. Zavarbaejtően szép képeken fejtik fel a kép épületének szerkezetét. A használt eszköztár a tudományoké, felboncolják, elemzik és klónozzák a fotográfiát. Egyikük egy banális családi képből indulva feltárja a legmélyebb mélységet, másikuk magát a mechanizmust vallatja, ami tárgyból képet csinál. Ezek az alkotók fotografáló archeológusok, szociológusok, pszichológusok, matematikusok, nyelvészek. Végül azok következnek, akik a kívülállóság problematikájával bírkóznak. Munkáik a hovatartozás, a migráció, asszimilálódás, végső soron az identitás kérdéskörében mozognak. Polgár András önnön indonéz esküvője, Guba Ilka bevándorlói és Turós Balázs képi naplója tartozik ide. Nem meglepő módon közös jegy, hogy mind a tíz munka témává teszi különféle csoportok kohéziójának és dinamikájának vizsgálatát.

2.

Van a mai kiállításnak még egy további szereplője, akiről nem szabad megfeledkeznünk. Pécsi József, a művész, a reklámfotós, az író, az esztéta, a tanár, a gyűjtő. Illik ismernünk őt, hiszen nevét viseli a fotográfiai szakkönyvtár itt az utca túlvégén, ahogyan ez az ösztöndíj is. Életpályája egyszerre követendő és kétségbeejtő. Egy pontot szeretnék kiemelni az életéből, mely mindkettőre példa. A sikeres fotográfus műtermét 1945 januárjában bombatalálat éri, elpusztítva minden addigi munkáját és a gyűjteményét. Pont. A Rákosi-korszakban már nem tudta rekonstruálni korábbi sikereit, igazolványképeket készített, 1956 októberében, pár héttel a forradalom előtt halt meg. Honnan tudták mégis negyven évvel később, hogy épp róla kell elnevezni ezt az ösztöndíjat és a könyvtárat?

Ide be kell szúrnom egy megjegyzést. A természet módszere a redundancia. A természet nem tesz fel mindent egy lapra. Nyilván számos kiemelkedő tehetség élt Pécsi József kortársaként, egyikük még csecsemőkorában meghalt spanyolnáthában, másikuk óvatlanul egy lovaskocsi alá lépett, a harmadik túl korán kapott rá az alkoholra, a negyedik származása miatt nem maradhatott idehaza, és így tovább. Pécsi munkásságát elsöpörte egy bomba légnyomása. Mégis valami csoda folytán nagyrészt fennmaradt. Pécsi rendszeresen publikált, képei itt is ott is előkerültek. Könyvei és írásai sok helyen fennmaradtak. Oly sokáig éltünk békeidőben, hogy elfelejtettük, hogy mire valók a könyvek.

Jusson eszünkbe az ösztöndíj 25 éves jubileumi kiállítása, aminek összeállítása Gellér Judit stábjának több évnyi küzdelmes munkáját dicséri, amit ezekben a terekben láthattunk 2017-ben és amihez kapcsolódik a mai napig bővülő online archívum. Ebben az archívumban ilyen vagy olyan okból pár helyen csak a név szerepel, de hiányzik a hozzá tartozó munka, mellette ez áll: „Az ösztöndíjas sorozat a szerző kérésére nem elérhető” vagy ez: „Az ösztöndíjas sorozat technikai okok miatt nem elérhető” vagy ez: „Az ösztöndíjas sorozat elveszett.” A teljesség igénye nélkül újabb névsor, ezúttal a hiányzóké: Lábady István, Gáldi Vinkó Andrea, Bartis Attila, Dezső Tamás, Sopronyi Gyula. Ezen a ponton Mélyi József Lyuk az életrajzon című írását ajánlom a hallgatóság figyelmébe, aki nálam sokkal körültekintőbben járja körül a kérdést.

De kié a munka? Azé művészé, aki elveszti, akinek leég a műterme, aki idővel megtagadja, aki taktikázik vele? Nem, a mű a miénk. Itt van, ki van fizetve. Az önöké, az enyém, a díjat adományozóé, a hazáé, a korszaké. Azé a koré, amelyben megszületik és amelynek kérdései foglalkoztatják, amely elismeri és díjazza. E birtok megőrzése komoly felelősség, de még véletlenül sem az alkotó felelőssége, akinek a feladata más. Az ő dolga, hogy mindig a továbblépést keresse, hogy szenvedélyes legyen, hogy helyet csináljon az újnak, hogy jó ügyekért tüntessen. A megőrzés felelőssége az ösztöndíj és a közönség felelőssége. A megőrzés módját pedig elleshetjük Pécsi Józseftől, hiszen nem lenne róla elnevezve díj, ha nem biztosította volna be magát a bomba ellen.

Időről időre, ha nem is évente, újra megjelenhetne egy katalógus az ösztöndíjasok sorozataiból. Helyet már készítettem neki a könyvespolcomon, csak meg kellene tudnom vásárolni. Önök mellett én is vállalnám a megőrző szerepét.

3.

„A fotográfia a pillanat művészete” – jelenti ki Pécsi számos írása egyikében. A múló pillanaté. Egyetértek, amennyiben a pillanat múltával már fogalmunk sincs, mit láttunk az imént. Pécsi óta eltelt háromnegyed század fotográfiai tapasztalatával a zsebünkben, módosítsuk a meghatározást mondjuk arra, hogy a fotográfia a csoportosítás, a csoportképzés művészete, és az emlékezésé! Jó alaposan nézzünk most körül, véssük eszünkbe amit látunk a falakon. Könnyen lehet, hogy holnapra csak annyi marad fenn, amire emlékszünk a mai estéből. Emlékezzünk, hogy 2020-ban mit kínált a kortárs magyar fotográfia, milyen együttállások jöttek létre, mivel keltettek feltűnést azok az ifjú alkotók, akik közül 25 év múltán majd kiemelkednek a magyar fotográfia nagy nevei, Pécsi Józsefek, díjak névadói. Tartozunk nekik és tartozzunk közéjük!

Ha új művek létrehozására fordítunk nem kevés pénzt, akkor a megőrzésre is kell fordítani, a létrehozott tudás terjesztésén, a díj tekintélyének növelésén és az alkotói pályák felépítésén kell dolgoznunk. Egyik feladat következik a másikból.

Elhangzott a Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj 2019 című kiállítás megnyitóján 2020. február 17-én a Capa Központban.

Kurátor: Csizek Gabriella
Kiállító művészek: Bielik István, Ficsór Zsolt, Geibl Kata, Guba Ilka, Koleszár Adél, Máté Balázs, Polgár András, Standovár Júlia, Turós Balázs, Zagyvai Sára
(borítókép: Capa Központ)