Permanens Konfliktus kiállítás

A sors egészen különös játéka, mikor egy testvérpár mindkét tagja festőművész. A testi érzékenység legkarakteresebb képviselőjeként izgalmas világot teremt az ÚjMűhely Galériában Permanens konfliktus néven megnyíló kiállításán Verebics Ágnes és Verebics Katalin.

Verebics Katalin 2005-ben, Verebics Ágnes 2006-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetem festő szakán. A szakmai elismerések, a hazai és nemzetközi művésztelepi meghívások egymást követték mindkét művész életében, jelenleg mindketten meghatározó alakjai a hazai kortárs képzőművészeti szcénának. Mindkettőjük munkásságában központi kérdés az emberi test, ám művészetük nagyon különböző.

A ’80-as években kialakult új szenzibilitás irányzata egyfajta érzékenységet jelentett a stílusokra, a régi művészeti retorikára. Több évtizeddel később ez a szenzibilitás az érzéki, testi érzékenység megfogalmazása lett, aminek a legkarakteresebb képviselői Verebics Ágnes és Verebics Katalin.

Verebics Ágnes munkáiban ez a fajta bensőségesség erősen az ösztönös, állati és egyéb belső, az emberekben megbújó árnyékvilágra fókuszál szimbolikus módon, de a maga nyersességével: prémekkel, állati motívumokkal teszi ezt. Ha Ágnesnél ez az ösztönösség egyfajta érzéki fűtöttséggel párosul, akkor Katalinnál ezt sokkal rezignáltabban érezzük. „Ez a fajta párosság ellentét is, a permanens konfliktus is erre utal a címben, hiszen a két irányzat egyszerre párbeszédben, párhuzamosságban áll egymással, egyszerre párviadal és olyan együttlevés, amelyben a két pólus nemcsak találkozik egymással, de ki is egészítik egymást. A maszk motívuma például az egyik helyen leleplező, a másik helyen rejtőzködő maszkként jelenik meg” – mondta el Gaál József festőművész, egyetemi docens.

Verebics Katalin alkotásaiban a női test ábrázolásán keresztül a lélek rejtőzködő és fájdalmas mélységeinek kitárulkozását tapasztalhatjuk meg. A képen megjelenő szemek, testrészletek, gesztusok és mozdulatok minden kiszolgáltatottságukkal, sérüléseik lenyomataival egyenesen a befogadó szemébe néznek. Nincs védőháló, se ejtőernyő, szabadon esünk a lecsupaszított önmagunkkal. Realista ábrázolásmódja mellett előszeretettel kísérletezik anyagokkal és technikákkal. Kollázsolt festményeinél gyakran a transzfer fotóátviteli eljárást alkalmazza, de használ merítettpapírt, csipkét vagy akár sarat is kompozíciói megalkotásánál. Képi megfogalmazása líraian érzékeny.

„Sokszor naplószerűen festem ki és rajzolom a bennem zajló történéseket, legyen ez akár egy pszichologizáló portré, vagy egy közeli kontextusba helyezett testkivágat, vagy a helyek, amelyeken járok. A figuratív megfogalmazás érdekel leginkább” – fogalmazta meg Verebics Katalin.

Verebics Ágnes testábrázolásaitól nem áll távol a durvaság, a démoni megjelenés, de az irónia sem. Nincs tabu téma, kegyetlen tükrökként néznek vissza ránk a sokszemű, vészjósló tekintetű állatok vagy a latex és szőr maszkok mögül kivillanó szempárok. Képeinél nem szempont az esztétizálás, előszeretettel komponál ellentétes, hagyományos értelemben nem összeillő dolgokat, disszonáns érzetet keltve ezzel a befogadóban. Olajképeit vászonra és alumíniumlemezre festi, installációiban szeret szokatlan anyagokkal és tárgyakkal kísérletezni, mint a szőr, a csont, az agancs, vagy a paróka és az állati preparátum.

„Halmozok, újragondolom, fekete szurokban forgatok, freak vagyok..? …túl intim, túl veszélyes, túl borzalmas, túl vicces, túl giccses….Borzalmak….. a műterem falába „égett” mikró horror lerakat … vágytárgy, hűtlenség, pocoklét, testvériség, indulat, gyermek, zsarnok, felelőség, gátlástalan fenevad természet, gátlásos frusztrált ösztönlény” – mondta el Verebics Ágnes.