Privát táj - Kiállítás a Faur Zsófi Galériában

"A figuratív képzőművészet a jelenben radikálisan más helyzetben van, mint a 19–20. század előtt, amikor az európai kultúrkörben szinte kizárólagosan uralta a művészeti szférát. Talán épp a modernizmus és a velejáró stilizáló, majd absztraháló szemlélet, valamint a művészet dematerializációja szabadította fel, és adta meg számára az új küldetés lehetőségét, hasonlóan ahhoz, ahogyan az egzisztencialista felfogás szerint az abszurditásból fakadó tétnélküliség adja meg az egyén (küldetéstudatának) szabadságát.

A figurativitáson belül gondolhatunk legegyértelműbben az emberi alak, a fauna vagy a flóra elemeinek ábrázolására, esetleg egyéb alteritásokat antropomorfizáló formákra, vagy élettelen és élő, felismerhető elmeket egy úgynevezett „tájba” összesűrítő reprezentációra, legyen az távoli és természetes, közeli és dologi. Maga a figurativitás azonban nem egyértelműen bináris kérdés, hiszen számos esetben teret enged a részleges absztrahálásnak, a kétértelmű megjelenítésnek, valamint a tudatos és tudattalan, de mindenképp meghatározó kompozíciós elhagyásoknak és kiemeléseknek.

Érdemes figyelmet fordítani a latin gyökerű figuratív fogalom belső ambivalenciájára: ugyanúgy utalhat a valóságosra és az ábrázolóra, ahogyan az átvitt értelműre, a metaforikusra.

A nagy történelmi korszakokra visszatekintve viszonylag egyértelműnek látjuk az individuum és a társadalom kapcsolatának alakulását, az egyik vagy másik előtérbe kerülését. Az egyik paradigmaváltás a reneszánsz korhoz fűződik, amikor a társadalmi és gazdasági környezet sajátos átalakulása révén az egyén fokozatosan a középpontba kerülhetett, szemben a feudális és egyházi hatalmi rendszer által előírt szerepekkel: a korábban meghatározó „viator mundi” (a világ zarándoka) eszméjét felváltotta a „faber mundi” (a világ teremtője) mint idea. Jóval később – mintegy a kapitalizmus utópisztikus túloldalán – a szocialista világfelfogások az egyéni érdekek közérdekekért való feláldozásának szükségességét hangsúlyozták. Mára az egyén és a közösség, a privát és a közszféra, valamint az ember és a táj egymás mellett élésének kompromisszumai alapvető dilemmává váltak.

GULYÁS Andrea Katalin munkái az erőltetett rendszerezettség működésképtelenségét, valamint az abból való egyéni szabadulás tömeges jelenséggé válását szemléltetik, miközben a művész a természeti útvesztők irányadóit finoman átemeli a privát térbe. Az orosz születésű, Németországban élő Katerina BELKINA digitálisan átfestett képei között megjelenik egy kelet-európaiként könnyen átérezhető, szürkésen borongós, lakóparki és ipari tájból való menekülés vágya és a hétköznapi, privát élet közzétételének gesztusa. Szintén a menekülés különféle formái érhetőek tetten SZOLNOKI Szabolcs merengést sugalló statikus enteriőrjében, valamint természeti környezetben kibontakozó, akciószerű jelenetében, sőt e kettő találkozásában is: egy statikus, paradox módon kültéri, és még inkább kifelé tekintő aluljárói perspektívában. CZENE Márta epizodikus, ugyanakkor narratív összeállítása vizualitásában is az egyén közvetlen környezetével szembeni kiszolgáltatottságát sejtetik. BENYOVSZKY-SZŰCS Domonkos John Baldessari (1931–2020) előtt tisztelgő munkáiban olyan öngyilkosságot elkövető egyének portréit konfrontálja egy objektív, mégis érzelmi csengésű dimenzióval, akik publikussá tett, mégis rendszerint privátnak vélt helyzetekből lehetnek ismerősek. TAYLER Patrick Nicholas gyermeki és tárgyközpontú, erősen közelített csendéletei emberi jelenlét nélkül mutatnak rá egy igazán emberi, kényelmesen privát környezet már-már negédes, csapdaszerű helyzetére.

A kiállításon bemutatott művek a figurativitás változatos eszközeivel és megközelítéseivel reflektálnak az egyén és a közösség, a privát és a közszféra, valamint az ember és a táj kapcsolatára, mindezen elemek egyszerre dichotóm és interdependens kettősségét is feltárva." / Domokos Ferenc/