Shaping Üvegművészeti vándorkiállítás "Az Üveg Éve" keretében

A kolozsvári Mátyás Király szülőháza az egyetem kihelyezett Galériája is, iskolai előadóterme, kertjében
a diákok szobraival, belül antik gipszmásolatokkal, a belváros szívében. Az itt megrendezett harmadik
(vándor) kiállítás a patinás későközépkori pincében nem csak méltó helyszín, de a különleges
atmoszférájú, az üvegtárgyakat kiemelő, átjáró, a tárgyakon átlátszó kőfalstruktúrák egyedivé tették,
mintegy átfestették a műveket, segítették, a kulturális emlékezet felidézett, megjelenő tárgyaivá tették
őket, nem patinát adtak, hanem nagyszülői melegséggel, újramesélt mesét, mint amit ismerünk, de jó
újra hallani a régit, mert alig emlékszünk, hogy, hogyisvolt- egyszervolt-holnemvolt, de most itt van.
„A román magyar közös múlt” előszavában Makkai László Petru Grozát emlegeti, aki 1947-ben közös
vámuniót szorgalmazott a két ország között. A kulturális vámunió egy komoly állomása a jelen kiállítás.
Egyetemünk nyugalmazott professzora, Kéri Elemér filozófus tanította nekünk, hogy a kentaur
szimbóluma, a természeti lény, a köldöke alatt állat, és a kifejezetten emberi, a köldöke felett a
gondolkodó, kezével tevékenykedő ember. Ahogy a „mítoszok összeérnek”, földrajzilag egymástól távol
lévő helyeken ugyanakkor ugyanarról mesélnek, amint Gilgames barátságot köt Enkiduval, mert csak
együtt tudják a próbákat kiállni, úgy nem mehetünk tovább a 21.sz.-ban magunkban csak, a „global
willage” kulturális egymásrautaltságot jelent, barátságot kell kötnünk, mert csak a gondolkodó részünk
az, ami tudja, hogy mire van szüksége a természetnek, aminek része vagyunk. A „vizuális horizont”-on
nem dereng most mást, mint a kulturális egymásrautaltság. Ezekről számolnak be az üvegművészek és
diákok alkotásai.
A főként képzőművészeti üvegalkotások a stúdióüveg kategória kortárs művei. A felelősség igen nagy,
mert a nem tisztán formatervezett használati üvegek helyett tárgyakat készíteni, úgy, hogy a szakrális
funkció már nem élő, gyakorolt szempont, életvitelben nem jellemző, és míg (újra) nem része polgári
életformánknak a galériákban vásárolt dísztárgy, addig csak kiállításokra dolgozunk, remélve, hogy a
néző(k)re hatunk. Remélve, hogy ha mégis háztartásba kerül, ott hat, működik. Hogyan? Mint az üveg
erre alkalmas anyaga, ahol belelátunk a tárgyba, ahol „ a távolságot, mint üveggolyót megkapod”,
kaphatod, ha a mű valóban eléri a művészet küszöbét, és átlép rajta, a vendéggel, a nézővel, a
látogatóval.
Ezekről a felelős jövőbeli feladatokról beszéltünk a megnyitón, és beszélgettünk utána, mert erről is szól
az Unesco, „Az üveg nemzetközi éve” néven nevezése, hogy tudatosítsuk az újrahasznosítható anyagon
túl, az örök emberi, azaz kulturális tartalmakat. Hogy ne legyünk, mert „rég nem vagyunk csupán agyag,
s anyag.”
Úgy érezzük ennek megfelelően méltón képviseltük magunkat, egyetemünket, s mutattuk „valódi
hazánk”, remélve, hogy ennek a „nemzetköziesítés”-nek lesz folytatása, mert hozadéka már van,
hazahoztuk jóérzéseinket, reményeinket, mondhatjuk, hogy reményekkel feltöltődve jöttünk haza, a
Farkas utcai sárkányt, a nemzetközi butaságot legyőzni tudjuk, fogjuk. És azt is reméljük, hogy ezt itthon
is értik, értjük majd.
Külön köszönettel tartozunk Alexandra Muresannak kitartó munkájáért, okos és kedves vendéglátó
voltáért, S'őke Barbarának rengeteg, kurátori megbízatásán túli tevékenységéért, illetve minden azon
kollégának, diáknak, akik részt vettek a munkában, kiállításban.

Pattantyús G.G.
2022.12.