„Szükségem van arra, hogy felháborodjam, vagy örüljek annak, amit magam körül látok” Interjú Részegh Botonddal

https://www.observatorcultural.ro/articol/am-nevoie-sa-simt-bucurie-si-revolta-fata-de-ceea-ce-se-intimpla-in-jur/

„Szükségem van arra, hogy felháborodjam, vagy örüljek annak, amit magam körül látok”

Interjú Részegh Botonddal

A tehetséges grafikus, illusztrátor és festőként ismert Részegh Botond tevékenységét az állandó keresés és újrafelfedezés jellemzi. Mindig kíváncsian fordul a környezetében végbemenő változások felé – teszi mindezt az önmegfigyelés és napjaink gyors, technologizált világa közti egyensúly megőrzésével. Csíkszeredában él, társalapítója az Új Kriterion Galériának, rengeteget utazik, és imádja New Yorkot. A sebesség századában Részegh Botond gyakranlassítja lépteit, hogy csendben figyelhesse az őt körülvevő világot.A művésszel aLoss of Soul és A háború anatómiája címűlegújabb munkáiról beszélgettem, valamint arról, hogymit jelentett számára a világjárvány emberi és szakmai szempontból, és miként jelenik meg műveiben az irodalom.

Hogyan alakultak ki a Loss of soul és A háború anatómiája központi témái? A napjaink társadalmának meghatározó tulajdonságai közül melyeket tartod művészi megjelenítésre alkalmasaknak?

A Loss of Soul sorozat megalkotását két szikra indította el – az egyik az,amikor a bostoni Északkeleti Egyetem kampuszában jártam, meglepődve tapasztaltam, hogy nem látom a diákok arcát, mert mind a telefonjuk képernyőjét bújták; a másikpedig a két és fél éves fiam, amikor engem utánozott, az arca elé tartotta a telefont, és keresgélt rajta. Ekkor tudatosult bennem, mennyire veszélyes a technológiára való folytonos kapcsolódás, mivel elvonja figyelmünket saját magunkról. Romániában is, a metrón, teraszokon, parkokban, mindenholazt látod, hogy az emberek a telefonjukat bámulják, a barátok találkoznak, de két-három percenként telefonjukra néznek. A technológia egyértelműen nagy segítségünkre van, ha okosan használjuk. Nekem, például, abban segít, hogy amint befejeztem egy munkámat, azonnal lefényképezhetem, és egy más szemszögből tekinthetek rá. Már nem ugyanaz a hozzá fűződő viszonyom, könnyebben észreveszem a hibákat. De mindezt kis mennyiségben kell adagolni, és én tudom magamról, hogy túlléptem a határt, beszippantott a technológia. Vannak olyan anyák, akik egyik kezükkel a gyermeküket szoptatják, a másikban pedig a telefont tartják. A gyermek nem látja már az édesanyja szemét, csupán az tudatosul benne, hogy az a bizonyos tárgy ugyanolyan fontos az anyja számára, mint ő maga. Az emberi arc feloldódik, elveszik a képernyő varázsában. Lemondunk saját arcunkról. Ne érts félre, nem a kütyük ellen vagyok, csak arra akarom felhívni a figyelmet, hogy tudatosan kell használnunk azokat. A fiatalok, akik ezekkel a kütyükkel együtt nőnek fel, sokkal helyesebben, sokkal nagyobb felelősségtudattal viszonyulnak azokhoz. Teljesen átlátják a rendszert, és hétköznapi természetességgel használják ezeket az eszközöket. És van még egy fontos dolog, talán mind közül a legfontosabb: nagyon gyors és látványos változásokkal teli időket élünk. Az élet minden terén változásokat és exponenciális fejlődést tapasztalunk.Ez valósággal lenyűgöz, és rendkívül örülök annak, hogy részese lehetek ennek a kalandnak. Mi lehet ennél nagyobb ihletforrás egy művész számára? Meg kell értenünk ezeket az időket, meg kell tanulnunk nap mind nap alkalmazkodni az új körülményekhez, és ez nagyon serkentőleg hat rám.

2018-ban zártam le ezt a sorozatot, és azótaA háború anatómiáján dolgozom. Régóta foglalkoztat a háború kérdésköre és annak mozgató rugói. Igyekeztem megérteni, hogyan juthatunk mi, emberek, parancs végrehajtása közben, bizonyos helyzetekbe. Az alkotások középpontjában a tömeg és az egyén áll. Mindkettő rendkívül érdekel.

Elsősorban az foglalkoztat, hogyan mozog és gondolkodik az öldöklés céljából harcba – esetleg halálba – küldött embertömeg, hogyan mozognak, milyen lépéseket tesznek a „feletteseik”. A harcba induló sereget homogén tömegként képzelem el, amely egy óriási, fegyelmezett amőbaként mozog, mindenkinek van saját lába, de az együtt mozdul a többiekével, van saját feje, de más gondolkozik, és más hoz döntéseket helyettük. A rajzaim és festményeim ezt a jelenséget próbálják megragadni.

Másrészt pedig ott van az öldökléssel vagy a saját halálával farkasszemet néző ember. Győztes és áldozat. Napjainkban a háborúk a virtuális térben is zajlanak –és ezen a ponton a sorozat kapcsolódik a Loss of Soulalkotásaihoz. Ez együtt jár a lelkiismeret-furdalás kizárásával, mivel így nem kell az áldozat szemébe néznünk. E munkák megalkotása során az volt a célom, hogy kifejezésre juttassam az Én és a Másik megszűnését a virtuális világban, és olyan témákat dolgozzak ki, mint például az öldöklés és a halál pillanata. Az erőszak és a behódolás, a tömegben átélt őrjítő magány. A győztes magányossága. A legyőzött magányossága. A halál. Az acélízű és acélszagú közöny, a számtalan emberélet kioltásáért felelős egyént őrületbe kergető lelkiismeret-furdalás. Ezek a kettősségek érdekelnek, ezeket akartam kifejezni. A felfuvalkodott emberi egó, amely az öldöklés istenének, élet és halál korlátlan urának képzeli magát.

NichitaStănescu verseihez grafikatanárod, Mircia Dumitrescu készített illusztrációkat. Hogyan hatott az ő példája az irodalomhoz fűződő viszonyodra, tudva azt, hogy neked is jelentek meg illusztrációid verseskötetekben? Milyen hatással voltak az irodalmi művek a művészi tevékenységedre?

Tulajdonképpen véletlenül lett művész belőlem. Gyermekkoromban, kamaszkoromban egyáltalán semmi jel nem utalt arra, hogy az lesz belőlem, ami vagyok. Néha, mai napig csodálkozom azon, hogy művész lett belőlem. [nevet]. Szerencsém volt középiskolai és egyetemi tanáraimmal. Példaként említhetemMircia Dumitrescut, akitől megkaptam születésnapomra Dosztojevszkij Félkegyelműjét. A regény hatása egy meteorit becsapódásához volt hasonló, mivel engem is állandóan az foglalkoztatott, amit az emberek rútnak, abnormálisnak, marginálisnak neveznek. Szerintem egy szép tájat (például egy erdőt) nem kell elmagyarázni. Az erdő által megjelenített plaszticitás az, amit magyarázni kell. Tíz évvel ezelőtt Kányádi Sándor költővel ültem a Hargitán, a háza udvarán egy pohár bor mellett. Napnyugta volt, egyszer csak így szólt: „Nézd, fiam, milyen szép! Én leírom, te lefested, és soha az életben nem mossuk le ezt a giccset magunkról!”  Ezen a csapásvonalon igyekszem haladni: megpróbálok erős érzelmeket megragadni anélkül, hogy érzelgőssé válnék. Ez, viszont, gyakran a pesszimizmus benyomását kelti. Pont ez az oka annak, hogy munkáimat minimális plaszticitás jellemzi - így közvetlenebbül adható át az eszmei üzenet. Mind például egy elemi üvöltés. Kétségkívül ez a regény indított el a művészet útján. Úgy gondoltam, ha Dosztojevszkijnek sikerült az emberi lét ilyen mélységeit ennyire érzékletesen megjelenítenie, akkor a magam művészi eszközeivelén is meg kellazt próbáljam.Talán ez az oka annak, hogy az irodalom mind a mai napig inspirál, és ugyanannyira érdekel, mint a képzőművészet.

Kérdeztél az illusztrációkról. Több okból is imádok illusztrációkat készíteni, ám a legfontosabb az, hogy egy regényhez vagy vershez hasonlóan, kimozdít a komfortzónámból, új utakat tár fel előttem. Az már csak természetes, hogy különböző kompozíciókban kipróbálom ezeket az új irányokat, így olyan megoldásokat találok, amelyeket addig még nem alkalmaztam. Ez nagyban segít a saját munkáim megalkotásában is.

A sebesség századában gyakran lassítasz, és türelmesen körülnézel. Vonattal jársz. Milyen hatással vannak rád ezek az utazások?

Tolsztoj felteszi a kérdést, hogy a távolság csökkenésével mihez kezdünk a megmaradt időnkkel. Nemes célokra fogjuk felhasználni? Ezen gondolkodom én is. Budapestről repülővel hamarabb eljutok New Yorkba, mint te vonattal Bukarestből Budapestre. Felteszem magamnak a kérdést: hogyan hasznosítom a felszabadult időt? Igyekszem figyelni az emberekre, arra, ami körülöttem történik. Ezért szeretem a New York-i metrót. Megfigyeltem, hogy ott az emberek önvédelemből nem méznek egymásra. Érthető, hiszen sokan vannak, a metró állandóan zsúfolt, és ha nap mind nap rád bámul valaki, megbolondulsz. Kialakították magukban ezt a távolságtartási stratégiát, és ha ott laknék, azt hiszem, én is így járnék el. De mivel csak rövid időszakokra megyek oda, élvezetettel figyelem az embereket, és elképzelem az élettörténetüket. Nem állítom, hogy lerajzolom, modellként használom őket, de kedvem lelem abban, hogy megfigyelem az embereket. Fejlesztem a megfigyelőképességemet. A New York – Chicago–Los Angeles közötti coasttocoast utazásom során, például, érdekes dologra lettem figyelmes: megérkeztem a repülőtérre, és elindultam metróval a város irányába. A Jamaica Centerben beszálltam egy hatalmas, harminc személyes liftbe. Nagyon lassan haladt, három emeletet fél perc alatt tesz meg. Mellettem egy mexikói állt, látszott rajta, hogy építőtelepi munkás. A lift falának támaszkodott, és az alatt a harminc másodperc alatt elaludt. Én költöttem fel, amikor megérkeztünk. Szemébe néztem, és láttam benne a fáradtságot – ez a kép mélyen az emlékezetembe vésődött. A világ legmozgalmasabb városában él ez az ember, de egész nap dolgozik, és teljesen egyedül van. Sehol sem láttam magányosabb embereket, mint a nagyvárosokban. És itt megint bejönnek a kütyük, amelyek csak fokozzák a magányosság érzését, mivel azt a hamis benyomást keltik benned, hogy sok barátod van. Az utam során mindenütt egyfajta melankóliát véltem felfedezni az emberekben – és ez alatt nem a szó XIX. században használt pozitív jelentését, hanem a magány okozta szomorúságot értem. Nagyon érdekes, hogy azelőtt – be kell vallanom – nem tetszettek Edward Hopper képei, sőt, visszatetszést váltottak ki bennem, ám az utam során teljesen megértettem, mit akart munkáival kifejezni.

Tavaly novemberben autóbuszra vártam New Yorkban. Késett, csak éjfélkor érkezett meg. A harmadik megállónál felült egy férfi a kislányával. Elsős vagy másodikos lehetett. Nagy hátizsák volt a kislány hátán, és én a fiamra gondoltam, mi lenne, ha ő is ébren volna ebben az órában, és másnap reggel nyolckor kelnie kellene? Emberi történetek, de ahhoz, hogy észrevedd ezeket, le kell vedd a szemed a telefonról. Így dolgozom, ez adja nekem a szükséges szikrát, ezek számomra a kiindulási pontok. És ott van még a gondolkodás öröme, amikor semmi mást nem csinálsz, csak nézel. Úgy tűnik, egyre ritkábban tapasztaljuk meg ezt az állapotot, amikor semmit sem csinálunk, pedig ekkor jönnek az igazán jó gondolatok, mert ilyenkor a figyelmünket nem arra összpontosítjuk, amit már tudunk. Talán ezek az ihlet pillanatai.

Mit jelent számodra az „otthon”? Minden évben kimégy New Yorkba, különböző városokban kiállításokat szervezel, projekteket futtatsz, mégis mindig visszatérsz Csíkszeredába. Gondoltál már arra, hogy New Yorkban maradj?

New York 1984-85 óta folyamatosan bűvöletében tart. Hogy miért, csak akkor értettem meg, amikor 2010-ben először jutottam el oda. Az volt az érzésem, hogy hazaérkeztem egy olyan városba, ahol sokáig éltem azelőtt. Abban a pillanatban vált ez világossá számomra, amikor leszálltam a vonatról (megint a vonat!) aPennStationon. Egy nyüzsgő város, amely nagyon megtermékenyítően hat rám, egyfajta új Babilon, ahol az az érzésed, semmi sem lehetetlen. Igen, tudnék ott élni, foglalkoztatott már ez a gondolat, de végül több okból is lemondtam róla: nem akarok magányossá válni, nagy szükségem van társaságra, barátokra, és pénzem sem volt elég a költözésre. Nagyon kötődöm az emberekhez és helyekhez. Elég sokat voltam New Yorkban, fantasztikus város, ha van türelmed arra, hogy megfigyeld és felfedezd. De New York nem az enyém, nem háborodom fel, nem dühöngök az ottani hiányosságok miatt, márpedig nekem az alkotáshoz szükségem van erre a lelkiállapotra, és ezt csak itt érzem. Miután kétszer-háromszor megfordultam New Yorkban, tudatosult bennem ez a szükséglet, hogy felháborodjam, és, természetesen, örüljek is annak, amit magam körül látok. Otthon szinte állandóan készenléti állapotban vagyok, és ez az érzés csak itt kerít hatalmába.

A csíkszeredai Új Kriterion Galéria művészeti igazgatója vagy. Hogyan szervezed meg a galéria tevékenységét, milyen kiállításoknak adsz otthont, és milyen hatással van a galéria a város művészeti életére?

Amikor 2011-ben Hajdú Áronnal közösen elindítottuk ezt a projektet, úgy láttuk, hogy Csíkszeredában nincs egykortárs művészeti alkotások kiállítására alkalmas helyiség. Innen jött az ötlet, hogy nyissunk meg újra egy már létező galériát. Kezdettől fogva az volt a célkitűzésünk, hogy a csíki közönségnek bemutassuk a romániai és magyarországi kortárs művészet jelentős képviselőit. Nagyon fontos az is, hogy a kiállításokról katalógus készül. 52 ilyen kiadvány jelent meg (Mircia Dumitrescu, Ion Grigorescu, Gorzo, AurelVlad, LaurianPopa, Szabados Árpád, Vásárhelyi Antal, Korniss Péter, stb.). Nagyon remélem, hogy mindennek hatása van a város életére, bár egyelőre úgy látom, nagyobb hatása van a városon kívül, de ahogy mondják, senki sem lehet próféta saját hazájában [mosolyog].

Két éve munkáidat számon tartja a New York-i Yi Galéria. Milyen mértékben befolyásolja ez a partnerségi viszony a művészi munkásságodat?

Egy galéria rendkívül sokat jelent a művész életében. Természetesen, más vélemények is vannak, de én, személy szerint, úgy vélem, ha szimbiózisban élünk, eza viszony mindkét fél számára előnyös. Kezdettől fogva örültem annak, hogy együtt dolgozhatok a Yi Galériával, mivel így képvisel valaki engem a kortárs művészet legnagyobb központjában. Ez egyfajta elismerése és legitimizálása annak, amit csinálok.

A kiállításaidról készült katalógusok művészeti albumok formájában jelennek meg. Mit jelentenek számodra a művészeti könyvek?

A könyvet vagy albumot mindig gyermeki örömmel, az érintés örömével veszem a kezembe. És remélem, nem csak én érzek így. Olyan tárgyat tartok a kezemben, amely a kiállítás után is megmarad, és ami még fontosabb, így „elkönyvelhetőek” a munkák, meg tudom mutatni, mivel foglalkoztam. Úgy gondolom, már most nagyon figyelnünk kell a munkáinkra, műveinkre.

Barabási Albert-László megemlít téged A képlet. A siker egyetemes törvényei című írásában. Hogyan viszonyulnak mások a sikereidhez, és hogyan tekintesz te a siker fogalmára?

Valóban, ahogy Lászlónak is mondtam, valóságos esettanulmány vagyok [nevet]. De komolyra fordítva a szót, nagy megtiszteltetés számomra, hogy a hálózatelmélet legnevesebb kutatója megemlít a könyvében. Mégpedig a művészetben elérhető sikerrel kapcsolatban. Sokat beszélgettem vele az általad is említett témákról. Persze, az én megközelítésemben a siker fogalma eltér az ő tudományos meghatározásától. Amit én sikernek tekintek – például, hogy megélek abból, amivel foglalkozom, hogy megismerhetek olyan embereket, akiket csodálok – a tudós számára belső siker. Nekem viszont, jelenleg rendkívül fontos ez a fajta siker. Mert eljön talán egyszer az a siker is, amelyikről a könyvében ír, de ahhoz olyan tényezők is szükségesek, amelyek jelenleg nem állnak rendelkezésemre. Tudom, melyek azok, és igyekszem azoknak megfelelően irányítani az életemet. Nagy szerencsém/szerencsénk van, hogy digitalizált világban élünk, és eljuthatsz különböző helyekre anélkül, hogy fizikailag megjelennél ott. Ezt támasztja alá az én példám is, az outsideré, aki minden érvényesülési lehetőséget megragad anélkül, hogy a nagy kulturális hubokban élne.

Hogyan élted meg, művészként és emberként, a járvány időszakát? Hogyan érintett/inspirált téged?

Azt hiszem, soha nem volt még a 2020-hoz hasonló évem. Olyan volt, mint egy hullámvasút. Volt jó néhány tervem, de mind dugába dőlt, és nagyon gyorsan, szinte helyben kellett mindent átrendeznem. Vegyük például, a karantént. Március elején épp befejeztem egy erotikus rajzokból álló sorozatot (Poliphony and Pleasure), és úgy terveztem, hogy az áprilist családommal együtt New Yorkban töltöm, majd két hétre Dél-Amerikába utazunk. A világ körüli utazásból a lakásunk körüli utazás lett (Xavier de Maistre írt egy regényt Utazás a szobám körül címmel). Meg vagyok győződve, hogy a kezdeti nehézségek ellenére életem legjobb két hónapja volt, minden tekintetben, családi és szakmai szempontból egyaránt. Egy rendkívül minimalista rajzsorozatot készítettem olyan motívumokkal, amelyekről nem gondoltam volna, hogy valaha is használni fogok. Épp a napokban fog megjelenni a karantén ideje alatt készült rajzokat bemutató könyv, és most érkezett az a hír is, hogy 2021-ben a Magyar Kulturális Intézet közreműködésével ki fogják állítani a bukaresti Művészeti Gyűjtemények Múzeumában. Az esemény kurátora AnaNegoiţă lesz. Ahogy már említettem az interjú elején, ha figyelmesek és érdeklődőek vagyunk, olyan változásoknak lehetünk részesei, sőt, főszereplői, amelyekben valóságos kaland belevágni. Igyekszem, hogy ezentúl ne úgy éljek, mint a karantén előtt. Megértem azokat, akik nosztalgiával tekintenek a múltra, de én magam nem akarok nosztalgikus lenni, nincs időm nosztalgiázni. És még valami: a 2020-as év jó példa arra, amiről az elején beszéltem: a rendkívül gyors változásra és az ész „készenléti állapotára”. Nem akarok beképzeltnek tűnni, de érzem és tudom azt, hogy nincs időm nosztalgiázni. Nem akarom, elutasítom a nosztalgiát. Olyan időket élünk, amikor minden hirtelen változik, nekünk meg az a dolgunk, hogy készen álljunk a változások elfogadására, és alkalmazkodjunk azokhoz, ne olyan időkön nosztalgiázzunk, amelyekről már akkor úgy gondoltam, hogy egy út kezdetei. Úgy vélem, változtatnunk kell eddigi életvitelünkön...

Az interjút készítette

Silvia DUMITRACHE