Versek az én térképén: Gondolatok Filip Tamás Töredék Yoricknak című kötetéről (recenzió)

Versek az én térképén

Gondolatok Filip Tamás Töredék Yoricknak című kötetéről

„Úgy elolvastam volna, ami

a sebek alatt van,

de azt csak költők érthetik meg.”

(Filip Tamás: Zúgás)

Minden kritikus – ha kimondatlanul is – interpretációs szorongással küzd. Nem azért, mert teljesen elveszve érzi magát az általa vizsgált szövegkorpusz világában, hanem mert túl nagy egy kötet verstérképe, amelyen fő-és mellékutak ágaznak el, és csak abban a megértésben bízhatunk, amit Heidegger ekképpen fogalmazott meg korszakalkotó hermeneutikai munkájában, a Lét és időben: „mindenki külön téved el, de legalább ugyanabban az erdőben.”

Filip Tamás Töredék Yoricknak című tizenkettedik verseskötetének címe számunkra egy varázsiránytű: egyik mutatója Tandori Dezső Töredék Hamletnek (1968) című kötetére játszik rá (amelyet a kötet utószavában Murányi Zita is említ), a másik mutatója viszont Kormos István Szegény Yorick (1971) című költeményét is bevonzza az értelmezési körbe, már amennyiben „szegény Yorick” állandó önértelmezési gonddal küzd, szeretné meghatározni önmagát, költészetét, eddigi életművének helyi értékét a magyar líratörténetben. Filip Tamás korábbi – a Nemes Nagy Ágnes-féle objektív líra – útjáról ebben a kötetében végképp letér, és egy erősen szubjektum-központú versvilágot teremt magának. Annyira hangsúlyos eme kötetében a lírai én kontúrozása (személyes névmással, E/1. személyű igei személyraggal, birtokos személyjellel), hogy nem enged kibúvót az olvasónak, s mintegy a babitsi esztétikai morál beteljesedéseként hordozzák ezek a versek a legújabb filipi líra védjegyén túl a „csak én bírok versemnek hőse lenni” alapképletét. Mind Halmai, mind Zsille Gábor még egy 2017-es Magyar Napló-interjújában jegyzi meg Filip Tamás lírájának narratív, a versanyag novellisztikus tömörítettségű voltát. („Mindig bekapcsolt állapotban vagyok” – Beszélgetés Filip Tamással, Zsille Gábor interjúja, Magyar Napló, 2017/4, 27–28.) A Levelek című versében olvassuk: „hiába siettem le a harmadikról, / mire leértem, tél lett. / Ezt nem közlésnek szántam, / hanem költészetnek.” (67) Ebben már nemcsak a cselekményesség érhető tetten, hanem a lírai én és a költészetre való önreflexivitás is: „lám, ez is csak vázlat, szavak, / forma alig, húzások helyett / a remény, hogy eljön majd a nap, / amikor rendesen meg tudom írni.” (A mérgek útja bennem, 81) A próza nyelvének átlírizálása a filipi versnyelv által akképpen megy végbe, hogy a szerző magyar és világirodalmi műveltsége kitágítja a lét- és világértelemzői horizontot, ahonnan jól beláthatóak a semmi ágára aggasztott karácsonyfadíszek, a kibujdosott száműzött én, a tények mögül kiintegető képzelet… (Szókincs, 96)

A Nagy László-i mindenséggel mérd magad – eszményéhez képest érezheti a szerző kötetének töredék-voltát. Máskülönben négy különálló ciklusba rostált versek sorozata a líragyűjtemény, melyben tehát a költészetre, mint entitásra való állandó odafigyelés, tudatos reflektív megjegyzések sora adja a kötet alapmintázatát. Ez a permanens alkotói önreflexió uralja a kötet első két ciklusát leginkább, de találunk példát a korpusz másik felében is. És amit fontos még kiemelnünk: az a „kegyelmi állapot”, amit maga Filip Tamás nevez annak a versírás aktusaként, néha valóban elmozdul a szakralitás felé, főképp bibliai és egyéb allúziók által: „gyöngyöket szórok éhes kagylók elé” (Vagyok, voltam, 23); „Boldogok, akikben csend van…” (Akikben csend van, 25); „Ti mind, / akiket szerettem, / még ma velem lesztek / az elveszett paradicsomban.” (Akiket szerettem, 93)

A Kezdet című vers zárlata „ontológiai magányba” burkolózik, amikor is azt mondja ki a lírai alany: „még azt is csak kitaláltam, hogy létezem”. A Fiókjaimban a fraktálokba rendeződő káoszban még jobban látszódik a rendetlenség. Ez a lírai képválasztás hűen jelöli ki szerzőjét a versben: „Sodródom benne / némán, / a széle is én vagyok, és / én vagyok az összes középpontja”. A lévinas-i Másik is felbukkan a kötetben, mégpedig az én és a Másik, az idegenségtapasztalat révén: „Mindent magamból kell előbányásznom, / nézem, hogy milyen furcsa és idegen.” (Mindeneim, 61)

Filip Tamás homo ludens-i kikacsintással írja le a következő mondatot: „Ha költőien napozik az ember, / le tud barnulni álmában is.” M. Heidegger egyik előadására hajaz Filip Tamás – „költőien lakozik az ember…”– amely valójában eredetiben így szól Hölderlin hangján: „Teli érdemmel, mégis költőien lakozik az ember ezen a földön” (F. Hölderlin: Csodás kékségben…) Itt jegyzendő meg az is, hogy az álom és a film még két olyan vándormotívuma a kötetkorpusznak, amely jelentős lexémakinccsel bír. Habár jelen recenzió nem szándékszik strukturalista statisztikákba bonyolódni, az én, az álom, a film azok a szavak, amelyek jelentősen megterhelik a kötet szellemi-tárgyi voltát. Ezt a terhelést azonban az első Filip-kötet (1986) megjelenése óta közel négy évtizedes „líragyakorlat” igazán jól elbírja, sőt, még a zene szele is meglebbenti itt-ott a verssorokat: „Hogyan jutunk el / a hóba süppedt operaházba? / Ma nem halsz meg Tannhäuserért…” (Jelenet ködben, egy ismeretlennel, 33); „A bazaltorgonán valaki játszani kezd. / Bach: d-moll toccata és fúga. / Rajtunk kívül senki se hallja, mert / ez csak nekünk örvénylő zene. / De ki tudja, miért, párás lesz tőle / a tó mindent látó szeme.” (Más tükrök, más ruhák– Balatoni triptichon, 76) Vagy a Zenékkel pólyálom be című verset is ide sorolhatjuk. (38)

„Sohasem tudom, miről fogok írni, a szövegnek jutok eszébe, ő dönti el, hogy / velem íratja magát.” (Eszébe jutok). A versírás ezen nullfokán szokott elhangzani igen gyakran az „íródik” alkotásmechanikai szempontból helytelen igeváltozat. A verset ugyanis írják: ha egy üres lapot este kiteszünk az asztalra, reggelre nem íródik meg csak úgy magától a költemény. Ez az ingardeni üres hely metaforája nem tévesztendő azonban össze az olvasó által kitölteni kívánt lírai üres „közterek” betöltésével, értelemzői belakásával. Filip Tamásnál viszont nem erről van szó. Ő a kezdetektől „őrzi az értékrendje szerinti legfontosabbat: a vers méltóságát és a költői képzelet csodáját” – fogalmaz Simon Ferenc. (Columbo-módszer, 137)

Végezetül álljanak itt azok a szöveghelyek, amelyekben az önreflektáló költő szólamát halljuk: „miért is gondolnám, hogy / közöm van ahhoz, amit leírtam?” (Ilyen mondatok, 14); „Ez az én napom, ne zavarjon / senki, a legrövidebb verset / akarom megírni reggel óta” (Az én napom, 32); „Ha megérem, hogy / könyv lesz belőle, / úgy fogom olvasni, / mintha nem velem / történt volna meg” (Történetünk, 41); „Ám a legrosszabb versemben / is otthon vagyok (Akiket szerettem, 93)

Filip Tamás már rég felrajzolta magát a kortárs magyar líra térképére. Ilyen poétikai eszköztárral rendelkező költőhöz, akinek költői kérdései tele vannak egyszerre önmarcangoló és önmegnyugtató magatartással, már csak iránytűt kell adni néha, vagy instrukciót, hogy megtaláljuk azt a fát a maga mohás oldalával, amihez képest vershazájában, amelyben igen otthon érzi magát, tájékozódni lehessen.

Filip Tamás: Töredék Yoricknak (versek), Ab Art Kiadó, Bp., 2024