A képlet viszonylag egyszerű: olyan verskoszorúról van szó, melyek úgy kapcsolódnak egymáshoz, hogy az első szonett utolsó sorával indul a következő szonett. Ebből 14 van, s ezek első soraiból pedig összeáll az utolsó, az úgy nevezett mesterszonett. A szonettek tekintetében minden, a szonettekre vonatkozó formai követelmény érvényes, röviden: 14 sor, jambikus lüktetés, 10-11-es sorok váltakozása, az azonos szótagszámú sorok rímfeleselnek, a rímképlet lehet egyedi vagy a klasszikusan ajánlottak bármelyike. A nagy ívű kompozíció magában hord valami mindenkit érintő, fajsúlyos témát, legyen az privát vagy közösségeket érintő, megfelelő terjedelmet és formát biztosít ehhez a 14 szonett. Petri György javaslata, hogy kezdjük a mesterszonettel, tehát a végén, s abból bontsuk ki az azt megelőző 14 “al-szonettet”, de véleményem szerint becsületesebb tartani a lineáris sorrendet: az első szonett első sorával kezdeni, s a 14. utolsó sorával bevégezni. Ehhez természetesen szükséges a kompozíció teljes átlátása, egyszerre kell engedni a vers sodrásának és terelni is azt: valódi mestervizsga. Talán a leghíresebb magyar szonettkoszorú József Attiláé, A kozmosz éneke.

Érdemes még elolvasni a wikipédia szonettkoszorú bejegyzését.

Most álljon itt egy általam írt koszorú, tekintettel az ünnepekkel zsúfolt évvégére, decemberre, én ezzel kívánok magunknak a rövid, hideg napokra is elmélyült, kiegyensúlyozott boldog heteket és méginkább boldog 2020-as esztendőt.

KERESZTÉNYEK ALKONYA

1.
Az vesse rám az utolsó követ,
az szedje rólam le a szemfedőt,
az olajozza be a testemet,
az szívja ki belőlem az erőt,
az csókolja meg árulásból arcom,
az vihogjon a sikeres kudarcon,
az tagadja, hogy ez az Armageddon,
az ne higgye, hogy őszinte a pardon,
az hazudja, hogy menny ez a pokol,
az mocskosítson be, ki leporol,
az integessen minden állomáson,
az nevesse ki minden vallomásom,
az köpje le a bódult szenteket,
ki tagadja, hogy fél, mert nem szeret.

2.
Ki tagadja, hogy fél, mert nem szeret,
vagy szereti az urát, mégse fél,
kiben nem hervad soha a remény,
kiben végleg elpusztult a gyerek,
vagy nem átkozta el soha az anyját,
vagy aki a halálban csupán bajt lát,
ki nem kutatott kincs után a sírban,
ki nem hencegett soha még a kínnal,
ki paptól eddig még nem rettegett,
vagy kívánja az örök életet,
ki nem érti a vidám Ábrahámot,
ki Salamonra és nem Jóbra vágyott,
azt meztelenre szaggassa a szél,
a pántlikáját leszaggatom én.

3.
A pántlikáját leszaggatom én,
de vetkőzze le ő a szép ruháit,
és tudja jól, a bőr ruhának számít,
és buggyanjon vér csinos köldökén,
dobja az ékszereit latrinába,
meneküljön, s tudja, hogy hiába,
sorolja bűneit, mint más a leckét,
és húzzon úgy, akár a hetyke fecskék
az égen át, határt a boldogságnak,
a fog felesleges dísze a szájnak,
hát köpje ki a nyelvét is a gaz,
és nincstelensége sem lesz vigasz,
tanulja meg, mitől szenvedek én:
a szegény henceg, gazdag a szerény.

4.
A szegény henceg, gazdag a szerény.
Hasznos lehet, de egyik sem erény.
A hallgatás is hatalmas hiba.
Beleszólni egymás dolgaiba.
Kételkedés a ló, és hit a kengyel.
Fogad vagy nem fogad, de senki nem nyer.
Lázárt siratom, kátrányos baba.
Terjeng belőlem ismerős szaga.
Az ember végül felismeri magát.
Felette az ég, alul az Ararát.
Mindent, mindenkit menteni akar,
a szív nem bírja végül, nem a kar.
Másnak köt sorsot, önmagának nem mert
kötött pályát, mint nagymamák a szvettert.

5.
Kötött pályát, mint nagymamák a szvettert,
vesztett hitelt, bolond vállalkozó,
az élete, mert önmagával eltelt,
mocskosabb, mint a márciusi hó.
Ámossal, Péterrel a sorsa egy lett.
Bevallhatom, mindenki én vagyok.
Most Izsákként vágok neki a hegynek.
S keleti bölcsként űzök csillagot.
Veronikát keresem, ég az arcom.
Nagy árja-jel neonfényből az ajtón.
Gonosz bolondok csinos szégyenét
én hordozom, mert nem hordja a nép.
Hiénáknak szép szemeimből ételt
ajándéknak adok. A szívem megtelt.

6.
Ajándéknak adok, a szívem megtelt,
ajándékozottat karácsonyért.
Szegény vagy nyomorult, aki nem ért.
Krisztust riasztom, árnyékvölgyi felcsert.
Költő vagyok, jaj, mindent költök, el, ki.
A sírból próbálok kiénekelni.
A sírból próbálok kiénekelni
halottakat, de egy se fog kikelni.
Már nem válik borrá a víz, van új drog.
Már senkiből sem lesz se szent, se boldog.
Minaretek, sztúpák, templomok árnya
némaságot vet fehérlő számra.
Már nem férek hozzá a csillagokhoz.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.

7.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.
Fehér színű az újraszövött kozmosz.
Engedékeny lett az Isten, álmos.
A túlvilág ijesztő, túl világos.
Megkapta mindenki, amire vágyott.
Királyfiakat a királyleányok.
Még több hatalmat a hatalmasok.
A szomorúak szép kijáratot.
És végül is szép ez a tág üresség.
Lakatlan szigeten legelő kecskék.
Szárnyas farkasok üldöznek galambot.
S táncolnak még a nyelvetlen harangok.
Ragaszkodom hozzád, gyerek a koszhoz:
még hajlamom van bújni hajlatodhoz.

8.
Még hajlamom van bújni hajlatodhoz.
Legyen megint a te akaratod!
Békén hagy minket, sejtem, aki gondoz.
Erős vagyok, tudom, fiad vagyok.
Pereg a homok, gazdag minden órám.
Bár rogyadozom kincseid alatt,
bármim veszett, mindenem megmaradt.
A rossz dolgaid mindegyike jó rám.
Dicsőségedre köpködtem, hörögtem.
Kezekre találtam a sűrű ködben.
Zuhanásom orgazmusait már
számontartja az emberi kincstár.
Most boldogtalan mind, aki merész.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.

9.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.
A szív, ha győz, hát úgy leszek nemes.
A világodban bármit érdemes.
Csak nem létezőt fal fel a penész.
Dicsőségeden osztoznod muszáj.
Mert én keresem azt, ki nem vagyok.
Egy világűrben sétálok gyalog.
Ha kulcs vagy, akkor én vagyok a zár.
Ha zár vagy, akkor én vagyok a kulcs.
Minden kétségem mélyén te lapulsz.
S bár végtelen vagy, s véges vagyok én,
felfogni téged egyetlen remény.
De tudnod kell: bár szükség az egész,
bőségben élni is nagyon kevés.

10.
Bőségben élni is nagyon kevés
az ember, akinek megadatott.
Én mégis elégedetlen vagyok.
Túl sok a tánc, és nincs elég zenész.
Most béke van vagy háború? Vigyázz!
Istent is éget az emberi láz.
Mert nincs ugyan elszámolnod kinek,
de bűntelenséged nem érti meg
rajtunk kívül se szellem, sem anyag.
Ha nem szeretünk, te szeresd magad!
Ma részeg, és még holnap másnapos,
de végezetül józan lesz az ember.
Mert minden úr egyformaképpen rendel:
kis csikkeket a láb, ha eltapos.

11.
Kis csikkeket a láb, ha eltapos,
még érezhet egy pillanatra rosszat:
S lehet vigasz: kaján öröm a hosszabb.
De olyan a kín, mint ruhán a kosz.
Vagy cseppnyi méreg nagy pohárnyi vízben.
Kevés elég, hogy folyton hadakozz
az ízzel vagy az örök utóízzel.
Van a jó, a semleges, a rossz.
Örök elmúlást csak a tiszta szív nyer.
Szövetségeseid fájdalma fáj.
Bár elnémulhat végül ez a száj,
de velünk együtt el-elnémul minden.
Nekünk, ne légy, Urunk, ránk haragos,
vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.

12.
Vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.
Lapos vigasz. Igaz. És nem is az.
Gyümölcs a gyümölcs, így jó, gaz a gaz,
és alakoskodik az alakos.
Ezért, hiszek, Uram, benned, mert nem vagy.
A hitem nagy. Kérded, miért? A csend nagy.
Nem véletlen a hiány. Kijelöl.
S ha menekülsz is, vajon ki elől?
Előlünk, tehát fontosak vagyunk.
Csak felforrósít téged a fagyunk.
Nem tudhatjuk, hogy mi az, ami nincsen.
Rólad tudunk. Térdelve fenyegetlek.
Nyomot hagyok rajtad, én így szeretlek.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen.

13.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen,
az arcomon még csókod nyoma ég.
Beteljesült. Micsoda veszteség!
Jaj, maradhattál volna még bilincsem.
Szörnyed vagyok. Szörnyethalok. Aludtam.
Pompás, de megvisel az ébredés.
Ez is milyen kevély, milyen kevés!
Csak förgeteges porvihar a lyukban.
Csodát izzadtam, bárányok harangját
csengettem, folyattam égről azúrt.
S te leszúrtad a csendes trubadúrt,
mint ifjú Szent György szúrja le a sárkányt.
A jelen idő az egyetlen kincsem.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.

14.
Még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben,
a szádon, épp most mondod ki nevem.
Emberen túli ez a szerelem.
Már nem maradt kívüled miben hinnem.
Hitetlen hirdetlek tehát tovább.
Nem ígérek helyetted én csodát.
Bár rügyeit az emberekben látom.
Haragvó csönd maradok lila szádon.
Házat remélek. Családot és békét.
Anélkül, hogy bármikor is kérnék.
Kicsinyes vágyak ezek, meglehet.
Csak bőrke, kéreg, földi ékezet.
Ki nélkülözni tudja az eget,
az vesse rám az utolsó követ.

MESTER, SZONETT!

Az vesse rám az utolsó követ,
ki tagadja, mert fél, hogy nem szeret.
A pántlikáját leszaggatom én.
A szegény henceg, gazdag a szerény.
Kötött pályát, mint nagymamák a szvettert,
ajándéknak adok, a szívem megtelt.
Részeg postás a szél, rossz illatot hoz.
Még hajlamom van bújni hajlatodhoz.
Rettegni rangadó, ha győz az ész.
Bőségben élni is nagyon kevés.
Kis csikkeket a láb, ha eltapos,
vigasznak jó, a talpunk, hogy lapos.
Mint izzadt tenyérnyom a rézkilincsen,
még ott vagyok, s már nem vagyok a nincsben.