Zsidó Ferenc előadása a XIII. Gyergyószárhegyi Írótalálkozón

Ez utóbbi 1937-ben jelent meg, ugyanott. Mindkét kötet a trianoni döntés utáni első erdélyi irodalmi seregszemle, a Tizenegyek antológiája   című kiadvány viszonylatában határozza meg önmagát (részint előzményként tekint rá, részint elhatárolódik tőle).
Az Új arcvonal alcíme szerint „tizenkilenc fiatal erdélyi író antológiája”. A kötet szerzői: Bányai László, Bélteky László, Dánér Lajos, Debreczeni László, Flórián Tibor, Gagyi László, Jancsó Elemér, Janovics András, Kolozsvári Grandpierre Emil, Kovács György, Kovács Katona Jenő, Kováts József, László Dezső, Méliusz József, Óvári Éva, I. Szemlér Ferenc, Thury Zsuzsa, Varró Dezső és Wass Albert.
Az antológia szerzőinek hitvallását a marxista eszmékkel nemrég megismerkedett Jancsó Elemér fogalmazta meg Az erdélyi magyar irodalom útjai című tanulmányában: „Az író nem különálló egyéniség többé, aki elzárkózhatik a körülötte zajló világtól, hanem annak része, atomja csupán. Tehetsége csak akkor ér valamit, ha általa a közösség vágyai, érzésvilága tudnak megszólalni”. Ilyen értelemben kritikával illeti a Tizenegyek ideológiáját, a transzilvanizmust: „A szenvedők és dolgozók erdélyisége – írja – távol áll attól a levegőben lógó megközelíthetetlen erdélyi ideáltól.” A túlságosan idealisztikusnak, légből kapottnak talált transzilvanizmus helyett olyan irodalomeszményt fogalmaz meg tehát, mely a hétköznapi ember és a közösség valós gondjait tükrözi, objektív, realista eszközökkel. Mint művészi szándék, újszerű, mint kiáltvány, hangzatos, kérdés, hogy mi valósul meg belőle. A korabeli visszhangja alapján úgy tűnik, vajmi kevés. Reményik Sándor az Erdélyi Helikonban  inkább csak az egységes arcvonal hiányát teszi szóvá: „Ti… nem vagytok egységes arcvonal és nem vagytok egyformán fiatalok az én érzésem szerint: hála Istennek, még nem vagytok egy új csukaszürkébe uniformizált lelki »katonái az időnek«. A kollektivitás szavalókórusa nem dübörög belőletek, a világtengerek morajló monotóniája sem.” 
Dsida Jenő már sokkal sarkosabban, szigorúbban fogalmaz: „…ugyanazt csinálja az Új arcvonal tizenkilenc fiatal írója is, amit a negyven-ötvenéves elődei csináltak, csak sokkal fakóbban, sokkal gyöngébben, összehasonlíthatatlanul lankadóbban és cinikusabban.”  (Csak zárójelben mondom: a véleménynyilvánítás meglepően nyers, szókimondó, de talán épp ezért: lényegre tapintó. Ehhez képest a mai erdélyi irodalmi közbeszéd jóval visszafogottabb, óvatoskodóbb, inkább vállveregetős, a hibákról pedig nem beszélős. Lehet, jó lenne visszatérni erre direktebb stílusra…).
Gaál Gábor talán még elmarasztalóbb: „Tizenkilenc fiatal erdélyi keresztmetszete annak a zűrzavarnak, amit az idősebb Helikon-generáció idézett fel Erdélyben. Jó részük, elsősorban a költők (az egy Szemlér Ferenc kivételével) tipikus Helikon-dilettáns. Több fejlettség akad a prózaírók közt… Melius kivételével azonban ezek sem haladják meg közölt darabjaikban a Helikon absztrakt irodalmát. Még rosszabbat kell megállapítani az antológia két ideológusáról, László Dezsőről és Debreczeni Lászlóról, Szabó Dezső és Makkai Sándor e visszataszító süvölvényeiről .”
Itt jegyezném meg, hogy a bő harminc évvel később, 1967-ben megjelent Vitorlaének című antológia fogadtatása kísértetiesen hasonlít az Új arcvonal fogadtatásához: az idősebb nemzedék mindkét esetben fanyalgott, szkepszisét fejezte ki, ami részben valós esztétikai hiányosságokra és gyengeségekre, kiforratlanságra hívta fel a figyelmet, részben féltékenységből fakadhatott.
Azt, hogy nemzedéki identitásról, egységes arcvonalról valóban nem volt szó, az is jelzi, hogy a csoport tagjai mennyire eltérő utakon mentek tovább: részint a radikálisabb Erdélyi Fiatalok táborát erősítették (László Dezső, Debreczeni László), részint a Korunk holdudvarát (pl. Méliusz József), míg Gagyi László, Szemlér Ferenc és Wass Albert a helikoni munkaközösséghez csatlakoztak .
Kérdés, miért kellett hat évvel eme kötet megjelenése után újabb antológiás vállalkozásba fogni, mi indokolta az Új erdélyi antológia létrejöttét? Újabb elhatárolódásról beszélhetünk, az Új arcvonal kudarcáról? Vagy, ad absurdum, öt év alatt összeállt egy újabb – addig lappangó – nemzedék? Nos, van elhatárolódás is, de nem úgy, és új nevek is bukkannak fel – bár csupán néhány, összességében pedig az az érzésem, hogy nem szükséges a kiadvány paradigmaváltó jellegét firtatnunk, mert nincs neki – ez viszont nem degradálja a jelentőségét.
Mert lássuk csak: ott találjuk e kötetben az Új arcvonalból is ismert Flórián Tibort, Kolozsvári Grandpierre Emilt, Kováts Józsefet, Szemlér Ferencet, Varró Dezsőt és Wass Albertet. Bözödi György, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Nagy István, Szabédi László, Szenczei László és Vásárhelyi Z. Emil az „új” nevek, de ők sem első közlők, sőt, többségüknek már kötete van.
Érdekes a Dsida Jenő jelenléte: ő ekkor már közismert szerző , az Új arcvonalban nem szerepelt, arról elmarasztalóan nyilatkozott, ez az antológia viszont az ő verseivel indít (első helyen a Nagycsütörtök). Az ő jelenléte felől értelmezve ez az antológia megkérdőjelezi a korábbi legitimitását, de akkor mi a helyzet azokkal a nevekkel, akik mindkettőben jelen vannak? Az az érzésem, hogy egységes koncepcióról, egységes világnézetről nem beszélhetünk e második antológia esetében sem, bár a teoretikus írások szintjén van szó elhatárolódásról is és újfajta világnézet-képzésről is. Némiképp mondvacsináltan. 
Lássuk csak közelebbről! A kötet három fejezetre oszlik: az elsőben versek, a másodikban prózai írások sorjáznak, a harmadikban pedig Abafáy Gusztáv rövid tanulmánya (Új erdélyi írók), illetve életrajzi jegyzetek. Ez a tanulmány azonban nem annyira tanulmány, mint kiáltvány, program, az esztétikai magatartás megfogalmazása. Akárcsak Jancsó Elemér, Abafáy is elhatárolódik a Trianon utáni első költőnemzedék poétikájától, írását úgy is felfoghatjuk, mint egyfajta válasz a Tizenegyek antológiájára – de némiképp másfajta válasz, mint az Új arcvonalé. Szimptomatikus ugyanakkor – amint erre följebb már utaltam –, hogy mindkét antológia a Tizenegyek antológiájához (és a képest határozza meg identitását, kettejük között inkább csak látens versenyszellem tapintható ki, árnyalatnyi hangsúlyeltolódásokkal.
Abafáy Gusztáv így fogalmaz, nem kevés romantikával és poétikával: „Az első nemzedék írójának szüksége van a romantikus magatartásra, hogy az életet elviselje és írni tudjon. A második, de az új életviszonyok között felnőtt nemzedék számára maga a kisebbségi élet az élet, csak a kisebbségi valóság a valóság. A ház leégett. Az apa rémülten tördeli kezét, majd a régi ház képét megszépítő álmodozásba révül. Aztán letörli könnyét, vallja és vállalja sorsát. A fiú? A fiú nem emlékezik a régi házra, csak valahol lenn az idegrendszere, a vére. A leégett ház lábjában üszkös fadarabokból próbál házat építeni és tündérpalotát, ha költő. A régi nemzedék a fájdalmait beszéli, az új nemzedékből a fájdalom beszél.”
A megfogalmazott program hordoz némi ifjúi hevet és szenvedélyt, európai távlatokról beszél, megkérdőjelezi a valóságirodalom létjogosultságát: „A kisebbségi sorssal megtetézett valósággal farkasszemet nézve, s Európa felé figyelve, átéljük magának a valóságnak a válságát. (…) „Ez az irodalmi nemzedék nem kerüli meg a valóságot, nem fázik tőle, csak egyszerűen nem hisz benne.”
És mit kínálnak helyette? Abafáy Gusztáv merész megfogalmazása szerint valami lelkibbet, személyesebbet: „Ez a fiatal öntörvényű írói nemzedék a kisebbségi helyzet fokozottabb erkölcsi felelősségének a tudatában úgy érzi, hogy írása népe iránti hű szolgálat, amikor az öncélú valóságimádat elleni harcban az egyéniség, a személyiség, a lélek elsőbbségéért küzd.”
Ezen a téren tűnik másnak – esztétikai, ideológiai értelemben – ez a kötet, mint az Új arcvonal. De a másság végül is nem annyira eklatáns, mint amennyire be van harangozva.
Igen, úgy vélem, e kiáltvány túl nagyívű, a művekben mérhető megvalósulás már korántsem ilyen átütő, ilyen szempontból hasonló a két antológia: amint utaltam rá, egyik sem teljesíti be azt a paradigmaváltást, amit meglebegtet/beharangoz.
Ez nem jelenti azt, hogy az Új erdélyi antológia szerzői ne lennének jelentősek: olyan költőgeneráció jelentkezik itt, amelyik meghatározó a sajátos erdélyi irodalom fejlődése szempontjából, akik rövidesen a fősodor, a kánon tagjaivá válnak, elég csak Dsidára, Jékelyre, Szemlér Ferencre gondolni. A prózaírók között talán kevesebb, aki máig érvényes értékű életművet hozott létre, ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy az Abafáy által megfogalmazott program prózában még kevésbé valósult meg, mint a lírai termés esetében. 
A kitekintés, az egyetemesség igénye (válaszként a transzilvanizmus provincializmusára?) egyértelmű, mint ahogy az is, hogy az erdélyi irodalom centrumává Kolozsvár nőtte ki magát, amint ezt Szenczey László megfogalmazta: „Az erdélyi fiatal írók zöme Kolozsvárt vallja szellemi fővárosának és úgy véli, hogy akkor alkotna szellemi elődjeihez méltót, ha az erdélyi tájmagyarság szellemi korlátait áttörve, oly műveket dobna bele az egyetemes magyar és erdélyi köztudatba, amelyek társadalmi és lélektani síkon ábrázolnák a közös erdélyi sorsképet” 
Mindezek ellenére, ahogy azt Dávid Gyula a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon vonatkozó szócikkében megállapítja: „Az Új erdélyi antológia szerzőiből nem alakult ki egységes tömörülés: a történelem elkövetkező eseményei pedig végképp szétszórták őket.” 
Összefoglalva: mindkét antológia esetében az az érzésem, hogy a primer irodalmi szövegeket kísérő kiáltványok, hitvallások végeredményben vakvágányra vezetik a kiadványokat, beskatulyázzák és így gyengítik a műveket, mert olyan elvárásokat generálnak, melyeknek azok nem felelnek meg. Az mindkét antológia törekvéseiből kihámozható, hogy a transzilvanizmust világnézeti, de főként esztétikai értelemben meghaladottnak tartják (amely visszavetette fejlődésben az erdélyi irodalmat), ugyanakkor – történelmi/társadalmi valóság szorításában – csak részben sikerül túllépni rajta, csak részben sikerül újat hozni. Mindkét antológia magán viseli ugyanis a transzilvanizmus alapnyűgét: a közösségi sorskérdések felvállalásának keresztjét, ezt azonban más-más eszközökkel, más megközelítésben vélik megvalósíthatónak. 
Ez az időszak egyébként a nagy (ön)keresések és polémiák időszaka az erdélyi irodalomban. Elég, ha csak a történelmi regény vs társadalmi regény dichotómiára gondolunk, melyet az egy generációval idősebb, a Tizenegyek antológiájának meghatározó szerzője, Tamási Áron olyan poétikusan foglalt össze a Regényírás Erdélyben című, vitaindítónak is szánt esszéjében.  Tamási a szociális regény mellett tette le voksát, ugyanakkor elismerte, hogy abban a határhelyzetben, amelybe a magyarság a trianoni békediktátummal került, érthető a múltba fordulás: "Ha a tárgyilagosságra konokul törekszik az ember, el kell ismernie, hogy sok érthető van abban, ha nemzeti sorscsapás idején a múltba néz vissza az író és onnét merít a további hitre példákat." Ugyanakkor úgy véli, a jövő a társadalmi regényeké: "... a történelmi regény patakja beleömlik a szociális regény patakjába. Fontos és a jövőre nézve jelentőségteljes, hogy így van és nem megfordítva. Ilyenformán nem látszik talán nehéznek az erdélyi regény jövőbeli útját megállapítanunk. A történelem mind kevesebb és alárendeltebb szerephez jut benne, míg a szociális és emberi kérdések mind művészibb formában jutnak kifejezésre. A fejlődésnek is ez az útja, a helytől és a kisebbségi sorstól eltekintve is."
E két antológia prózarovata tükrözi ezt a dichotómiát is, érezhető a szociális problémák tükrözésének igénye, ugyanakkor a történelmi témák is jelen vannak (talán azért is, mert azoknak elvileg nagyobb az olvasóközönsége, ergo kiadót is könnyebb találni rá). Letisztulásról, egyértelmű irányokról nem beszélhetünk tehát. Csupán művekről, egyéni megvalósításokról.
Úgy vélem, e két antológiára olyan enumerációként is tekinthetünk, mint amilyen manapság a Szép versek, a Körkép, Az év versei, Az év novellái vagy éppen az Erdélyi szép szó című antológia. Bár ez utóbbiak hangsúlyosan best of típusú válogatások, az Új arcvonalnak és az Új erdélyi antológiának pedig nemzedéki jellege is volt, mégis, részint épp azért, mert a generációs sajátosság nem annyira meghatározó, (nem jelent egységes világképet, egységes esztétikai magatartást), úgy gondolom, e kiadványok akkor kerülnek az őket megillető helyre, ha inkább a bennük szereplő szerzők egyéni teljesítménye felöl értékeljük őket, a csoportos törekvések nyűgjei nélkül. Meglátásom szerint ez az antológiák fő hendikepje általában: nagyobb tétet generálnak, mint amit aztán elbírnának. A szóban forgó két antológia közel kilencven év távlatából megérdemelné, hogy világmegváltó elvárások nélkül tekintsünk rájuk!