Zsidó Ferenc novellája a Kortárs 2021/nyári számában

Határeset

 Amikor a csendőrhöz ért, még akkor is csak dadogott, hogy vérbe fagyva találta, s hogy dulakodás nyomai is látszanak; a csendőr bosszús volt, ráripakodott az öregre, hogy szedje össze magát, beszéljen értelmesen. Az valahogy kinyögte, hogy Suciu Bercit, a molnárt. A csendőr szentségelt egyet, aztán visszaszekereztette magát az öreggel a malomhoz.

1944 novembere volt, a front alig egy hónapja vonult át a vidéken.

*

Amikor Király András meghallotta a hírt, csak morgott. Hogy ő megmondta annak az önfejű vejének, hogy jöjjön be a faluba, itt mégis nagyobb biztonságban lett volna; de nem, neki őrizni kellett azt a francos vízimalmot. A lánya, Lidi csak nézte az apját, s nem mert sírni. Pedig jól esett volna. Nem azért, mert olyan nagyon szerette volna Bercit, csak inkább, hogy végre elengedhesse magát, utat adjon a hónapok óta gyűlő feszültségnek. De nem, az apja megmondta, erősnek kell lenni. Ő szeptember elején, a roman átállás után jött be a szülői házhoz a kislányukkal, Katinkával, ehhez ragaszkodott az apja, s Berci se bánta.

*

A félszemű Suciu Adalbert, aki volt valamikot Szűcs Albert is, de a húszas években az apja megrománosította a nevét, Sibóról települt át ide 1942-ben, megvette a Klárikék malmát: honnan hallotta meg, hogy eladó, senki sem tudta, honnan volt pénze, azt se. Azon, hogy ide jött, nem illett nagyon csodálkozni, a második bécsi döntés után elég sok magyar szökött át Dél-Erdélyből, ami Romániának maradt, Észak-Erdélybe, ami Magyarországhoz került. Azt mondta, a fél szemét is úgy veszítette el, hogy valami románok bozgorozni kezdték, nekik ment, bicskázás lett a dologból. A helyiek hitték is, meg nem is, messziről jött ember azt mond, amit akar. Aztán megszokták, talán meg is kedvelték, jó kedélyű, harsány beszédű volt, mindenkivel jól megértette a szót, a románokkal is, mivel a nyelvüket jól bírta. Őt csak a búza minősége érdekelte, hogy a liszt jó legyen. S persze, a vám. Mert többnyire vámért dolgozott. De ha valaki meg akarta váltani a vámot, annak sem volt akadálya: a magyarországiaknak pengőben számolt, a romániaiaknak lejben.

Testi hibája ellenére könnyen talált feleséget, a férfiak java kint volt a fronton, Király Lidi nem sokat kérette magát, a félszemű férfi is férfi, főleg, hogy pénze is van, s gabonával dolgozik. Azt már tudták az öregek beszédéből, az első háborús tapasztalatokból, hogy szegénység jön, s a gabonának nagy lesz a becsülete. Az is nyomott a latban, hogy a molnárokat nem nagyon sorozták be, pláne ha félszemű is volt, így bízni lehetett abban, hogy egy férfi marad még a családban. Az nem volt ínyére Lidinek, hogy szülei takaros házát fel kellett cserélje a malomlakra, de valamit valamiért.

*

A malom a háborús viszonyokhoz képest jól működött, részint azért, mert az egyetlen volt az egész völgyben: hét faluból jártak ide őrölni, s a hétből négy a határ túloldalára esett, egy színromán volt. Gond azonban ebből nem adódott. Negyven őszén, amikor az új határ nyomvonalát kijelölték, mindkét fél létrehozott egy kis ellenőrző pontot fent a gerincen, a Súgó-hágón. A határőrök tizenkét óránként váltották egymást, kettesével: egyik fel-alá járt a kijelölt határszakaszon, másik az átkelőnél az útleveleket ellenőrizte. Az új határ mondhatni kettészakította a vidéket: olyan sok embernek nyúlt át a földje a másik országba, amit ugye meg kellett dolgozni, s a malom miatt is olyan nagy volt a forgalom, hogy a határőrök egy idő után ráuntak az útlevélellenőrzésre. Az élet visszatért hát a rendes kerékvágásába. És ez így is ment ’44 augusztus 23-áig, amikor Románia átállt az oroszok oldalára. Érezhető izgalom vett erőt ekkor a környékbeli lakosságon is. A románok bízni kezdtek, hogy Észak-Erdélyt visszakapják, a magyarok felkészültek a front áthaladására: a visszavonuló német-magyar seregre, a nyomunkban dübörgő oroszokra. Csakhamar az is kiderült, a fő gondot nem az oroszok jelentik, hanem az utánuk megjelenő Maniu-gárdisták. De őket is kibírták valahogy, a román adminisztráció visszarendezkedését is; aztán a túlkapások miatti orosz közbeavatkozás ideiglenes felszusszanást hozott, s már azt hitték, immár csak a békekötés következhet, ami, ha gyalázatos, akkor is békekötés, mert ekkor ez emberek már csak arra vágytak, hogy legyen vége már, amikor érkezett az újabb gyilkosság híre.

*

– Tudod, hogy Szuciu Berci teli van pénzzel, ugye? – nézett Fodor Dini a barátjára, lyukas fogát szívogatva. Nemrég került haza a frontról, azt mondta, leszerelték, mert légnyomást kapott, egyesek hajlamosak voltak azt gondolni, hogy dezertált. Felesége, Eszti örült is, meg nem is, állítólag össze volt kapva egy román emberrel a határ túloldaláról, volt házi botrány is, meg minden, de a háború közepette annyi baj volt, hogy az efféle családi perpatvarokkal nem sokat törődtek már az emberek.

– Azt mindenki tudja, s aztán? – kérdezett vissza Gábor Feri értetlenül, ingerülten. Őt az apjával együtt sorozták be ’41-ben az útászokhoz, az apja ’43-ban aknára lépett, ő addig ügyeskedett, hogy hazaengedték, mint egyetlen családfenntartót. Igaz, ami igaz, négy kiskorú leánytestvére volt, anyja pedig beleőszült már a gondokba.

– Nem gondolod…?

– Elment a szépeszed? Molnárral nem foglalkozunk…

– Én nem is akarok foglalkozni a molnárral, csak a pénzével…

– Még a gárdisták is békén hagyták…

– S hát vajon mért?

–Jóban van a románokkal… Végtére is Suciu…

– Éjjel, álmában intéznénk… észre se venné… ismerem a járást… azt is tudom, hova dugta a …

– Kutyái is vannak…

– Azokat megetetnénk…

– Nem tetszik nekem a dolog…

– Félsz?

– Nem félek…

*

A temetés nagy volt: a molnárt sokan ismerték. A szokástól eltérően nem hagyták nyitva a koporsó fedelét a gyászszertartás idejére: Lidi ragaszkodott hozzá, hogy lezárják, a pap se nagyon bánta. Nem is húzta túl hosszúra a búcsúbeszédet. Olyan más volt a hangulat, olyan fojtott, feszült, gyanakvással teli.  Az emberek csak álltak, s lesütött szemmel, pilláik alól egymást méregették. Számba vették, ki nincs ott, s ha nincs, miért nincs. Amikor a háztól a temetőbe kísérték a halottat, a menetben összesúgtak, a gyilkos kilétét találgatták.

Fodor Dini és Gábor Feri is ott voltak a temetésen, ezt már azon éjjel megegyezték, hogy így kell csinálniuk. Viszonylag távol álltak egymástól, egymásra nem néztek. Dini igyekezett természetesen tartani sebes karját, fájdalmat nem mutatni.

A temetőből hazafelé jövet a Bercit megtaláló öreg szárazon megjegyezte, szerinte elaltatják az ügyet, a Jóisten ha meg nem bünteti a gyilkosokat.

*

A temetés után Király András még egyszer kiszekerezett a malomhoz, hogy összeszedje Berci ingóságait. A lánya kerek-perec megtagadta, hogy vele tartson.  Az öreg látta, milyen idegállapotban van, nem erőltette a dolgot. (Lidi hónapokig a szekérre sem volt hajlandó felülni, mert azon hozták be a holttestet temetni).

Ami olyan volt, inkább elégette a malom udvarán, a pokrócot, szőnyeget, mihez vér tapadhatott, de az asztalt a két székkel, az edényeket, a petróleumlámpát a petróleumoskannával, s pár szerszámot berámolt a szekér derekába. S természetesen a gabonát: kukoricát, búzát, lisztet. Amiből egyébként jóval kevesebb volt, mint lehetett volna. Vagy az átvonuló katonák vitték el, aminek nagy volt a valószínűsége, vagy még azelőtt pénzzé tette Berci.

A következő napokban-hetekben Király András mondogatni kezdte a faluban, hogy eladó a malom, vagy kiadó, de valahogy nem került rá vállalkozó. Igaz, pénz se volt, gabona se nagyon volt, a háború végi agonizálás nem kedvezett az efféle tranzakcióknak. Az új év tavasza meghozta a hivatalos békét is, a malomnak azonban továbbra se került gazdája, aztán nemsokára meghallották, hogy a szomszédos román faluban dízelmotros malmot szerelnek fel állami segédlettel (egyes magyarok azt is tudni vélték, honnan származik az a motor…). Ezzel a vízimalom sorsa mondhatni megpecsételődött: immár a kutyának se kellett. Klárik András bedeszkázta az ajtóját, ablakait, a zsilipeket kihúzta, hogy ne fogjanak vizet, aztán sorsára hagyta. Ha valaki arra járt, immár nem arra emlékezett, mennyi gabonát megőröltek, hanem arra, hogy itt ölték meg Suciu Bercit.

*

Fodor Dini orbáncfüves főzettel borogatta karján a szúrt sebet. Már több mint egy hónap eltelt a malmos éjszaka óta, a seb mégsem akart rendesen gyógyulni. Elfertőzött, levezett. Orvoshoz nem akart menni vele, hogy ne kelljen magyarázkodni, napi teendőit igyekezett úgy végezni, mintha egészséges volna. Felesége előtt is titkolta a dolgot, sőt az egész akciót: azon az elven volt, hogy minél kevesebbet tud az asszony, annál jobb. Pár nap múltán, amikor a gennyező seb már egyre több gondot okozott neki, csak meg kellett kérje, hogy segítsen a kitisztításánál; az csak nézte elhalványuló tekintettel, de nem kérdezett semmit.

Míg az orbáncfüves főzetbe áztatott rongyot rámarkolta a sebére, Fodor Dini újra és újra végigpörgette agyában az esetet. Hogy miért kellett így történjenek a dolgok. S hogy a fene ette volna meg. Éjfél után egy órakor értek a malomhoz, amikor az emberek általában a legmélyebben alszanak. A kutyákkal simán ment a dolog. Aztán alighogy beléptek a pitvarba, rájuk rontott Berci. Mintha várta volna őket. Miért nem aludt, mért állt lesben? Minden éjszaka így csinálta, annyira féltette a pénzét, vagy csak azúttal? Valaki értesítette? De ki, mikor a tervről hótzíher, hogy csak ő, s Feri tudtak? Ej, Gábor Feri, Gábor  Feri…!

Berci nem sokat kérdezősködött, penge villant, bicskájával beleszúrt az ő védekezésképp feltartott karjába. Másodjára Ferinek rontott neki, mint egy megvadult állat, leverte a földre, ő egy darabig csak nézte a félhomályban, ahogy összegabalyodnak, kezét vérző karjára szorítva, aztán vérbe borult aggyal előkapta a kését, s amikor úgy fordultak, hátulról odalépett Bercihez, s egy határozott mozdulattal átvágta a torkát. Ő is meglepődött, milyen könnyen ment. Vágott bárányt, tyúkot, nyulat, de ez más volt, igazából sokkal egyszerűbb. Mint vajban, úgy szaladt a kés…

Persze, a vér látványától aztán megrettentek, s a sípoló, gurgulázó hangtól, amellyel a levegő az átmetszett légcsőből a véráramon keresztül kifelé szörcsögött.

Átrohantak a malomba, a rejtekhelyről, amit Dini korábban meglesett, kiszedték a papírba göngyölt pénzkötegeket, s pánikszerűen elfutottak. Csak a falu szélén jutott eszükbe, amikor kifulladva megálltak egy pillanatra, hogy a hullát, s a nyomokat nem ártott volna eltüntetni. De egyikőjüknek sem akarózott visszamenni.

*

Ahogy az oroszok visszaadták Észak-Erdély adminisztrációs jogát a románoknak, Imecs Dezsőt, aki már szinte várta, másodszor is félreállították, és, minő játéka a sorsnak, ismét egykori román iskolatársát tették meg csendőrnek. Annak esze ágában sem volt foglalkozni a malmos históriával, nem szerette a kényes ügyeket. Egyébként már nem is az ő hatáskörébe tartozott az eset, hanem a visszaállított tartományi ügyészségébe: a Suciu-gyilkosság nyomozati anyaga finoman szólva is hiányos volt, az ügyészek gyanúsított hiánya miatt, vádemelés nélkül lezárták az ügyet.

*

Akkor éjjel, a sebtében megejtett osztozás után annyiban maradtak, hogy amíg le nem csendesedik a dolog, nem nyúlnak a pénzhez. Most Gábor Feri elérkezettnek látta az időt. Dinivel nem kívánt beszélni erről, az eset óta kerülték egymást, s nem csak azért, hogy nehogy gyanút keltsenek.

Szerencséjére a pénz nagyobb része lej volt, a pengőket, hogy szabaduljon tőlük, elégette. Anyjának, lánytestvéreinek nem szólt, pár napra eltűnt, hogy aztán két szép herélt ménnel térjen vissza. A háború miatt hatalmas lóhiány volt, ez emberek jobb híján teheneiket fogták be, már akiét le nem lőtték, meg nem ették az átvonuló katonák. Feri erdőkitermelésbe fogott: maga mellé vett egy suhancot, vágták, s hordták a fát. Rövidesen ő lett a környék első számú fogatosa, s szép pénzeket csinált. Egyeztetett az erdésszel, hogy kinek hol bélyegzett fát, nyilván, olykor egy-egy bélyegzetlent is megeresztett, az volt a tiszta haszon. Az emberek örültek, hogy megoldódik a téli tüzelő kérdése, valahogy kinyögték a fuvar árát.

Fodor Dini csak szidta magában Ferit az elhamarkodottsága miatt, ő úgy döntött, még kivár. Egyszer, amikor négyszemközt találkoztak, megpróbálta számon kérni, de Feri olyan hangnemben kérdezett vissza, hogy miről beszél, a lovakat kölcsönpénzből vette, s mindjárt kikereste az árát, hogy Dini csak tátogni tudott a meglepetéstől. Hogy ezt milyen jól kitalálta Feri.

S milyenek az emberek? Ha érdekük is úgy kívánja, máris kevésbé gyanakvók. Ha az elején voltak is páran, akik összevonták a szemöldöküket, hogy honnan volt Ferinek pénze a lovakra, rövidesen napirendre tértek a dolog fölött. Ha kölcsön kérte, hát megadja. Bátraké a szerencse. Mert az életnek menni kell tovább.

*

– Ez a te Feri barátod megcsinálta szerencséjét! – mondta Eszti vontatottan. Elég fagyos volt köztük a hangulat, Dininek újabban nem lehetett kedvét lelni, igaz, Eszti nem is tette tönkre magát az igyekezetben.

– Az meg… - morogta Dini.

– Mostanában mért nem jártok össze? Régebb olyan nagyban voltatok…

– Amióta lovas gazda lett, szaros karóval se lehet fölérni az orrát…

– Igaz is, miért nem veled társult?

– Én többet vele nem társulok…

– Többet nem?

– Nem.

Eszti viszolyogva nézte embere elsötétülő arcát, s arra gondolt, vajon meddig fogja bírni. Ezt a semmit, ezt a kókadtságot, ami olykor átcsapott érthetetlen ingerültségbe, csattanó idegességbe. Ezt a titkolózást, a rebbenő félelmet, annak savanyú szagát. A ténfergést, egymás kerülgetését.

Az írás teljes terjedelmében a Kortárs folyóirat 2021 július/augusztusi számában olvasható: www.kortarsfolyoirat.hu