Zsidó Ferenc regényrészlete a Háromszék 2023/március 3. lapszámában

Még az étel sem ízlett úgy, mint azelőtt. Nánás Gyuri, aki máskor feldobta a hangulatot egy-egy kétértelmű megjegyzéssel, vaskos viccel, most hallgatott, mint akinek szavát vették. Első este, amikor a fizetés elmaradt, az emberek meg se lepődtek, a másodikon azonban már kérdőn, várakozón néztek rá.
– Amíg le nem dolgoztátok a kárt, ne várjatok pénzt. Felit Antira osztottam vissza, felit a többiekre. Kétezörötszáz lejjel számolom a lovat, pedig simán megérte a háromezret.
– De hát…
– Akinek nem tetszik, elmehet! De azzal én végeztem!
Döbbenten, kissé ellenségesen néztek rá, közben gyors fejszámolást végeztek. Anti szinte egy hónapig robotolhat ingyen, az ők „fejadagjuk” alig három nap. Nem olyan vészes, ha azt számítja az ember, hogy utána megint jön a napi kemény ötven lej. De igaz­ságtalan, tehát megalázó. Az mondjuk érthető, hogy Antit beterheli ezzel az összeggel, mert ő volt a főkolompos. De a többit miért rájuk? Mi közük van nekik ahhoz? Nyeljék le a békát, s maradjanak, vagy mondják azt, hogy nem addig van az, hé!, s dacosan lépjenek le?
Maradtak. Mindnyájan. A székely általában nem tűri az igazságtalanságot s a megaláztatást, de ha pénzről van szó, más a képlet.
– S én akkor…? – dadogta Anti elfehéredve.
– Huszonöt nap – mondta a síri csöndben Nánás Gyuri. – Égyször te is meg kell tanuld a régulát!
– S ha nem akarom?
– Ha azt gondolod, hogy úgy van rendjin, megpróbálhatod… Csak lelépsz, s azzal slusszúristen, mi?
– Nem úgy gondoltam – visszakozott Anti.
– Helyinvalónak tartanád…?
– Nem, de az sem egészen igazságos…
– Az igazságot most én csinálom! – vágott a szavába Nánás Gyuri.
– Jó-jó… Csak azt nem értem, mért csak mi látjuk kárát… – berzenkedett tovább Anti, pedig tudta: a tűzzel játszik. De valahogy nem fért a fejébe, hogy van ez, hogy egyik székely így rá akarja húzni a másikra a vizes lepedőt.
– Mit beszélsz? Hát arra gon­dolsz-é, neköm mi károm van abból, hogy az égyik fogat kiesött? Hogy kevesebbet tudunk kitermelni? S hát arról van-é fogalmad, mi pénzömbe kerül Cifra kikúrálása? Égyhamar az se fog visszaállni a rúd mellé!
– Jól van, no… – hagyta annyiba a dolgot Anti, amikor látta, hogy Nánás Gyurin aligha tud fogást találni. Üsse kő! Jobb, ha a főnökével nem húz ujjat az ember, s különben is, már a többiek is kezdtek rosszallóan nézni rá, amiért annyit firtatja a dolgot.
A következő napokban aztán lassanként helyreállt a rend a csapatban. Az emberek megemésztették és félretették a történteket. Ahogy telt az idő, már hajlamosak voltak arra gondolni, hogy igazából nem is jártak rosszul, sőt, kimondottan olcsón megúszták a dolgot. S hogy a főnök végeredményben igazságos döntést hozott. Persze, furcsa igazság volt az, de az igazságok manapság már csak ilyenek. Még Anti is erre az álláspontra jutott, pedig az ő pénztárcája érezte meg legjobban az események utóhatását. Ennek ellenére, ahogy a többieket elnézte, úgy gondolta, talán még neki kellene lelkifurdalása legyen, neki volna radíroznivalója. Oda is állt egyik este Nánás Gyuri elé:
– Arra gondoltam, megdumálhatnám Bíró János bát, adja el neköd a lovait. Nem sok hasznukot vöszi.
– Vóna kedved megpróbálni? – nézett rá Gyuri pisolyogva, Vaszi Ferinek pedig, aki értetlenül nézett rá, és mintha kérdezni akart volna valamit, félfordulatból odavágott a szemével.
Anti nem értette a mosolygás okát, beleéléssel kezdte bizonygatni:
– Ha én kérném, olcsóbban megszámítaná…
– Tényleg? S mért, te, ki neköd Bíró János bá?
– Hát, amolyan pótapám…
– Aha, akkor azért számította meg olyan olcsón azt a kivénhedt kecskét neköd? – röhintette el magát Nánás Gyuri, a többiek is harsány kacagással feleltek.
Anti leforrázva állt ott, nem gondolta, hogy ennek is elment a híre a faluban. A fene a fosos vénemberét!
– Akkor még nem voltunk olyan jóban… – dadogta aztán.
– S most olyan jóban vagytok?
– Hát, ahogy látta, hogy ahhoz képöst elég jól elboldogulok itt, megszeretött.
– Mihöz képöst, te? – húzta föl a szemöldökét Gyuri.
– Ahhoz képöst, hogy városról jövök.
– Aha. Szóval ahhoz képöst…
– Na, megfőzzem az öregöt?
– Tudja a fene! Az öreg is olyan kucifántos, a lovak is…
– Fájin állatok azok! – bizonygatta Anti hevesen.
– Jó két ló az égyik, mi?
– Olyan erőben vannak, verik szét a pajtát!
– Attól még nem biztos, hogy erdőlni béválnak… Nincsenek szokva!
– Bészoktatod te égy-kettőre őköt, Gyuri! Láttam, hogy bánsz a lovakkal… – legyezgette a hiúságát Anti.
Gyuri kihúzta a mellét, elmosolyodott:
– Nem bánom, no! Megpróbálhatod!
– Jó! Mennyit ígérhetök értük? Úgy értöm: legtöbbet?
– Kétezör a maximum! De hogy nagyobb kedvvel alkudj: ha ez alá tudsz mönni, a különbség a tiéd lehet!
A többiek elismerősen bólogattak, ezt jól kifundáltad, főnök, vág az eszöd, mint a bérétva!
Kevés volt az a kétezer lej, amivel Gyuri megbiztatta Antit, ő mégis úgy érezte, van esélye, sőt! Az öreg már csak nyűglődik a lovakkal, alig várja, hogy megszabaduljon tőlük. Ha jól beszél vele, biztos ideadja.
Másnap este vérmes reményekkel állított be Bíró János báékhoz. Az öreg még az udvaron szöszmötölt, mintha nem akarózott volna neki bemenni a házba. Antinak megörült, de persze, nem mutatta. Inkább zsörtöléssel kezdte:
– Amióta béálltál erdőkitermelőnek, úgy fölvitte az Isten a dógod, hogy nem nagyon jősz hézzánk…
– Jőnék én, csak nem nagyon van, mikor… – szabadkozott Anti.
– Bár amint hallom, elég drágán fizetöd a tanulóbért… – mondta tovább az öreg a magáét, mintha meg se hallotta volna a másik beszédét.
– Beszélik, ugyé? – nevetett kínosan Anti.
– Mért, nem igaz?
– De igaz. S a kecskéért is igaz vót az ötszáz lej. Azt is beszélik…
– Alkudhattál vóna, fiam… – vonta meg a vállát az öreg, jelezve, hogy elértette a célzást.
– Ami történt, megtörtént. Felejtsük el!
– Helyös beszéd, egy ilyen hordár-félitől… – cukkolta az öreg Antit. – No nem baj, csak becsüld meg magad!
– Én osztán meg! – kapott a szón Anti. – Nem akarok szégyönt hozni magára!
– Réám? Réám osztán nehezen!
– Nem akarom, hogy azt mondják, no, jól kitanította ezt is Bíró János bá!
– Hát ki mondana ilyent, fiam?
– Azok, akik úgy gondolják, maga a pótapám!
– Hát van ilyen?
– Mi az, hogy! Először még én is meglepődtem, amikor mondogatni kezdték, hogy no, jó bévött a szárnyai alá az öreg tégöd, biztos a fiát lássa benned! – füllentett Anti.
– Ami azt illeti… – ingatta a fejét az öreg. – De ha hazajőne Janika…
– Jó is vóna! Megférnénk mü égyütt!
– Ej…!
– No hagyja el, no, ne búsuljon!
– Búsuljon a halál amiatt az akasztófáravaló miatt! – futott ki az öreg száján, de aztán látszott, már bánja, hogy nem fékezte meg indulatát.
– Nem helytelen pasas a maga fia!
– Pasas? Idestova harmincesztendős, de családja még nincs. Nem pasas az ilyen, csak gyermök!
Rövid hallgatás után Anti elérkezettnek látta az időt, hogy rátérjen idejövetele valódi céljára. De, persze, csak tapogatózva:
– S hát a lovakkal bír-e, no?
– Alig…
– No, csak nem…?
Az öreg ingatni kezdte a fejét:
– Fiatalabb gazda kellene azoknak, ejsze…
– Meglehet… – mondta óvatosan Anti.
– Arra is gondoltam – folytatta az öreg –, hogy adjam el.
– Eladni? – kérdezte Anti csodálkozást mímelve. Majd, mintha csak váratlan ötlete támadt volna, kirukkolt:
– Tudja mit? Adja el neköm!
– Neköd? – nézett nagyot az öreg.
– Vagyis nem neköm, hanem Nánás Gyurinak. De neköm is jó vóna. Nincs fogat, amivel dógozzunk! – hadarta Anti.
Az öreg felhúzta a szemöldökét:
– Gyurinak?
– Neki hát! De vögye úgy, mintha neköm is adná. Amíg nincs fogat, én csak lógóba mönyök a többiekkel, s csak félbért kapok.
– Vagyis félbért nem kapsz! – igazította ki az öreg.
– I-igen…
– Bolond vagy te, fiam!
– Én? Mért volnék?
– Csak úgy mondtam… S hát mennyit adnátok?
Anti várt egy pillanatot, aztán nagyot nyelt, s kibökte:
– Ezernyolcszázat!
– Ezörnyóccázat! Égyikért-é vagy a kettőért?
Anti megütközve nézett az öregre:
– A kettőért, bátyám!
– Úgy! Nem vagy te szívbajos!
– Nem fiatalok már azok…
– Nem. Én is vén vagyok már, de bolond nem.
– Kevesli a pénzt?
– Ezön nem is gondókoztam…

Az írás teljes terjedelmében a www.3szek.ro oldalon olvasható