Zsidó Ferenc regényrészlete az ÚjVárad 2023/februári számában

Vékony bőrszíjjal kellett volna, de nem volt neki, szűcshöz menni nem volt kedve, úgy gondolta, inkább megmókolja ő maga. Közben morgott, szidta a lovat, pedig tudta, hogy igazából ő volt a hibás: le kellett volna venni a hámot a lóról, mikor félrecsapta legelészni. De arra gondolt, pár perc alatt bekapja azt a kicsi tízórait, s indul tovább a gereblyegéppel, minek levenni annyi időre a hámot?! Mostanában valahogy erőtlennek érezte magát, a munkát is csak olyan ímmel-ámmal végezte.

– Nem bírsz magaddal, mi? Ne félj, adok én olyant neköd, hogy megemlögetöd!

Aztán, ahogy a drótozás sehogy sem akart úgy sikerülni, ahogy kellett volna, már magát is szidta:

– Ugyé, már megint mazlagolsz, Bíró János? Ugyé, már megint?

Miután, úgy, ahogy, de elkészült a mókolással, a gereblyegépet kínkeservesen a szekér után kötötte, s hazaindult. Egyre nehezebben boldogult egymagában a mezei munkákkal. Volt pár könnyű év, amikor Jancsi már elég nagy volt, hogy tudjon segíteni (Klárira nem nagyon lehetett számítani, neki egyvégben programja volt, az iskola eleve elszólította, de nyáron is folyton táborokba járt), és rá is állt a keze elég jól. Bíró Jánossal madarat lehetett volna fogatni ekkoriban: annál nagyobb örömet, mint a fiával kiszekerezni, és ketten szép egyetértésben valami munkát elvégezni, elképzelni se tudott. Sajnos rövid ideig tartott a jó világ, az iskola miatt Jancsi is városra került, egyre többet volt távol, az egyetem ideje alatt már csak látogatóba járt haza ő is, mert vakációkban különböző farmokon gyakornokoskodott. Bíró János, mi mást tehetett, olykor segítségül hívta valamelyik komáját, szomszédját, de igyekezett úgy forgatni a dolgokat, hogy egyedül is boldoguljon. Néhány alkalommal a feleségét is befogta, ha olyan munka volt, például szénahordás vagy gépkapálás, újabban azonban ő már nem jött. Azt mondta, vén már az ilyesmihez, a meleget se bírja úgy, mint fiatal korában, ereje sincs úgy: amit egyedül el tud végezni János, azt végezze el, s amit nem, azzal hagyjon fel, vagy adja ki másnak. Bíró János erre is ráállt, egyre több munkát bízott rá Zakariás Janira, akinek viszonylag komoly gépparkja volt, de az oldalas helyeket, a domboldali kaszálókat nem vállalta, félt, hogy felborul a traktorral, így azoknak Bíró János kénytelen volt továbbra is egymaga gondjukat viselni. Ilyen volt a Szilosi kaszáló is, azzal küszködött éppen, már második napja. Tegnap reggel-délelőtt levágta, délután megforgatta, az idő szerencsére vele tartott, hétágra sütött a nap, s egy kicsi szél is lengedezett: ilyenkor szárad a leghamarabb a kóst. Ma elkezdte lógereblyével összeszedni, boglyahelybe keríteni. Egy kicsit még szárad délutánig, amíg megebédel és megpihen, aztán lehet feltakarni. Jobb lába, amivel a gereblyegép pedálját nyomta, sajgott kissé forgóban, de nem bánta túlságosan: villával egész nap nem haladt volna feleennyit se.  Ezt a lóvontatású gereblyegépet fiatalember korában vásárolta, akkor még újdonságnak számított. Három-négy ember helyett is dolgozott, irigyelték is a faluban. Egy lovat kellett elejébe fogni, Bíró Jánosnak ez némiképp gondot jelentett, mert az ő lovai párban jártak, az egyéni munka furcsa volt számukra, így szoktatni kellett őket, de megérte. Hamar kitapasztalta, hogyan érdemes használni: először összehúzta a széna nagyját buglyahelybe, aztán takarás után még egyszer megjárta a területet. Esetleg, ha gyümölcsfák voltak ültetve a kaszálóba – volt olyan földje is –, a fák körül össze kellett húzni kézi gereblyével, és a végén, a boglyák körül egy kicsit megszépítgetni, ahogy errefelé mondták: pipinyálni, de összességében így is sok időt és energiát spórolt.

Ezúttal is jól haladt, valahogy mégsem volt lelkes. Régebb hajtotta a tűz, hogy a családért, a gyermekekért, újabban már csak megszokásból…

Valahogy bedirigálta a pajtába a lovat, a szekeret is a csűrbe, s rosszkedvűen bebaktatott a házba. Az étel szaga aztán megvigasztalta kissé: az asszony salátás fuszulykát főzött, s utána ordás-kapros palacsintát. Jobb ételt el se lehetne képzelni!, gondolta, nagyokat szippantva.

– Meg kell hagyni – bólintott elismerőleg, miközben a második tányérral merte –, főzni azt tudsz még…

– Hát, pedig éppeg gondókoztam, ennek a palacsintának nekifogjak-é. Kettőnkért…

– Hát, az aranyszaró fiad nemigön jő haza…

– Hadd el, no, jőne az, csak nem tud, annyi a dóga…

– Annyi-é?

– Annyi, annyi! Hát nem megmondta?

– Ma beszéltél-é vele?

– Próbáltam, de megint hülyésködött a skype… A tegnap beszéltünk. Oda akartalak híni, hogy szólj te is két szót, de nem vótál sehol… Osztán amire elékerültél, beléfelejtöttem, hogy megemlítsem…

– Sze tudod, hogy künt vótam Szilosba… S hát mit mondott?

– Sömmi nagyot… Kicsit meg van taknyosodva…

– Ilyenkor nyáron?

– Azt mondja, a szálloda mind teli van rakva olyan masinával, ami hidegöt csinál, s biztos attól… Tudod, az a légkondícionáló micsoda…

– Tudom, tudom…

– Kicsit a hangja is el vót mönve…

– Jó, hogy nem ülnek bé a hűtőszekrénybe! Erre mondják, hogy a kutya is jódógába vesz meg…

– Hadd el, no…

– Ahelyett, hogy künn vóna a napon, ül ott a hidegházba, s csudálkozik, hogy betegösködik…

– Úgy égyeztünk, hív még, ha könnyebben van… Ma lestem eléggé…

– A fene ötte vóna meg azt az internetöt is, sohase mönyön, amikor kéne! – szólt közbe az öreg ingerülten, aki továbbra is látens ellenszenvvel viseltetett a digitális technika iránt.

– Hadd el, ne szidjad, nem hibás az…

– Igazad van, ha itthon vóna, akkor…

– Ne kezdjed megint, no…

– Látod-é, Anti haza tudott jönni, s Janika bezzeg nem! – zsörtölt az öreg.

– Haza-é? Nincs is abban köszönet!

– Eriggy mönj el, no! Há mé ne vóna?

– Aki éccör innen elmönt…

–   Szerintem ahhoz képöst elég helyre legényke…

–   Mihöz képöst?

–   Ahhoz képöst, hogy városon nőtt föl!

–   Hát, szerintem jobban járt vóna, ha ott is marad, itt csak csúfot űzet magából.

–   Mondhatsz, amit akarsz – makacsolta meg magát az öreg –, neköm tetszik, hogy hazajött, s amiből lehet, pártfogolom…

–   Igön? – torkolta le Mariska néni – S éjsze az is pártfogolás vót, hogy réa sóztad azt a vén kecskét…? Mennyit kellött uzsukáljak, hogy legalább azt a kecskeollót elvidd neki… Még, hogy pártfogolod…

–   Ezt te nem értöd, asszony! – emelte föl a hangját az öreg. – Az is pártfogolás. Így üsmeri ki magát közöttünk! Meg kell tanója, hogy mit lehet velünk, s mit nem…

–   Meg. De azért nem kell bolondját járatni vele…

–   Csak amíg hagyja… Osztán, ha életre való…

–   Hát… – csóválta meg a fejét kétkedően az öregasszony.

–   Mintha a fiamot látnám, értöd-é! Ej, ha itthon vóna az is, hogy ne kelljön égyedül vesződjek…!

–   Jó helyt van ott, ahol van!

–   Jabban szeretném, ha itthon vóna. Itthon is meg lehet élni. Aki megfogja a dolog végit… De Jani…, fene tudja, mi az anyja valagát akar…

–   Az anyja valagát inkább hagyjuk… – emelte fel rosszallóan a hangját Mariska néni. – S különben – kérdezett vissza aztán –, szerinted Anti tudja?

–   Legalább vót mersze hazajőni… Más csak mönyön. Mi lösz itt, ha mind elmönnek a fiatalok?

–   Szerinted mért jött? – engedte el a füle mellett Mariska néni az öreg siránkozását.

–   Szereti itt.

Az írás teljes terjedelmében a www.ujvarad.ro honlapon olvasható.