50 éve született a siklósi kerámia szimpózium
A siklósi várban és volt ferences kolostorban 1969-ben induló, majd 1970-ben nemzetközivé bővülő kerámiaszimpoziumok a magyar kerámiaművészet gyökeres megújulását eredményezték. Az alapítás körülményeit kívánta visszaidézni az alapítókkal való közös találkozás Pécsett.
A kerámiaszimpózium létrehozását Schrammel Imre keramikus szorgalmazta, miután 1967 nyarán részt vett az ausztriai gmundeni kerámiaszimpóziumon, valamint dolgozott a cseh bechyne-i alkotótelepen. Itthon kereste a lehetséges helyeket és partnereket egy hasonló alkotói létforma számára, miközben számos elutasítással találkozott: a gyárak féltették „titkaikat” az idegenektől, a Magyar Iparművészeti Főiskola sem kívánta idegeneknek kinyitni a kapuit. A pécsi biennále megnyitóján azonban számos alkotó osztotta az elképzelést és Takács Gyula, a Baranya Megyei Tanács kulturális elnökhelyettese az ügy mellé állt: megyei helyszínben gondolkodott, így esett a választás Siklósra, az államosított egykori ferences kolostor épületére.
1969 nyarán került sor az első siklósi kerámia szimpóziumra, ahova az akkor rangosnak tartott keramikusokat hívták meg, ám közülük egy sem jött el. Helyettük Schrammel tanítványai és néhány lelkes, fiatalabb kollega, pl. Benkő Ilona, Fürtös György, Horváth Sándor vettek részt abban a heroikus munkában, amellyel tulajdonképpen a semmiből teremtették meg a szükséges körülményeket - mivel az induláskor semmilyen eszközökkel nem rendelkeztek. Például a Zsolnay-gyárból Siklósra szállították a lebontott kemencék samott-tégláit és koksszal fűthető kemencéket építettek. Az első szimpózium résztvevői tehát harminc év körüli fiatalok voltak, akik messze a zsürorok tekintetétől és a gyári tervezés kötöttségétől hozták létre munkáikat, némelyikük spontán módon csatlakozva a legprogresszívebb nemzetközi trendekhez (Benkő Ilona, Horváth Sándor, Lőrincz Győző, Nádor Judit, Schrammel Imre). Óriási lehetőséget adott ez a szimpózium a szabadfoglalkozású keramikusoknak, hiszen egyfajta szakmai szolidaritás jegyében a gyárak ingyen biztosítottak anyagot a művésztelep számára és a technológiákat hozzáférhetővé tették.
A második, 1970-es szimpózium immár teljes nemzetköziségnek örvendett és beteljesítette mindazon elvárást, amelyek egy nemzetközi műhelymunkával kapcsolatosak. A magyar keramikusok több hétig együtt alkottak Európa számos országából érkezett kollégáikkal. Mindez történt egy olyan korban, amikor még a "tűrt, tiltott, támogatott" rendszer uralkodott, a fővárostól távol, mégis egy lüktető művészeti központhoz, Pécshez közel, ahol a művészeti életet egyszerre járta át a szakmai hagyomány és az avangárd. Takács Gyula művészetpártoló attitüdjének köszönhetően az akkori állami és megyei irányítás biztosított minden anyagi feltételt, ami egy művésztelep működéséhez szükséges. A szimpóziumok közösségi ereje pedig soha nem tapasztalt munkakedvet és frissességet eredményezett.
A siklósi alkotótelep volt tehát először az a fórum, ahol a művészek találkozhattak a gyári technológiákkal és hozzájutottak az anyaghoz, pl. a pécsi Zsolnay-gyár által a porcelán is elérhetővé vált számukra. Ugyanakkor a kezdeti hiányállapot teret adott az anyag elemi kutatásának és a legkülönfélébb technikai kísérletezésnek. Siklós ilyen módon az újdonság erejével hatott a kortárs egyetemes művészet eredményeitől addig elzárt magyar résztvevőkre. A kísérletek, a szisztematikus kutatómunka, az egymástól való tanulás pedig a magyar porcelán- és kerámiaművészet gyökeres megújulását hozta magával.
A szimpózium születésének 50 éves évfordulója alkalmával, hosszú idő után, Pécsett ismét találkozott egymással a sikósi kerámia alkotótelep elindításának két legfontosabb szereplője: Schrammel Imre (85), az ügy megálmodója és szervezője, valamint Takács Gyula (90), a szimpózium fenntartója, támogatója az akkori államapparátus részéről. A baráti találkozó és beszélgetés egyúttal felelevenítette a siklósi kerámia szimpózium alapításának körülményeit, amelyet az MMA ösztöndíj keretében felvett interjúm is rögzített.