A szórvány erkölcse – Beszélgetés Margittai Gábor és Major Anita szórványkutató expedícióiról
Emberi sorsok alkotta periferikus, láthatatlan tájakat mutat be immár több évtizede Margittai Gábor és felesége. Az Isonzónál elhunyt magyar katonák nyomait kutatva vagy a kifosztott erdélyi „belső főnemesek” hányattatásait feltárva is egy a céljuk: bizonyítani, hogy vert helyzetből is van kiút.
Legújabb könyvének címe Láthatatlan kastély. Hogy esett erre a címre a választás?
A kétezres évek elején volt egy Láthatatlan városok című riportsorozatom, ezzel debütáltam a Magyar Nemzetben. Kifejezetten a magyar történelem és földrajz elfeledett vidékeit, időrétegeit kutattam. Máramarosszigeten a helyi zsidóság maroknyi túlélőjével készítettem az első ilyen anyagomat: ezek az erőteljesen magyar tudatú zsidó emberek alig harmincan maradtak, jóllehet még a két világháború között is jelentősen hozzájárultak a magyar kultúra fenntartásához ezen a végvidéken. Elképesztő tájakra vetődtünk el, a többes számot azért mondom, mert ezek mindig kétszemélyes expedíciók voltak a feleségemmel, Major Anitával. Autóstoppal, a lehető legklasszikusabb módszerekkel utazva eljutottunk olyan helyekre is, ahová a fősodor kutatói ritkán vagy egyáltalán nem. A Láthatatlan városok sorozat egyfajta gátszakadást ért el: az olvasói visszajelzések azt mutatták, hogy jelentős az igény ezeknek a központoktól távol szakadt, elfeledett térségeknek az újrafeltérképezésére. A láthatatlan városok a történelmi rétegeket, de még inkább az emberek történeteit jelentették a fizikai városok mögött. A Kárpát-medencében különösen igaz, hogy egy városnak több történelme is van, főleg ott, ahol több történeti konfliktusokkal terhelt népcsoport él együtt. A Láthatatlan kastély tulajdonképpen ennek a folyamnak a folytatása, illetve a Tiltott kastély című könyvnek a következő része, középpontjában Wass Albert, illetve Kemény János családjával. A Wassok után gyakorlatilag egyetlen kisebb kastélyszerű kúria maradt hátra Cegén. Az író vasasszentgothárdi kastélyát a szó szoros értelmében kőről kőre tüntették el 1945-ben, így az már fizikailag is láthatatlan, nem csak emlékezetpolitikai értelemben.