Áldozni az emlékezetnek

Jelentős szerepet tölt be a hagyományos nó-színház történetében és jelenében a Heike monogatari, a középkori japán háborús krónika, amely a Genpei-háború (1180–85) eseményeit, a Taira-család és Minamoto-klán összetűzéseit örökíti meg. Számos shuramono, azaz harcos nó-dráma adaptálta e regény egyes fejezeteit, és gyakori ezekben, hogy legendás harcosok szellemként azért térnek vissza a halálon túlról, hogy a háború eseményeiről és saját sorsukról beszélhessenek az élőkkel a nó-színpadon. Különleges viszont az Ohara gokō című asszony típusú parókás darab (kazuramono), amelynek főszereplője túlélte a háborút. Ő Kenreimon-in (1155–1214), az egykori császárné, a hatalmas Taira no Kiyomori (1118–1181) lánya, aki a darab jelenében békében él apácaként – egészen addig, amíg meg nem látogatja őt a visszavonult Goshirakawa császár (1127–1192), aki arra kéri, elevenítse fel emlékeit az utolsó, a Tairák és az asszony kisfia, a gyermek Antoku császár (1178–1185) szempontjából halálos dan-no-urai ütközetről (1185).

Cseh Dávid tanulmányában azt vizsgálja, miben tér el ez a nó-dráma a jóval ismertebb, a halott harcosok szempontjából megírt shuramonóktól. Megmutatja, ahogy Kenreimon’in, az apácaként visszavonult túlélő egyszerre dicstelen és magányos helyzetében az emlékezés aktusa miként válik szakrális áldozattá. A szöveg- és énekcentrikus, rendkívüli módon statikus, mégis erősen drámai Ohara gokō a Heike monogatari eseményeinek egy olyan korai újramesélése, amely bebizonyítja: a holtak és a túlélők valójában sok szempontból hasonlítanak egymásra. Utóbbiak helyzete pedig valójában még nehezebb is – hiszen nekik az emlékezéssel és a múlttal együtt is kell élniük.

A Theatron 2026/2. számában megjelent tanulmány teljes szövege elérhető: https://theatron.hu/theatron_cikkek/a-sacrifice-to-memory-about-the-no-play-ohara-goko-%e5%a4%a7%e5%8e%9f%e5%be%a1%e5%b9%b8/