Az a szemlélet legyen az origo, ami őt legjobban jellemezte. Az alázat.

"Nagyon sok mindenre vissza tudok emlékezni vele kapcsolatban. Az első közös munkánk a Magasiskola volt. Nekem az volt az első színes film az életemben és az akkor még nem volt egy bejáratott út. Rengeteget kellett törődnöm a színhőmérséklettel, ami ez esetben egy nagyon extrém feladat volt, mert Apajpusztán forgattuk, ahol minden egyes fűszálnak, ami a horizont főlé emelkedik, külön jelentősége van. A felállított díszletek nagyon puritánok voltak, de minden a helyén volt, és attól lett fontos, hogy minden díszlet erre az említett horizontra lett ráültetve. Ezeknek az egymáshoz való viszonya rettenetesen fontos volt nekem, mint operatőrnek ahhoz, hogy megfelelő beállítások születhessenek másfél órán keresztül, egyetlenegy helyszínen. Ő olyan zseniálisan osztotta el ezt a kevés elemet, a kis vendégházat, az állatok itatóját, vagy a közös házat és a gémeskutat, hogy mindig sikerült olyan ideális szöget találnom, hogy az öt meglévő elemből kettőt használva mindig egy-egy jó kompozíciót lehetett csinálni.

Egyedi esetek, emelt hang, vagy heves vita, ilyesmi sohasem fordult elő nála. Mindenkihez kedves és baráti volt. Bár ez annyira természetes volt abban az időben, hogy nem volt szüksége arra egy díszlettervezőnek, hogy harsány hangon beszéljen, vagy azért emelje fel a hangját, hogy végre odafigyeljenek rá, mint az később igencsak divattá vált. Mert egy olyan elképesztő tudás volt mögötte, ami fölöslegessé tette ennek bizonygatását. Látványtervező. Ez a szó még a pályánk kezdetén nem létezett. Volt egy díszletetervező, és az volt a Romvári József. A maga hatalmas lexikális tudásával, és az elképesztő, jó értelemben vett alkalmazkodó képességével. Egy olyan fajta kaméleon volt, aki minden tudását mindig annak a filmnek a javára fordította, ami éppen megvalósítandó volt. Hihetetlenül alárendelte a saját szerepét. Érdekes, mert én anno készítettem róla egy portréfilmet, már nem tudom hanyadik születésnapja lehetett, 60 vagy 70, de pontosan ezt a kérdést feszegettem nála én is, erre szerettem volna választ kapni tőle, hogyan tudta egy életen keresztül szolgálni a filmeket és úgy tervezni a díszletet, hogy soha, senkivel, konfliktusa nem volt! Amikor kérdeztem tőle, igazából volt bennem, egy "haragszom ezért dolog", hogy a „kutyafáját Józsi bácsi, néha olyan buta, kezdő, vagy épp külföldi rendezők olyan szamárságokat kértek, és Te nem vágtál azzal vissza, hogy Uram, ön egy szamárságot mondott, hanem végig gondoltad, hogy ez az ő filmje, ő ezt a szamárságot akarja, és bár én ezzel ugyan nem értek egyet, de megpróbálom abban a szellemben, amit ebben a szamárságban kitalált, mégis megvalósítani, hogy a végén mégse legyen akkora szamárság! És tényleg mire oda jutottunk, hogy megvalósítást nyert a dolog, addigra már valóban nem volt szamárság. Hiszen ő már mögötte volt a tudásával.

Mondok egy példát, ami a szerénységét és a film iránti alázatát jól mutatja. Ez nevezetesen a Josephine Baker életéről szóló film volt, ahol az amerikaiak nem bíztak a magyar díszlettervezőkben, és a nyakára hoztak egy amerikai tervezőt, aki már a film közepén tudta, hogy milyen arany kezet és szemet kapott maga mellé, és tökéletes harmóniában tudtak együtt dolgozni. A Josephine Baker filmben, mindkettőnk számára ugyanazok voltak a kihívások. Az ő részéről az, hogy küllemben meg kell tudni jeleníteni az éppen aktuális New York-i vagy párizsi exteriőrt, nekem operatőrnek pedig hozzá kellett tenni, hogy milyen szögből mutassam azt a new yorki utcát, hogy a Józsi bácsi ne bukjon le, mert ugye nem lehetett mindent száz százalékosan reprodukálni, és ezt mindig előre megbeszéltük. De az  rendkívül fontos volt, hogy már a terepszemlén együtt voltunk természetszerűleg, és akkor, amikor kiválasztottunk egy helyszínt, akkor azt mondta, hogy ez a ház azért lesz jó, mert erre a házra fel tudom tenni azt a külső lépcsőt, amitől ez amerikai házzá fog alakulni és kinézni, vagy azt a benyomást fogja kelteni, de hogy téged nem fog-e zavarni, ha még ide az utcára ideteszem ezt. Akkor én mondtam neki, hogy zavar, vagy nem zavar. Szóval ez egy olyan titkos, vagy nem is titkos kollaboráció volt, ami nagyon rányomta a bélyegét a munkakapcsolatunkra, és azt hiszem, hogy nemcsak Romvári József és köztem volt meg ezafajta jó értelembe vett társalkodói folyamat, hanem minden arra érdemes operatőrrel meg tudta ezt teremteni.

Az általa elkészített látványtervek, díszletrajzok felhozatala, mint szakmai anyag, grandiózusnak minősül. Én ezeket mindig láttam, ha együtt dolgoztunk, mert a díszlettervező, a rendező, és az operatőr mindig egy közös szeánszon döntötték el a végleges helyszínt és annak megjelenési formáját. Ami még rendkívül fontos volt nála, hogy tudta, hogyan kell kinéznie egy helyszínnek, ahhoz hogy később az operatőr, ha belsőről volt szó, akkor be tudja megfelelően világítani. Nem fordulhatott elő - ami a későbbiekben, néhány ifjú titánnál előfordult -, hogy csináltak egy parádés díszletet, csak éppen nem lehetett tisztességgel bevilágítani. Ami nagyon fontos volt, ha nem vele készítettem filmet, akkor mielőtt neki kezdtünk volna a terepszemlének, felemeltem a telefont: "Szervusz Józsi bácsi, egy ilyen filmet csinálok, erről szól a film, tudnál nekem mondani egy-két helyet?"  Ezek után pedig felmentem hozzá, vagy fejből mondta, vagy éppen kihúzta a különféle fiók rekeszeket, ahol különböző módon pontosan voltak iktatva a helyek. Szóval nem volt benne semmilyen szakmai féltékenység, nem volt benne semmilyen írigység, hogy egy másik díszlettervező alá nyomja oda az ő adatkészletét, és az ő tudását.

A helyszín archíválással kapcsolatban jutott most eszembe, hogy mennyire változik az ország és Budapest arca is. Amikor a Régi idők focija című filmhez kiválasztottunk egy gyönyörű óbudai helyszínt, a Mókus utcát, egy hónappal a forgatás kezdete előtt már tudtuk, hogy itt fogunk forgatni. De valahogy pont a film végére került volna sor ez a helyszín, és mire kiszálltunk az egész stábbal ide, már nem volt Mókus utca, ugyanis lebontották.Szóval valóban nagyon különleges dolog ez az archíválás, ha másra nem is mindig jó, lenyomata a különböző évtizedeknek a város történetéből. És ha nem is kifjezetten filmes értékből áll, de városépítészeti és kortörténeti dokumentumként mindenféleképpen felbecsülhetetlen értéknek mondható. 

Én azt szeretném, hogy az a szemlélet legyen az origo, ami őt legjobban jellemezte. Az alázat. A filmmel szembeni alázata, melyet ő minden filmmel szemben mutatott. Amiben Ő a saját személyét, fontosságát soha nem előre, hanem a háttérbe tolta, és a művet, ami az ő műve volt, azt mutatta fel önmaga helyett".