Az aradi Kölcsey Egyesület évkönyvében az idén megjelent A magyar irodalom sorsa Trianon után – Ignotus 1921-es cikkéről című tanulmány

Ignotus felettébb pontos látleletet adott a cikkben a Trianon utáni magyar irodalom helyzetéről – még akkor is, ha nem minden gondolatát dolgozta ki alaposan, és szükségszerűen egyszerűsítette az egyes következtetéseit. Alapvetően a magyar társadalom szerkezetéből és jellemzőiből indult ki, ezeket kapcsolta össze a kultúrafogyasztási szokásokkal és lehetőségekkel. Másfelől az írói, költői nyelv megtalálásának a szükségességével, és ennek az új helyzethez alakításával nézett szembe. Jól látta, hogy az elcsatolt területek magyarsága kényszerűen más irányba fog változni, és hogy ez a helyzet előbb-utóbb új irodalmi elvárásokat is fog termelni. Azonban az ebben lévő lehetőségeket már nem gondolta végig – legalábbis ekkor, ebben az írásában nem. A száz évvel későbbi olvasónak természetesen könnyebb a helyzete – a mából ugyanis jól látható, hogy miközben a kisebbségi magyar közösségek élete valóban jócskán megváltozott, de az újonnan kialakult politikai és társadalmi közegben saját irodalmi életük kialakult, felbukkantak azok az új alkotók, akik épp ezt, a kisebbségi létezést tették irodalmi műveik tárgyává. Az olvasóközönség tehát kapott saját irodalmat. Ugyanakkor abban, hogy a kisebbségi olvasók számára a magyarországi írók idegenné válnak, tévedett Ignotus. Pedig ha saját korábbi érvelésére visszagondol, akkor megérthette volna, miért nem következik be az, amit jósolt. A határon túlra került olvasóközönség ugyanis épp úgy viselkedett a háború után, ahogy még Magyarországhoz tartozó kisvárosi korában: nem akart lemaradni a centrumtól, tehát szinte felfokozott érdeklődéssel várta a Magyarországról érkező új irodalmat