Az emberi nagyság sugárzott belőle

Gyarmathy Ágnes díszlet és jelmeztervező, egyetemi tanárral, a nyár elején találkoztunk a kutatómunka keretében, és arra kértük, hogy segítsen nekünk néhány gondolat erejéig visszaemlékezni Romvári Józsefre. Beszélgetésünkre a Ráday utcai Filmesházban került sor. 

Mikor volt az első alkalom amikor találkoztak?

Ez a Mephisto volt. Szabó István hívott, hogy készítsek vázlatokat. Én akkor még Szegeden éltem. Szólt, hogy vigyem be a filmgyárba a rajzokat, és akkor ott mondhatni véletlenszerűen, amiről később kiderült, hogy nem volt az, mert Szabó szándékosan odahívta Józsi bácsit is, találkoztam vele. A vázlataim nagyon tetszettek neki. Szerencsére én elég jól rajzolok, ezt édesapámtól örököltem, könnyen ment egy-egy jelmez lerajzolása. A megbeszélésen Szabó is nagyon elcsodálkozott, mert előtte tulajdonképpen nem beszéltünk konkrét tervekről. Azt mondta, hogy "nahát én pont ilyenekre gondoltam!" Józsi bácsi ellenben végig csendben volt, és egy szót sem szólt, csak nézegette a lapokat, de nem nyúlt hozzájuk, egyszerűen csak mélyen szemlélte azokat. Majd a végén nagyon halkan megszólalt, hogy "A viszontlátásra, és fogunk mi még találkozni". Emlékszem a szemüvegére. A tekintetére. Nagyon érdekes volt, hogy nagyon nyugodtan, belülről nézte az arcomat. Nem bírálóan, nem kérdően, nem mint egy tanár. Valami nagyon érdekes dolog volt ez, és nem véletlenül maradt meg. És aztán hosszú ideig nem találkoztunk, mindenki csinálta a saját dolgát. Hát én nekem a Mephisto, egy akkorra feladat volt, hogy majd bele pusztultam, hogy jó legyen. Aztán amikor már újra találkoztunk, nyakig ültünk a munkában. Persze akkor ő - mintha, mindig is ismertük volna egymást, egy egyszerű  „hogy van?” kérdéssel kezdte. Ilyen kedvesen. Hogy van? Hát köszönöm szépen jól, de nagyon izgulok, hogy megtudjak felelni. Azt mondta, „meg fog felelni!” Ezt is úgy mondta, hogy máig emlékszem rá! A hanghordozására, később is soha nem volt olyan, ha nem tetszett neki valami, hogy „hát ez nem jó!” Ilyen nem volt! Soha a hangját fel nem emelte! Úgy tudta elmondani, azt, hogy nem jó, hogy a másik embert nem gyalázta meg, nem sértette meg, hanem megcsináltatta vele, jól!

A forgatáson voltak aztán nehéz és emlékezetesek pillanatok is, igaz?

Igen abszolút! Az Iparművészeti múzeumban forgattunk, és a jelenetben Göring és a kedvese lejött a lépcsőn, az egész kíséretével. Persze rengeteg ember vette őket körül, és ezek nagyon gazdag emberek a filmben. Ami a ruhásoknál egy nagyon nehéz ügy, mert valódi prémeket, és lehetőleg valódi ékszereket kell feladni rájuk, és amire biztosíték kell, hogy a statiszták ugye, finoman fogalmazva, nem sajátítják el! Nem volt elég ékszerünk, és meg voltunk rémülve, hogy mit csináljunk? Kint sétálgattunk az utcán, és latolgattuk, hogy lehetne ezt megoldani, meg minden. És egyszer csak megjelent a Józsi bácsi! Olyan helyes volt, olyan aranyos volt, jött valahonnan és mondta, "hogy valami baj van? Nincsen, csak nincs elég ékszer!" Akkor így rám néz, és azt mondja, „Figyelj csak, meg kell beszélni a Pistával, hogy ti középen cseréltek ékszert mindig, és azt meg kell várni, amíg ti cseréltek, és keresztbe is beadjátok, hogy ne ugyanaz az ékszer legyen! Érted, amit mondok?” Zavarban voltam és egy kicsit nem értettem az ijedtségtől. „Hát le kell guggolni hozzá, és akkor tudod, csak felnyúlsz, és leveszed, és a másikra teszed rá! És gyorsan kell csinálni, Ezt meg kell beszélni, hogy menjen utánad az operatőr, vagy pedig várja meg, ameddig leszakad valami. Persze nem kell elfogadni, csak eszembe jutott!” Így csináltuk. És ez meg is mentette a helyzetet. Persze szóltunk előre, mindenkivel megbeszéltük, hogy csináljuk, Hárman négyen, kivitelező, én, meg a legügyesebb öltöztető, csúsztunk-másztunk középen, a lépcsőn és szerelgettük a dolgokat. Valahányszor nézem ezt a filmet, - nem nézem sokszor, mindig eszembe jut, amikor lejönnek a lépcsőn, hogy nyoma sincs ennek az egésznek!

Milyen apró kis titkokat tudott meglesni tőle?

Csináltuk például a Szamárköhögést. Dolgozott a díszletén, én meg odamentem egész közel, hogy mit csinál. Volt nála egy pici kis spakli. A falat pattintotta le egy kicsit ezzel, és olajozta azt be, és akkor én ezt nem értettem. Azt mondja nekem, hogy „Á, szervusz! Tudod, mit csinálok? Nem. Tudod mit, így kell csinálni azt, amikor egy régi lakásban átázik a fal!” És akkor, amikor a kamera olyan közel ment rá, akkor is így át volt ázva a fal. A kis spaklival, a kis olajjal, kis vattával. És nem mondta azt egy mesterembernek, hogy csinálja meg! Odament korábban, fogta a kis dolgait, és ahol jónak látta, ott átázott a fal.  Emberi nagyság sugárzott belőle. Egy olyan belső tartás, ami nagyon-nagyon ritka az emberekben. Nem hangsúlyozta soha. Nem mutogatta magát. Például, ugyanebben a környezetben, egy lépcsőházban voltunk, ahol nekem nem sok dolgom volt, mert csak lejöttek a szereplők a lépcsőn, már az átadott ruhában. Ő ott valamin gondolkodott, mintha egy matematikai példán gondolkodna, nem akartam zavarni, csak odaköszöntem, csókolom, és futás. Azt mondta, „Gyere csak, látod, ilyen lépcsőházban nem szabad forgatni! Megdöbbentem ezen, majd folytatta…”mert figyelj csak, milyen a hajlásszöge? Ha valaki jön, akkor ha kilép a hajlásszögből, akkor kilépett. Előtte nem látod, és akkor csak megjelenik. Ha pedig arrébb megy a kamera, akkor az egész lépcsőházat fel kell, hogy vegye! Ez nem jó, ezt kerüld el, ha tudod”. És ennyi. Nem mondta azt nekem, hogy szervusz, és menj tovább! Hanem elmondott egy dolgot! Százezerszer eszembe jutott, és tízezerszer kiküszöböltem a rosszat vele.

Mi kell ahhoz, hogy Romvári József szakmai múltja tovább éljen? Örökségét miként lehetne átmenteni, megőrizni?

Aki ezt a művészetet akarja csinálni, legyen hite és szenvedélye! Mert ez adja meg azt az érdekes és megfoghatatlan belső tartást a munkának, aminek a kisugárzása a közönség felé meghozza, hogy valójában mit is akar az ember. Ezt felületesen nem lehet. Az a lényege a Józsi bácsinak és az én kapcsolatomnak, - ha ezt annak lehet nevezni, hogy nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki. Mert arra vezetett rá, hogy láttam, hogy hogy csinálja, nemcsak beszélt róla, hanem tette. És egy filmforgatás elég hosszú ideig tart. És volt lehetőségem látni, hogy hogyan megy, és mikor később, azt mondja nekem, hogy „Figyelj csak, az a cipő nem jó, nézd meg jobban. És igaza volt. Nem fűzős volt a gyerek magas szárú cipője, hanem ilyen bekapcsolós. Jó, lehet, hogy nem látszik a beállításnál, na és ha igen? Akkor ki kell vágni utólag, és hát az tudjuk elég problémás! Mentem és megköszöntem! Hát ilyen kapcsolat volt ez. Nagyon-nagyon sokat köszönhetek neki. Emberileg és a pályámon is. Rávezetett arra, hogy mi adja lényegét, azon túl, hogy tudok rajzolni, meg kitalálom, hogy mit mutatok. Nagyon szerettem. Mikor megjelent egy ilyen forgatáson, ami általában zűrzavaros, megjelent egy halálos biztonságos pont. Nyugalom sugárzott belőle mindig, Viszonylagosan egy jókedv, ami nem nevetést jelentett, hanem egy belső kisugárzást, és ahogy az emberekkel beszélt, és tudott kommunikálni a saját nyelvén. Nagyon fontos. A pszichológiai felkészülés nagyon fontos egy ilyenfajta munkánál. Csodálatos volt. Nagyon-nagyon megérdemelné, hogy a helyére kerüljön, a magyar művészeti életben. A szülővárosa szeresse, fogadja, akarja őt. Ő egy nagyon nagy művész volt. Egy csendes, finom, meditatív ember volt. Nekem olyan szerencsém van, hogy ismerhettem, és nemcsak egy kézfogás erejéig, hanem együtt dolgozhattam, ez egy csodálatos szerencse.