CHICAGO musical a Soproni Petőfi Színházban
Velma Kelly szerepében látható Kisfaludy Zsófia. A szerepről és a Chicago előadás próbáiról mesélt egy páros interjúban.
TÜKÖRBEN - VELMA KELLY KÉT ÉLETE
Interjúban mesél Kisfaludy Zsófia színművésznő és Trokán Anna színművésznő Koppány Karinának a Chicago előadás próbáiról, a szerepről és még sok másról.
A színművészek rengeteg elfoglaltsága miatt a sok előadás megköveteli bizonyos szerepek kettőzését a színházban. Ez történik most a soproni színház Chicago című előadásában is, hiszen a három női főszerep a darabban több szereposztásban látható majd. Természetesen ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is. Például egy színész nem játszhatja el annyiszor, ahányszor szívesen tette volna – mondjuk Velma Kelly szerepét. Ezt érzi Trokán Anna és Kisfaludy Zsófia is. A színművésznőkkel Koppány Karina beszélgetett a szerepről, a próbákról és arról, mennyi mindent tanultak egymástól s önmagukról is a próbafolyamat alatt.
Koppány Karina: Anna, te már játszottad Veszprémben, a Chicago című musicalben Velma Kelly szerepét majdnem tíz évvel ezelőtt. Most egészen máshogy nyúlsz hozzá, ha jól gondolom. Mi változott?
Trokán Anna: Nem volt terv, hogy egészen másként fogok hozzáfogni, hanem azt éreztem, hogy biztosan másképp nyúlok majd hozzá. Azóta annyi minden történt. Eltelt majdnem tíz év, azóta anya lettem, egy másik ember vagyok. Ennek azért örülök, hogy ez most újra megtörténik, mert szerintem Velma Kelly karaktere minimum negyvenéves. Mikor először játszottam, szerintem még túl fiatal voltam a szerephez, most viszont azt érzem, hogy összeért a két dolog.
KK: Akkor felnőttél úgymond a szerephez.
TA: Igen.
KK: Örülsz, hogy újra eljátszhatod, vagy most másik karaktert választottál volna magadnak? Velma Kelly álomszerep számodra?
TA: Nagyon örülök! Képzeld, akkor is amúgy Roxie-t osztották rám, és akkor is én beszéltem rá Eperjes Károlyt, hogy hadd játsszam inkább Velmát. Nem azért, mert Roxie-é nem jó szerep, sőt szerintem az egy sokkal összetettebb szerep, csak én annyira imádom Velma dalait, hogy „beáldoztam” a színészileg nagyobb kihívást. Szóval, igen, ez egy abszolút álomszerep. Ráadásul Veszprémben két évadot játszottuk, de úgy éreztem, nem elég. Ráadásul szerintem ez most a valaha volt legjobb magyar Chicago előadás lesz. Most ocsúdok fel, hogy ez tényleg megtörténik, és már most a próbák alatt mennyire élvezem.
KK: Zsófi, neked a Madách Musical Tánciskolában a vizsgadarabod volt a Chicago, és már több interjúban is említetted, hogy Velma Kelly egy álomszerep számodra. Milyen élni ezt az álmot?
Kisfaludy Zsófia: Nagyon boldog vagyok, hogy megkaptam Velmát. Akárcsak Anna, én is túl fiatalon találkoztam a szereppel, huszonévesen, bár igazából az a vizsga csak egy keresztmetszet volt a musicalből, mi nem csináltuk meg az egész darabot, sőt prózai jeleneteknem is voltak benne. Akkor teljesen máshogy gondolkodtam a szerepről, egészen más volt a koncepció is. Korábban egy sokkal nőcisebb, puhább Velmát csináltam, most viszont egy temperamentumos, határozott, kemény, ámde szexis Velmát játszom. Egyébként vicces – én is Roxie-nak voltam először kiírva. Tetszett is a gondolat, pont azért, amit Anna mondd, hogy színészileg egy nagyon izgalmas feladat és biztosan sokat tudtam volna belőle tanulni, de aztán végül úgy alakult, hogy Velma lettem. De nem bánom, szerintem sokkal jobban passzol hozzám.
KK: Egymás váltói vagytok. Hogyan építitek a karaktert? Milyen együtt dolgozni?
KZS: Próbáljuk mindenben segíteni egymást és ez olyan jó! Például, ha a koreográfiábantovábbmentünk egy résszel vagy pontosítottunk valamilyen mozdulatot, akkor azt megmutattuk egymásnak, vagy most a főpróbák alatt felvesszük egymást videóra, hogy vissza tudja nézni magát a másik. Remekül lehet így javítani a hibákat, mert „kívülről nézve” csomó minden kiderül, amit belülről tök máshogy érzünk.
TA: Az a speciális helyzet van – és nyilván emiatt Zsófinak nehezebb dolga volt –, hogy én játszottam már ezt a Velmát, sok olyan mozdulat vagy rész van benne, amit anno én találtam ki, magamra formáltam, az én ötleteimmel van tele. Az idő szűkössége miatt – s azért is, mert akkor bizonyos jelenetek működtek – most Zsófinak tulajdonképpen le kell másolnia a korábbi előadást sok helyen. Ezt általában színészként utáljuk. Viszont az a fantasztikus Zsófiban, hogy megcsinálja ugyanazt, de annyi mindent tesz mégis hozzá magából, hogy úgy tűnik, egy teljesen más nő van ott, amikor ő próbál. Elképesztő.
KZS: Eperjes Károly, a rendező, alapjaiban ugyanazt szerette volna látni, mint ami a korábbi előadásban jól működött, viszont engedte, hogy egy picit magunkra szabjuk a szerepet. Ami jól áll Annának, azt ő csinálja, ami nekem, azt meg én. Az I can’t do it alone szólónkban például a szám felétől teljesen más attitűdből énekeljük a dalt és mindkét verzió működik.
KK: Akkor Anna, neked önmagadat kell, hogy másold. Ez milyen érzés?
TA: Nehéz is meg jó is egyszerre. Amikor valamit először próbálok, akkor a nulláról kezdem, önbizalom nélkül, és nem találom a helyem a színpadon. Itt most nyilván van egy olyan előnyöm, hogy tudom, ez akkor működött, így most nincs ez az önbizalomhiány, hanem sokkal lazább vagyok. Viszont amit akkor megcsináltam, azt most sokkal jobban akarommegvalósítani, ez pedig olyan elvárás magammal szemben, ami stresszel. Jó néhány mozdulatot és részt Csanád, (aki egyébként a kedvenc koreográfusom) megváltoztatott, rengeteg lépést újragondolt. Nekem viszont benne van az izommemóriámban az előadás, és amikor egy kicsit fáradok, visszajönnek azok a régi lépések. Borzasztóan kell koncentrálnom, hogy ne a régit táncoljam ösztönösen, ez pedig nagyon nehéz.
KZS: Igen, Anna egyértelműen előnnyel indul, hiszen múltja van a musicallel, a koreográfiával, de biztos vagyok abban, hogy sokkal nehezebb áttanulnia, mint nekem az elejéről kezdeni.
TA: Zsófinak meg olyan szivacs agya van, mint egy gyereknek. Egyszer megmutatja Csanád, és Zsófi tudja a legjobban, én meg csak állok mögötte, és nézem, hogy mit csinál, mert annyira meg tudja jegyezni. Nekem ez nehezebb. Az I can't do it alone szám táncát Zsófi egy nap alatt már tudta, pedig brutálisan nehéz.
KZS: Szerintem attól bravúr igazából Roxie és Velma szerepe is, hogy a végén ketten azt a táncduettet eltáncolják. Az, hogy tökéletes szinkronban táncol két nő, és pontosan ugyanodamegy a keze, pontosan ugyanúgy táncolnak – na ez elképesztően nehéz. Ezeket ráadásul mindegyik szereposztással ki kell gyakorolnunk, és mindenki más ütemben tanulja, rögzíti ezeket a mozdulatokat magában. Én például szöveget tanulok lassabban.
KK: Beszéljünk a jelmezekről, parókákról kicsit… Zsófi, végre nem szőke parókában… Egy testhez álló hajszínnel, de továbbra sem a saját hajad. Hogy érzed magad benne?
KZS: Nekem ez egyáltalán nem probléma, szeretem a parókákat. A szőkét is nagyon bírtam a Bál a Savoyban című előadásban, most pedig egy fekete parókám lesz a Chicagóban. Már aplakátfotózáson összebarátkoztunk ezzel a göndör, dögös hajjal, szerintem jó karaktert ad Velmának.
TA: Nekem az a paróka, ami Zsófinak van, nagyon nem áll jól, ezért én ezt megúsztam.Amúgy a korábbi parókámat sem szerettem. Nyilván azért is egyszerűbb a parókákkal játszani, mert sok a női szereplő, a táncos és kevés a fodrász meg az idő egy előadás előtt, hogy mindenki elkészüljön. A parókát meg csak feltűzik, és már készen is van. Most viszont végre rövid a hajam, és illik a karakterhez, így a rövid hajamat sokkal könnyebben és gyorsabban elkészítik az előadás előtt.
KK: Mit tanultatok egymástól most, hogy szorosan dolgoztok együtt egy szerepen?
KZS: Nagyon szeretem Anna humorát a színpadon, meg azt a lazaságot, ahogy csinálja. Ez aflegmasága tetszik, ami a szó jó értelmében jellemzi őt bizonyos jelenetekben. Én mindig túlgörcsölök mindent, szóval próbálom ellesni tőle ezt a belső lazaságot.
TA: Igen, de benne van az, hogy csináltam már ezt az előadást. Én Zsófitól azt tanultam, és irigylem is tőle, hogy milyen kitartó. Látom, hogy még a próba utáni szünetben is koncentrál, még egyszer átpörgeti a fejében, nem megy ki szünetre, hanem gyakorol. Ehhez képest én egy kicsit lusta vagyok, inkább iszom a büfében egy kólát, bár közben érzem, hogy nekem is bent kéne még maradnom gyakorolni. Én nem vagyok ilyen szorgalmas, ezt igyekszem ellesni tőle.
KZS: Na igen, mert idegesít, ha nem tudok valamit pontosan. Pláne, hogy nem elég tudni, mi a lépés meg a szöveg, hanem ezeket bírni kell szuflával is. Énekelsz és közben táncolsz. Hosszúak a dalok, ezért meg kell csinálni mindennap többször. Viszont egy dolgot nagyon sajnálok, hogy Annával nem fogunk együtt játszani.
TA: Jaj, igen! Ez nekem is csak később esett le, hogy nem is fogunk találkozni a próbák után már. Biztosan megnézzük majd egymást, de emiatt én is szomorú vagyok. Majd egyszer, egy másik előadásban…