"...csak elindulni, lassú gyönyörűségben": Egy válogatott verseskötet lennyomata Tóth Erzsébet életművében

„…csak elindulni, lassú gyönyörűségben”

Egy válogatott verseskötet lenyomata Tóth Erzsébet életművében

(Ismeretlen könnyű szívvel – Tóth Erzsébet versei

Felsőmagyarország Kiadó, 1997)

Tóth Erzsébet harmadik kötete után jelent meg – a pályakezdéstől számítva tizennyolc

évvel – első válogatott versgyűjteménye, az Ismeretlen könnyű szívvel. A kötet

nyolcvankilenc versét öt ciklusra bontja a költő, amelybe nem tartozik bele az Egy végtelen

vers közepe című, tizennégy részből álló verssorozat, amit külön szerepeltet a kötetben. A

versgyűjtemény kompozíciós zártsága könnyen felismerhető arról, hogy egy olyan verset

választ könyve elejére, amely előző kötetében, az Arcod mögött májusban záró versként

szerepelt (Vallomás). A kötet sajátossága, hogy az utolsó ciklus (Nem lehetek) új, eddig

egyetlen versgyűjteményében sem szereplő verseket tartalmaz, szám szerint tizenkilencet. Ez

a csekély számadat is azt mutatja, mintha kiapadt volna Tóth Erzsébet töltőtollából a tinta:

1993 és 1997 között, ha írt is több verset, valamiért ennyit válogatott be a kötetbe, mintegy

függelékként. Ráadásul, ha szigorúak akarunk lenni, igen nagy „fesztávolságra” vannak

egymástól ezek a versek: a lírai intonáltságútól (pl.: A rózsa, Ha nem fájna úgy, Selyemrózsa,

Csak elindulni) a színtiszta közéleti prózaversen át (A csont különös anyag) az egy-egy „jó”

sorért született versekig lehetne tárgyalni őket. Ez utóbbira néhány példa, ahol maga a

versszituáció annyira profán és hétköznapi, hogy nehezen tudja elhinni az ember, miként

formálódik esztétikai értéket hordozó verssé. (pl.: ezek, Mostanában már nem, Párbeszéd,

Örökzöld)

Az Ismeretlen könnyű szívvel című válogatott és új verseket tartalmazó kötet mintegy

újraírása, újraszínezése Tóth Erzsébet líravilágának. A szerzői szelekció ugyanis újfajta

megvilágításba helyezi az eddigi életművet, ráadásul az egymás mellé került szövegek

másként képesek funkcionálni, hatni egymásra. Nem biztos, hogy a legszerencsésebb, ha a

szerző önkényesen maga rostálja egybe verseit. Egy külső olvasói szem sokat tud „javítani”

egy válogatott kötet nívóján. Természetes, hogy két nagyciklusát, az Egy végtelen vers

közepét és a Pillanatképek java részét átemelte eme kötetébe, de kevésbé erős versek is helyet

kaptak a kötetben: Veranda, Majd elsimul, Az esés, Ajándék, Éjszaka.

Ezektől a költeményektől eltekintve igazat adhatunk Pécsi Györgyinek, aki még a kötet

megjelenésének évében a Kortársban ekképpen ír Tóth Erzsébet könyvéről: „E mostani

válogatott kötetéből elhagyta az aktualitáshoz kapcsolódó verseit, s nagyon szigorú rostával

valóban csak a legjobb darabjait tartotta meg, könyvét pedig egyszólamúra szerkesztette. A

belső világ, a lelki történések szólama ez a kötet…” Tóth Erzsébet lelki tájai tele vannak

csobogó patakokkal: tiszta vizű (értsd: lelkű), szabadversben artikulálódó patakcsörgedezéssel, amelyek hol halkan, hol erőteljesebben törnek elő. Nagy Gábor is megjegyzi: „E versek lírai énje eleinte benne él a természetben; a fel-felbukkanó metaforák is

ehhez a szférához kötődnek: „homlokon tűnő lombok”, „szememben még a tél gyémántja”, a

fák már rólunk titkolóznak” (Szimultán).

Az Ismeretlen könnyű szívvel versrendje szerkesztői határozottságot mutat. A kötet

legelejére, mintegy mottóversül szolgáló Vallomás egyszerre képes felmutatni a szerelem és a

közélet témakörét, azt a két tematikus bázist, amelyeket ez a kötet reprezentálni képes.

Amikor egy „hős szerelmes” férfiú ekképpen vallott szerelemet a költőnek: „Olyan szép vagy

mint Lengyelország”, Tóth Erzsébet elmondása szerint, azonnal lejegyezte ezt a mondatot, és

már akkor érezte, hogy ez egy fontos versének nyitómondata lesz. A folytatás viszont már

elkomorítja az olvasót: „arcodra álmaid vésnek lövészárkot.” Az 1981-es lengyelországi

szükségállapotra történő utalás történik itt, és egyéb szöveghelyeken: „ahol már csak a

pisztoly ragyog / már lélegzeted is lázadás”.

A továbbiakban a Fehér madárral című ciklus az életművet nyitó kötet két ciklusából

válogat: 47-ből 24 verset, majd ezt követi önálló ciklusként kezelve az Egy végtelen vers

közepét. A harmadik és negyedik ciklus (A világ képei közül, Hogy virágozzak) a

Gyertyaszentelőből válogat be 11 és 13 verset, illetve a 21 költeményből álló Pillanatképekből

15 darabot. A kötetkorpusz az Arcod mögött májusból 20 darabot vesz át a Mennyi távolság itt

című szövegblokkba, s végül 19 új verssel zárul a kötetkompozíció (Nem lehetek).

Erre a félig-meddig strukturalista szemléletű bekezdésre csak azért volt szükségünk,

hogy átlássuk, milyen arányokban választott verseket gyűjteményes kötetébe a szerző.

Világos, hogy olyan kötetszőttest kívánt megalkotni, amelyben az egyes versszálak

dominánsan hordozzák az eddigi életmű legjellegzetesebb vonásait: a személyességet, a bátor

metaforikus nyelvhasználatot, a nagy érzelmi amplitúdókat, a természetközelséget, az emberi

méltóságba vetett hitet, a politikában való csalódottságot.

Mivel eddig mélyre hatolva elemeztük az első három kötetet, itt most azokra a

versdarabokra koncentrálunk, amelyek új versekként kerültek a gyűjteményes kötetbe.

A Nem lehetekben visszatérő motívumként jelentkezik a rózsa két versben is, és mind

a kétszer az arccal együtt funkcionál: „legbelsőbb szirmaiba suttogott / vallomásaim / egyszer

majd arcodhoz érnek…” (A rózsa) A vers aztán „elhajlik” a Kékszakáll-történet felé: kastély,

vasravert iszonyú ajtók, kézben megolvadt kulcsok. A Selyemrózsában pedig ezt olvashatjuk:

„selyemrózsa a bőröm alatt / és úgy tudod / két kezedbe fogni az arcom / mintha semmi

másod nem lenne a világon”.

A Talált füzetek 1.-ben találjuk: „Júliusban két versem lesz a Kortársban, már előre

szorongok, mert nem olyanok, mint szeretném. De ilyen nagy kihagyás után nem lehet rögtön

remekműveket írni. Pedig Szakolczay azt írta: »Remekműveket várok!« Nem sértődtem meg

ezen, úgy értelmeztem, hogy tőlem remekművek is kitelnek. Majd meglátjuk.” 3 Ez a két vers a

ha nem fájna úgy és az ezek címűek, amelyek az 1995/7. számú Kortárs hasábjain szerepeltek.

Az ezek egy alkotáslélektani költemény, amelyben egy olyan költői attitűd nyilvánul meg,

amely nem bírja el a pénzért való versgyártást, mert a vers természete más: „a vers az nem

olyan / a vers nem hajlandó”. A ha nem fájna úgy egy régvolt szerelem végének emlékbe

hajló felidézése: „ha nem fájna úgy / elmondanám hogy a New York-i hóesésben 4 / is ott

voltál velem…”. Az emlékek azonban nem maradnak egyben, hanem „mint egy Picasso-kép

szétgurulnak vonásaim / szétgurult régi szép bátorságom is / szétgurult sírásom nevetésem”.

A költő nem tévedhet című, 1975-ben Zolnay Pál rendezésében forgatott Kormos

István interjújában a következő kérdést szegezi Nagy Lászlónak zárásul: „Mit üzensz

azoknak, akik száz vagy ötszáz év múlva ülnek szembe veled?” 5 Nagy László félig elhíresült

mondata ekképpen hangzik az adott szöveghelyen: „Ha lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor

csókolom őket. Emberi szellemük, ha lesz, tudatom velük, üzenem: csak ennyit tehettem

értük.” Mindennek a felidézésére azért volt szükségünk, mert a Tóth Erzsébet a Belülről

vérzik el című versében kiemelve szerepelteti Nagy László eme félmondatát: „HA LESZ

EMBERI ARCUK”. (Kiemelés az eredetiben. – L. N.) A történelem „szánalmasságának”

versében ekképpen fogalmaz Tóth Erzsébet, aki kiábrándultságában is igen érzékeny a

régmúlt és közelmúlt eseményeire egyaránt: „tisztességesebb lett volna / ha szép fényes

gépfegyvereket helyeznek az /asztalra maguk elé a tárgyalópartnerek /virág helyett / és bor

helyett vérrel koccintanak…” Ebben az elénk festett szürreális csendéletben minden benne

sűrűsödik, amit a történelemről gondol a költő.

Az új versek között fel-felbukkannak olyan versek is, amelyekben a lírai én nem tesz

mást, mint lírává szelídíti a leírást. A Mostanában már nem például egy olyan macska-vers,

amelyben a költő elmeséli, hogy négylábú kedvence amellett, hogy összegyűri a könyvek

lapjait, „szabályosan” cigarettát pofoz elő a dobozból, és azt morzsolja szét a szájában. Vagy

az Örökzöldben a lírai alany csodálja fenyőfáját, és megalkuszik magával, hogy gyönyörködik

benne „legalább májusig”. A Nem volt szórakozás pedig egy (vélhetően) hangszalag-

gyulladás következtében elnémult „versbeszélő” monológja. Ezekben a versekben közös

tehát, hogy külön narratívájuk van, ilyesmód a prózaversek legszélsőségesebb esetei.

Két fontos észrevételt tesz Nagy Gábor, miközben eme kötetet elemzi: az egyik A

macska című vers egyik mondatát emeli ki: „Ágyában dohányzott, ott érte a halál”, amelyben

Tóth Erzsébet „Ingeborg Bachmann tragikus sorsát idézi fel szikár tárgyilagossággal.” 6 A

másik, amelyben a Gyertyaszentelő című kötetbeli Hogy virágozzak hosszúversről állapítja

meg, hogy „nagyon is indokoltan – tömörített.” 7 Ez – a pontosítás kedvéért – azt jelenti, hogy

elhagyta az utolsó csillag alatti három sort. Erről a költeményről hosszabban így ír Pécsi

Györgyi: „Több verse is ifjúságának szép korszakát idézi, egyik különös darabja, a Hogy

virágozzak, nemzedéki szerelmes vers Csoóri Sándorhoz: számára/számukra Csoóri morális,

szellemi, mentális hitele, intranzigens személyisége képviselte a szabadság esélyét a hetvenes-

nyolcvanas években. A hit bizonyságát, hogy valamit lehet tenni ezért a »kis ország«-ért.”

A kötetet záró vers látszólag klasszikus, négysoros strófákra tagolt költemény, ám itt is

„álarcos” prózaversről van szó. A Csak elindulni hét versszakából a befejező strófa mintegy

összegző gondolattal bír: „Csak elindulni, lassú gyönyörűségben, / mintha utoljára még józan

arcomat / szeretné látni a sár, mintha tudná / hogy holnap már nem lesz semmi.” Az az

érzelemfutam, ami a vers egészén végighúzódik, ide fut ki: Pécsi Györgyi szavaival: „az

élmény kifutja a maga lendületét.” 9 Vagy ahogyan a másik, sokat ideidézett kritikus, Nagy

Gábor írja: „Az arc besározódik, a lírai én a semmi felé tart. Arra tart-e Tóth Erzsébet

költészete is?” 10 Az irodalomtörténésszel egyetértve azt mondhatjuk: ebben a formájában,

évtizednyi kihagyás-próbálkozás után, aligha folytatható ez a népi szürrealizmus bilétájával

felcímkézett költészet. Ugyanakkor ez a kötete méltó arra, hogy innen továbblépve valami

egészen újat forrjon ki magából a költő.

(Jelen tanulmány az MMA Ösztöndíjpályázatának keretein belül készült.)