Elsőkből lettek

"A másik, a színészdémonok „vizsgája”, az Elsőkből lettek, egészen más miatt volt élmény. Pontosabban nem egészen, hiszen amikor ők kezdtek Kaposváron, én már ott voltam a színházban jó ideje. Csodálattal figyeltük őket, a kezdeti első bukdácsolásaikat, vizsgáikat, majd később néhányuk pályakezdésénél is bábáskodtunk (én mondjuk itt-ott konkrétan is: volt szerencsém rendezni néhányukat). Nagyon jó volt látni, hogy elkerülték az ilyenkor felbukkanni kész hamis nosztalgiát, és nem merültek el a sóhajtozós-szentimentális visszaemlékezésben, miközben voltak az előadásnak pillanatai, amik rettentően meghatóak voltak, mások meg sírnivaló megnyílások – titkok, amiket nem mindenkinek osztunk meg, főleg nem egy vadidegen szakértők előtt, mégolyha ülnek is a nézőtéren barátok, rokonok, üzletfelek. Mint az első előadást követő Veiszer Alinda moderálásában történő beszélgetésben elhangzott az előadás szöveg-szövetét a jelenleg Franciaországban családjával élő és szakácsként dolgozó, amúgy filmrendező és forgatókönyíró Vékes Csaba szőtte egybe az egyes emlékek szerint két és fél évvel ezelőtt elindított kérdéshalmazra adott válaszok alapján, míg mások a jótékony egy év mellett tették le a voksukat. Aztán elkezdtek párban dolgozni. Ettől lett az egész olyan énfeltárós-jelenethalmaz, amitől lett az egésznek ilyen vizsga jellege. Miközben észrevétlen mégis megtudhattuk kivel mi történt azalatt a húsz év alatt, ami eltelt az utolsó közös színpadra lépésük óta. Ki hová szerződött, ki hol tart a pályáján épp és magánélete mennyire van megélten romokban vagy épp megelégedéssel telin. Az írás zsenialitása azonban mégis abban rejlik, hogy nem wikipédia, mindezen infókat nem pacekban, lexikonszerűen tolja az arcunkba, hanem szépen elrejti azokban a beszélgetésekben, amiket két olyan ember akar megosztani egymással, akik láthatóan még mindig szeretik egymást, és figyelnek, kíváncsiak is a kérdésekre, akárcsak a válaszokra. Összeköti őket az „elsőség”, a félelmes „vajon alkalmas vagyok-e” felidéződő érzése – hiszen az osztálydinamika óhatatlanul náluk is előkerül, pont úgy, mint mikor mi bandázunk össze a saját gimnáziumi osztályunkkal évtizedek múlva. Iróniával beszélnek az akkori helyzetükről és a sorsuk alakulásáról, hogy hogyan lettek ők a „színészdémonok” (persze, igen, Babarczy hívta egy alkalommal őket így). Nekem is tolulnak az emlékek, hogy mi, a színházban milyen irigykedve figyeltük azt, ahogyan Babarczy, a mi igazgatónk, akiknek meg ő az osztályfőnökük, milyen tyúkapó módjára bánik velük, felénk alig-ritkán kimutatott szeretettel, miközben ők meg elmondják, ők mennyire rettegték őt és hogy velük se bánt kesztyűs kézzel – bár mind tudjuk, hogy azért nem ugyanolyan érdes volt az a két kesztyű. És persze beszélnek elvarratlan konfliktusokról, talán pont itt, a szemünk előtt nyitják ki a szelencét, nem jut minden megoldásra, de elindul egy párbeszéd mindenképp. Megtudjuk (vagy nem), hogy ki volt a Babarczy kedvence, milyen nehéz egy színésznőnek jókor (mikor?) szülni és milyen „csodás” mondatokat kapnak rendezőktől napi szinten, hogy azok, akik ennyi év után óhatatlanul színházszervező hatalmat kapnak, hogyan viselik annak terhét, és hogy a sztereotípia nemcsak a nőket takarja el, mert macsónak lenni se könnyű, főleg, ha úgy nézel ki, de belül sokkal több vagy annál. Zseniálisan oldják meg a hiányzók szerepét, ahogy a magáról beszélni nem akaró vagy időhiány miatt akadályoztatott is megtalálja a méltó helyét és szerepét az előadásban. A sztori keretét persze mi más adná, mint egy abszurd helyzet: el kell menni a Marsra, és ott az emberiség nevében kultúrát adni az ott élőknek egy színházi előadás formájában. És persze ki más lenne alkalmas erre a feladatra, mint a színészdémonok, az első kaposvári színészosztály. Pénz is van, nem a legjobb, mert ha több lenne, nem ők mennének. De ők mennek. A felkészülési időszakban nézzük-hallgatjuk végig őket. Ahogy elnézem, újra és újra rácsodálkozok, hogy ez a sok gyönyörű ember, nekem még mindig lányok és fiúk milyen elképesztő tehetséggel élnek még mindig, hogy mennyire zseniális, hogy velük indult el a kaposvári színészképzés és mennyire hálás vagyok a sorsnak, hogy része lehettem a kezdeteiknek Kaposváron és most, akárcsak egy (vagyis három) estére (vagy inkább előadásra) a jelenüknek is a margitszigeti Kristályban." Váradi Szabolcs

Osztálynévsor:

Első Babarczy osztály: Bányai Miklós, Dobra Mara, Fellinger Domokos, Fridrik Noémi, Horváth Illés, Krékits Péter, Kovács Mimi, Losonczi Kata, Mészáros András, Sárközi-Nagy Ilona, Olt Tamás, Pál András, Patocskai Katalin, Sipos Eszter, Szirmai Melinda, Valcz Péter, Vékes Csaba, valamint Szabó Vera, aki úgy nincs benne, hogy benne van.