Építész szemével

Mostanába egy öregotthon-projekten dolgozom, ami inkább egy kis falu, közösség, nem csak egy épület vagy intézmény. Ahogy elmélyedtem a témában, egyre tisztábban láttam, hogy mennyivel másabb és emberibb a rendszer itt Új-Zélandon. Szeretném megosztani a tapasztalatomat – szerintem mind építészeknek, mind laikusoknak fontos lehet.

A helyi öregotthonok nem egyszerűen intézmények, hanem olyan lakóközösségek, ahol az önálló életvitel, a biztonság, a közösség és az elérhető gondozás egy rendszerben működik. A lakók sokszor különálló házban, társasházban vagy apartmanban élnek, és csak akkor kérnek több segítséget, ha arra valóban szükségük van. Beköltözhetnek egy önálló házba és ha az évek folyamán több gondozásra, másfajta környezetre lesz szükségük, akkor átjárható a rendszer és alkalmazkodik az igényeikhez.

A legnagyobbnak érzett különbség a szemléletben rejlik. Új-Zélandon az idősek lakhatását nem kizárólag gondozási kérdésként kezelik, hanem életminőségi és tervezési feladatként is: közösségi terek, sétányok, kávézó, kert, buszjáratok, sport- és szabadidős lehetőségek is részei a mindennapoknak. Ez építészként különösen izgalmas, mert a tér itt nem csak kiszolgál, hanem aktivizál, kapcsolódást teremt, és segít megőrizni az önállóságot.

Építészeknek ez azt üzeni, hogy az időseknek szánt tereknek rugalmasnak, jól tájékozódhatónak, biztonságosnak és társas kapcsolatokra ösztönzőnek kell lenniük. Tetszik, hogy itt megteremtik annak a lehetőségét, hogy idősebb korban is hagyják a lehető legjobban önállóan, de közben közösségben lakni és élni az embereket, csak több támogatással, jó lenne ha mindenkinek lenne lehetősége így megélni életének ezen szakaszát.